Gönajdn Törökország!

Végre biztonságban érezhettem magam! Egyébként egész Törökország tele van katonákkal, és rendőrökkel. Ezek mind jól nevelt legények, és nagy a tekintélyük. A katonák az általam annyira kedvelt 110-es Defivel járnak, aminek rettentő kellemes katonabarna színe van. (A nyálam csorgott…) Időnként felbukkant valami Suzuki Jimny nagyságrendi bokorugró is, de ennek nem sikerült megállapítani az eredetét.

Ezek a hivatalos szervek itt úgy tűnik, valami nagyon fontos érdemi feladattal vannak ellátva, mivel egész úton egyetlen egyszer sem tapasztaltam, hogy radarozással vesztegették volna az idejüket. Ennek megfelelően kellemes tempóban lehetett haladni az egész országban. Bár országúton 90 a max, de mindenki nyomatta, ahogy a csövön kifért. Mindennek ellenére nem éreztem magam veszélyben, mert, különösen keleten, az emberek eléggé vigyáztak egymásra.

 

A nagy vigyázásból az egyenruhások is kivették a részüket, és gyakoriak voltak az ellenőrzések, igazoltatások. Keleten volt, hogy napi hatszor igazoltattak a katonák. Lőállás, útakadály, PSZH, vagy gépfegyverrel szerelt páncélautó, és angolul remekül beszélő kopaszok. Az egyik elmondta, hogy a keletieket tudatosan nyugatra viszik, és fordítva. Had ismerjék meg egymás kultúráját. A keleti területek turistajárta részein a katonák (sorkatonák) közül sokan beszéltek angolul, ott is, ahol a hotelben már senki. Úgy tűnik minden egységbe hívtak be angolul tudó srácokat. Nyugaton fordítva volt. Ott a hotelben beszéltek angolul, de a katonák, rendőrök nem annyira.

Egyébként eléggé markáns a kelet-nyugat közti határ. Erzurum után, Horasan felé egyszerre csak felbukkan a szárított trágya, a városszéli szemétdombok, és a mi kategóriáink szerinti nyomorúságos falvak. A benzinkutaknál eltűnik az édesség, meg a sok színes cucc, van viszont mindenféle kenőanyag, és néhány dolog, ami az autózáshoz kifejezetten szükséges lehet. Az emberek kevésbé barátságosak, kissé büszkék, viszont korrektek. Persze korábban sem borultak minden alkalommal a nyakunkba, amikor elmondtuk, hogy “ájem from magyarisztán”, de szinte mindig éreztük, hogy ezen jelszó hatására kifejezetten gondot fordítottak az igen korrekt kiszolgálásra.

Különben félreértés ne essék, ők nem a 150 éves uralom idejétől eredeztetik a rokonságot, hanem sokkal korábbról. Számukra Attila testesíti meg a közös őst, és ha visszabányászok emlékeimben, akkor még tanultuk is valamikor, hogy valahol régen sokáig egy helyen, egymás mellett éltünk, mégpedig barátságban. (Talán az Etelközben? Valami történelemtanár kisegíthetne, szívesen adok érte cserébe néhány ritka webcímet…) Ők valami távolra vetődött rokonnak tartanak minket, tán éppúgy, mint mi a finneket.

Úgy gondolom, hogy ez valami nagyon drága kapcsolat. Ha véletlenül létezik még e világban valahol egy másik nép, amely csak úgy magától szeret minket, és rokonnak tart, azt nagyon meg kell becsülni. Nagyon kedves nép ez, és van annyira kultúrált, hogy nem vizsgálhatjuk őket csak úgy egyszerűen európai kultúránk magasából, mint ahogy azt másokkal is, szintén érdemtelenül, megtesszük.

Nagy tanítójuk, Kemal Atatürk, aki mellesleg Churchill bácsit is megruházta, elrendelte még a húszas években a latin betűk használatát. Büntették is, aki arab írásjeleket használt, így mára a török ember, ebből a szempontból is teljesen Európa-kompatibilissé vált. Erről ma bárhol Nyugat-Európában megbizonyosodhatunk. (Ez a folyamat emlékeztet kissé arra a folyamatra, amelyet a mi történelmünkben István király, és Könyves Kálmán neve fémjelez nemde?)

A kultúracsere (igenis csere) hatását pedig mindenhol élvezhetjük Törökországban. Mindenütt találhatók európai szintű szálláshelyek, látványosságok, kiépített turista attrakciók. Egyszóval egészen Európában érezhetjük magunkat. Persze ha nem sajnáljuk a fáradságot, akkor egy pillanat alatt le lehet ám itt merülni mélyen Ázsiába is, de hát ez az ország a határ.

 

Tovább

 

Vissza