Erzurumban a fiam rábeszélt, hogy az előzetes tervek ellenére menjünk el Ani-ba. Ani egy, a XIII. században elnéptelenedett város, közvetlenül az örmény határ mellett. A hidegháború emlékeként a romváros látogatásához külön hatósági engedély kell, amit Kars városában kell beszerezni, három hivatalból. A dolog egyébként egyszerűen megy, csak követni kell a lonli tanácsait. Kars kellemes hely, érdemes megnézni.

Ani-ba praktikus két fényképezőgépet vinni. Az egyiket ugyanis le kell adni az őrségnél, a másik viszont becsempészhető. A falon belül már a kutya sem törődik vele, és az a szurdok, ami elválasztja Törökországot Arméniától, az valami fenséges, a régi kolostor romjaival. Én nem voltam eléggé előrelátó, így a fényképezés hiányát úgy korrigáltam, hogy kihasználva off-road-os tapasztalataimat más irányból közelítve próbáltam teleobjektívvel fényképeket készíteni. Remélem, nem szegtem meg nagyon a törvényt…

Ani-ból Igdir felé csodálatos holdbéli tájakon vezet az út. Nem próbálom meg leírni, a szó arra kevés. Arizona, Nevada és Utah tájai keverednek, a festett sivatag ázsiai párja, majd utána patak, liget, és újra sivatag és szirtek. Pár száz méterre a határ, és talán csak száz kilométerre Jereván. Az egyik kanyar után egy kis felhő az égen egyszerre csak hósapkává nemesedett. Az Ararát.

Egyébként Kelet-Törökország már nem az Anatóliai fennsík. Errefelé általában olyan 1000-1100 méter magasan van az ember, de jelentősek a szintkülönbségek, ami az autós számára végeláthatatlan szerpentineket, emelkedőket és lejtőket jelent. Sokszor kell közel 3000 méter magasra emelkedni, azután pedig motorfék. Volt néhányszor, hogy a tűző napon, a hosszú emelkedőn elkezdett fölfelé kúszni a vízhőfok mutatója. Ilyenkor szégyen nem szégyen, klíma ki, ablak ki, fűtés be, és nyomás tovább.

Tovább

 

Vissza