Elnézést, de most nincs idõm összeszerkesztgetni a képeket és a szöveget, viszont már épp ideje feltenni a WEB-re. Most tehát külön a szöveg (remélem nem unalmas) és külön a képek. Fogyasszátok egészséggel!

Üdv

Metell

 

Beszámoló 2003. Törökország

Most, hogy már kezdek lábadozni, és lassan felépülök, el kell kezdenem a beszámoló megírását. Annál is inkább, mert a tavalyit bizony csak márciusban készítettem el, erõsen megfakult emlékek alapján. Most szorgosabb leszek, mivel sokan várják, és meg is ígértem.
Amibõl fel kellett épülnöm, az valami vírusos fertõzés, ami egyszerre támadta meg a májamat, és az alsó légutakat. Öt napig vezettem hazafelé Tatvanból lázasan, miután vagy két napig heverésztem kornyadtan a Kardelen hotel egyik szobájában, a kurd orvos által felírt pirulákat eszegetve. De ezek csak a rémségek, és igazán nem kell sok szót vesztegetni rájuk, fõleg az elején nem.


Nos tehát 2003. július 28-án késõ délután indultunk el Budapestrõl, Szeged irányába.
Úgy gondoltuk, hogy szépen kényelmesen lecsorgunk Szegedig, és másnap pihenten vágunk neki a hosszabb szakasznak, egészen Edirnéig. Szegedet nemigen ismerem, és mivel már sötétedés után értünk oda, véletlenszerûen választottunk szállást magunknak. Egy nagyon kellemes hotelben kaptunk szobát, ahol a zárt udvaron parkolhatunk. A nevét nem írom le, mivel néhány bogarat (csótányt) is találtunk a szobában, amire utána egész utunk során nem volt példa. Különben minden rendben volt, és másnap reggel megtaláltuk az átépítések miatt igencsak nyakatekerten kialakított határátkelõhelyet. Nem tudtuk, hogy itt szerencsével járunk-e, azaz szívóznak-e velünk a pick-up miatt, és átterelnek-e a teherautó sávba, de nem volt semmi probléma. Reméltük persze, hogy így lesz, mivel a recepciós srác elmesélte, hogy neki is pick-up-ja van, és õ is gyakran átmegy.


Hat óra 40-kor már a jugoszláv oldalon voltunk, és vártunk egy kicsit, hogy a csak hétkor nyitó pénzváltóknál a dinár ellátmányról gondoskodhassunk. Ilyenkor, ha nem ismerem a viszonyokat eléggé, mindig annyi valutát váltok, amennyire itthon lenne szükség, hasonló hosszúságú útvonalhoz. Ez eddig bevált.
Uccu tovább az elsõ radaros rendõrig, amelyiknek természetesen nem volt igaza, de beszélt magyarul, és csak kis összegre büntetett. Eseménytelen hosszú darálás következett ezután. A bulgár határhoz közeledve, Nis és Dimitrovgrád között azt figyelgettem, hogy található-e ott valami kellemes szállás, hogy legalább valami fogalmunk legyen a lehetõségekrõl, hátha egyszer rászorulunk, hogy megaludjunk errefelé.


13 óra 30-kor értünk a Bulgár határra. Itt gyorsan kicsengettünk 4 Eurót a fertõtlenítésért, majd 15 Eurót az autópályadíjra. Úgy tûnt, hogy Törökország felé olcsóbb, mint Görögországba. Zúztunk tovább, legényesen kisasolva a bujkáló radaros rendõröket. Este hétkor értünk a török határra, és nyolc 15-kor már a Fifi kempingben landolhattunk.
Az egész utat egyszerre két GPS készülékkel is követtük. Középen, a régi helyén a jól bevált, de képzetlenebb Magellán 315-ös figyelt, míg a navigátor elõtt személyes használatra az új Magellán Meridian Platinum vizslatta az eget. Kedves Márton fiam ezúttal szorgalmasan még az utazás elõtt feltöltötte a szükséges koordinátákat, a Platinumba pedig Érsek Ákos gondoskodott a szükséges térképek betáplálásáról. A már korábban regisztrált koordinátáinkat Marci valamilyen általam ismeretlen, és értelmezhetetlen algoritmus alapján megosztotta a két készülék között, és ettõl kezdve teljesen magához ragadta a navigáció monopóliumát. Néha, a csüggesztõ hosszúságú utak unalmát megtörve, hosszas szidalmazás, kioktatás és fenyegetés következtében megosztotta velem tudománya kincseit, de gondosan ügyelt arra, hogy teljes egészében csak õ legyen mindennek birtokában. Így arra megyünk, amerre õ mondja, a fater pedig majdcsak beleun a faggatózásba, és akkor nyugta lesz. Ráadásul megint elkezdett sutyorogni, mint anno az off-road versenyeken, amikor a bõgõ motor mellett, a szakadék szélén, 100-as tempónál halkan maga elé motyogja: 50 méter után ipszilon balra. Ilyenkor szoktam üvölteni, hogy micsodaaaa! Merre?! Mondd már még egyszer úgy, hogy értsem is! De gyermeki lelke, az önálló egyéniségét sértõ erõszaknak élte meg a hangosításra irányuló felszólítást, és csak azért is motyogott. Jó sokat veszekedtünk akkortájt ezért.


Bezzeg tudott hangosítani, amikor valamely kedvenc CD-jét szerette volna hallgatni, amit egyébként én is kedvelek, de az általa szükségesnek vélt hangerõ iszonyatos mértékben csökkentette a hosszú utak miatt amúgy is kornyadozó sofõri kapacitásaimat. Az idénre viszont valami véletlen sugallattól vezérelve "all terrain" gumikat vásároltam, így azok alapból is kissé hangosabbak voltak, mint a tavalyiak. Emiatt már aránylag alacsony sebességtõl kezdve, a menetzaj miatt élvezhetetlen volt a négy hangfalon keresztül érkezõ, és egyébként igencsak jó minõségû zene. Így tehát gyermekem haladéktalanul beüzemelte a discman-t, minek következtében nyugodtan, csendben vezethettem, csak a kettõnk közötti kommunikáció igényelt némi körültekintést.


Szóval így alakult, hogy idén, kétszeresen is regisztrált útvonalon, konszolidált módon és idõben érkeztünk a Fifi-be, ahol Judit és Ian már vártak minket.
Az elmúlt években errefelé többször találkoztunk olyan, a "fejlettebb nyugati országok" valamelyikébõl származó utazókkal, akik az otthonuk minden kényelmét magukkal cipelve rótták az utakat egész nyáron, Törökországtól Marokkóig, és vissza. Õk vagy egy lakókocsit vontatnak, vagy valami jelentõs méretû lakóautóval közlekednek kempingrõl-kempingre, van saját WC-jük, hideg-meleg vizük, klímájuk, satöbbi, satöbbi. A tél közeledtével vagy hazamennek, vagy ledekkolnak valami délies kempingben, és várják a folytatást. Valahonnan rendszeres jövedelemmel rendelkeznek, és úgy gondolják, hogy hátralévõ életüket ily módon kívánják eltölteni. (Vagy legalábbis egy jelentõs részét.) Hallottam olyanokról, akik mindezt különbözõ méretû hajókon csinálják, de ilyenekkel nem találkoztam, mert nem rajongok különösképpen a tengerekért.


Szóval el lehet így lenni, de most még nem csábít igazán ez az élet. Rettenetesen unom például azokat a vidékeket, amelyeket ilyen jármûvekkel meg lehet közelíteni. Ezek nyáron, a forró idõszakban azokat a kempingeket látogatják, ahol kevesebb a vendég, és csak az õsz beálltával vonulnak Görögország, vagy Olaszország felé. Azért ez a dolog így se csábít. Az én kedvenc helyeimre ezek a lassú batárok nem illenek.
Ian-ék nem ilyenek, viszont mire megérkeztünk, nemzetiségi alapon összehaverkodtak a kempingben dekkoló angol házaspárral, akikkel azután mi is rövid beszélgetést, és kölcsönös fotózást folytattunk. Õk egy jelentõs méretû Ford-dal voltak, és szemel láthatóan remekül érezték magukat.


Reggel startoltunk tovább Isztanbul felé. Az indulás elõtt természetesen tankoltunk, és meglátogattuk a kedvenc MM MIGROS nevû üzletünket, amelyben mindent meg lehet vásárolni, amire csak szükségünk lehet. Odafelé a szükséges tápokat, visszafelé pedig ajándékot, amire az út során esetleg még nem kerítettünk sort.
Isztanbult nem a Kék Mecset, és nem a Jedikula, vagy a bazár miatt vettük tervbe, nem. Ezeket a turistacsalogató-pénzfejõ dolgokat majd akkor nézem meg, ha öreg leszek, és nem lesz erõm tovább menni. Majd beülök egy turistabuszba, más nyugdíjasokkal, és végig fogom röhögni, amikor a török barátaink csikós, betyár, gulyás, gatya stílusban végigromantikázzák velünk az egészet, hogy a végén egy szõnyegárusnál kikötve jelentõs mértékben vékonyítsák a pénztárcánkat.


Isztanbul felé azért mentünk, mert találkozni akartunk Orsival. Orsi angoltanárnõ, és még a külker fõiskolára is jár. Néhány éve a Karib Tengeren dolgozott egy hatalmas óceánjárón, mint pincér, és ott kezdett egyformán dobogni a szíve a török fõpincérrel, Halil-lal. A távolság, és lejárt vízum azonban elszakította õket egymástól. Orsi hazatért, és angolt tanított, Halil pedig beszállt az otthoni családi szépségipari vállalkozásba.
Orsi egy évig volt itthon, és közben volt szerencsém tõle idegenvezetést kapni az angol nyelv rejtelmeibe, mint különc tanítványnak. Ezután visszacsábította õt a Nagy Föld (és itt most nem Moszkvára gondolok), a dollárok iránti vágy, és kelet helyett nyugatra ment. Hívta õt Halil, kérte, hogy ne a pénzt válassza, hanem õt, de Orsi, hosszas töprengés, és nagy lelki vívódások után ezúttal keresni akart. Döntését jelentõsen befolyásolhatta, amit az egy éves tanároskodás alatt itthon látott. Azt, hogy ebben az országban, értelmes munkával, olyannal, amit szívvel lélekkel végez az ember, csak éppen a hideg vízre valót lehet megkeresni. Ha önálló életet akar élni, ha önálló egzisztenciát akar teremteni a saját erejébõl, akkor bizony húznia kell innen. Látta, hogy a hajón meg tudja keresni, szinte egy szezon alatt, ami a lakásához szükséges, itthon pedig, a sok maroktartó rabló között csak fillérekért tud dolgozni. Pedig imádta a "kölyköket", és nagyon szerette tanítani õket.


Szóval a durva tapasztalatok visszalökték nyugatra, és a telefonkagylóból gyakran folytak súlyos könnycseppek. Hozzá jött még az is, hogy valszeg itthon senki sem mondta, hogy: Orsi válaszd azt a török fiút, biztosan boldogok lesztek! Sokkal többször elhangozhatott a kecskéért cserélt leány esete, vagy valami hasonló. Bezzeg, ha Halil Hans lett volna, akkor mindenki nagy szerencsének, és tisztességnek tartotta volna a derék fiút. De így? Egy törökkel?


A mi Orsink tehát nyugatra ment. Talált munkát, nehezen, volt õ ott pincér, és magyar, és török. Abban az országban a németek se olyan hangosak, mint itt a Balatonnál. Különösen szeptember 11-e után.
Azután Orsi hazajött, néhány hét múlva felszállt valami jármûre, és Isztanbulban várta õt az õ embere. (Had idézzem az elcsépelt slágert! A távolság, mint a szél, a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja.) Szerelem, lángolás, esküvõ. Januárban Orsi kettõs állampolgár lett, mert így könnyebb odakint élni. Azóta törökül tanul, és angolul tanít. Be akarja fejezni a külkert is, mert jól jön az odakint a megélhetéshez.


A fiatal pár Isztanbul egyik elõvárosában lakik, egy egyetem közelében, valami hatalmas lakótelepen, amit kerítés vesz körül, és amint az rengeteg más helyen is így történik, a csendõrség õriz.
Így aztán biztonságban parkolhattunk autóinkkal a hatalmas ház elõtt, ami cseppet sem hasonlított a mi lakótelepi paneljainkra. A ház igen magas, nem tudom, hogy hány emeletes. A homlokzata nem sima, hanem eléggé, keletiesen tört felületû. A homlokzat cikcakkos elemei, mint ahogy arra késõbb rájöttünk, az árnyékolásban játszanak nagy szerepet.
Egy emeleten csak két lakás van. A lakások úgy vannak elhelyezve, hogy a ház mindkét oldalára nyílik ablakuk (sõt két teraszuk is van), így kellemesen átszellõztethetõk. A nagy nappali keresztül éri a házat, de van két háló, egy nagy konyha, elõszoba, és egy nagyobb, és egy kisebb fürdõszoba is. Nagyon kellemes a lakás, szép, kényelmes, és egyszerû bútorokkal berendezve.


A kölcsönös örvendezés után gyorsan lepakoltunk, majd miután a fiatalok a városnézési szempontjainkat kiértékelték, elindultunk a belváros felé. Olyan helyeket akartunk látni, amik szépek, vagy csúnyák, de érdekesek, és ahol nem találkozunk fejõsturistákkal és turistafejõkkel. Megtekintettük tehát Orsiék felfedezését, a régi görög városrészt.


Az emberi elme szülte dühöngõ õrültek, a nacionalizmus és a sovinizmus, ezt a vidéket sem kímélték. Volt erre is emberirtás bõven az idõk folyamán, öltek itt mindenkit nemzetiségi alapon, akitõl féltek, vagy akinek a vagyona kellett. Így került sor a görögökre is, akiket az elsõ világháború utáni osztozkodáskor, vagy késõbb, kitelepítetek innen. Persze tegyük azért hozzá, hogy ugyanannyi török is osztozott sorsukban, akiket a görögökhöz került földekrõl ûztek el. De nem csak a gazdát cserélt földekrõl, hanem a változatlan státuszú helyekrõl, városokból is kiüldözték az esetleg már nemzedékek óta ott élõ, más nemzetiségû õslakosságot, amely talán már egyformán tartozott mindkét nációhoz. Mi ismerjük ezt a folyamatot, velünk is megtették, és mi is megtettük másokkal. Legutóbb déli szomszédunk felbomlásakor élvezhettünk végig hasonló eseményeket, szerencsére csak az újságok hasábjairól. A barbárok mindig a földért folyatattak háborút. Finoman szólva, nagy felelõtlenség nemzetiségi alapon politizálni ebben a színes Európában!


Isztanbul a világ egyik legnagyobb városa. Annyi ember lakik itt, ebben az egy városban, mint odahaza összesen. Igazából senkinek nem kell, hogy feltûnjön ez az Aranyszarv öböl partján elterülõ haldokló városrész, ahol még senki nem vette át az évtizedekkel ezelõtt elüldözött lakosság helyét. Itt állnak a házak, az utcák, ahol tán csak a macskák boldogok, és néhány lézengõ török tengeti nyomorúságos életét. Ez a városi szegénység sokkal megindítóbb, mint a vidék nyomora. Vidéken, a lapos tetejû földkunyhók és a száradó ürülékbõl épített kerítés között is tyúkok kapirgáltak, és rendezett, bár szerény gazdálkodást lehetett sejteni a porta körül. Itt a gyerekek szemetet gyûjtenek, és családi összefogással újrahasznosítják. Lehet, hogy itt ez a rend? A kettõ azonos értékû? Nem tudom. Ez itt nem tetszett.
Némelyik házba azonban, különösen a jobb helyeken fekvõkbe, már kezdett visszatérni az élet. Ez a városrész Isztanbul igen értékes és szép részén fekszik. Ha egyszer feléledne majd száz éves álmából, a város legszebb része lehetne belõle. Asszem még megérjük.
Megcsodáltuk az Ausztriában acélból gyártott, és itt összeszerelt görög-keleti templomot, ellátogattunk a temetõbe, amely az Aranyszarv-öböl partján fekszik, és amely fölött, a francia emberrõl elnevezett teázóból olyan csodálatos kilátás nyílik a tájra.


Halicsnak hívják ezt a területet (az Aranyszarv fölötti részt). Itt örmények, görögök és zsidók is éltek, és a század elsõ részében még divatos hölgyek mászkáltak az utcákon ahol francia volt a csevegés nyelve. Aztán az anatóliából áttelepült/telepítettek leamortizálták a városrészt...
A kávézó neve: Pierre Loti kávézó, század eleji romantikus regényíró és katonatisztrõl elnevezve, az öntöttvas templom pedig a bolgároknak készült, akik így egyfajta függetlenséget élveztek a görög katolikus egyháztól.


A parton halat vacsoráztunk, majd visszabuszoztunk a lakótelepre, ahol még hajnalig beszélgettünk.
Ennek megfelelõen kissé késõn kezdõdött a reggel, és a közös reggeli után majdnem dél volt már, amikor nekiindultunk Ankara irányába.
A tempónk lassan kialakult. Ian-ék a 110-es Defenderrel a 100-as tempót kultiválták, és nekünk sem okozott problémát erre a tempóra lassítani. Így általában 100-zal mentünk az egész úton.
Nyomtuk, nyomtuk és nyomtuk. Ankara elõtt megálltunk kicsit, egy szép helyen fotózni, de különben egy monoton darálás volt az egész. Ankara után kezdtünk el kempinget keresni, de én már tudtam, hogy ez eléggé reménytelen vállalkozás. Tavaly sem találtunk semmit. Azért csak mentünk, és reméltünk. A GPS pontosan megmutatta, hogy mikor fog lemenni a Nap, és tudtuk, hogy itt utána hamarosan a sötétség következik.


Felmerült, hogy vadkempingezzünk, de ezt a megoldást én csak igen erõs kényszer alatt szeretem választani. Lehet, hogy világjáró kollégáim harsányan kiröhögnek, de a saját árnyékomat én sem ugorhatom át.
Kirikkaléban letértünk az elkerülõ útról, és bementünk a városba, hogy hátha ott találunk valami utalást a kemping hollétére. Már lassan a város másik végére értünk, amikor elszántam magam, és megálltunk egy buszmegállóban, hogy a lehetõségekrõl érdeklõdjünk. A helybeliek nagy érdeklõdéssel vették körül a két dzsippet, de segíteni sajna nem tudtak, mikoris váratlanul megérkezett a busz. Természetesen nem tudott a helyére beállni, hiszen azt elfoglalta két terepjáró, de érdekes módon ez nem váltotta ki haladéktalanul az odahaza oly jól megszokott anyázást. A buszról, amely valami Neoplan-ra emlékeztetett, leszállt a sofõr, és néhány utas, akik aztán ad-hoc bizottságot alakítva, közösen próbáltak orvoslást találni a problémánkra. Megértették, hogy mit akarunk, majd konzíliumot hívtak össze, minek eredményét a sofõr ismertette velünk, egy angolul kissé beszélõ srác segítségével: Follow me!


No eztán megpróbáltuk követni a Neoplan-t, amely olyan tempóval kezdett száguldani, hogy igencsak kapaszkodnunk kellett a kormányba. Sötét volt már, és a sofõr biztosan csukott szemmel is ismerte az utat. Mi megpróbáltuk szokásos leleményességünkkel behozni ezt a hátrányt, de egyre csak sötétedett, és már kezdtük azt hinni, hogy elfeledkeztek rólunk.
Egyszer csak a busz megállt, a testület hátrajött hozzánk, majd megértették velünk, hogy a sofõr átszáll a mi autónkba, megmutatja, hogy merre kell menni, a buszt pedig addig elvezeti egy másik utas, aki szintén képes erre. Hogy a vagány megoldás mennyire mûködõképes, azt nem volt érkezésünk latolgatni, mivel a sofõr határozottan beszállt a Mazdába, Marcit feltolta a kardánboxra, és kiadta az indulási parancsot. A busz elhúzott, így mi sem tétovázhattunk sokáig. Útitársunk a nyelvi nehézségek ellenére sem érte be a hallgatag útjelzõoszlop szerepével, így hamarosan az uticéljaink taglalásába kezdtünk. Mint sofõr, eléggé kompetensnek érezte magát a kérdésben, és a következõ percek török városok neveinek felsorolásával telt, míg végre megálltunk egy monumentális épület elõtt.
A sofõr itt megértette velünk, hogy vagy bemegyünk a sofõrpihenõbe, és sofõrnek adva ki magunkat (amit persze senki nem vett komolyan) megpróbálunk szállást szerezni, vagy felverjük a sátrakat a hatalmas és üres kamionparkoló ápoltnak látszó pázsitján. Miután ily módon döntési helyzetbe hozott minket, barátságosan elköszönt. Judittal megvizsgáltuk, és megállapítottuk, hogy a pázsit minõsége csodálatos, puha, mint egy szivacsos ágybetét, és zöld, mint amúgy a fû.


Mielõtt a sátorveréshez fogtunk volna, úgy gondoltam, jobb, ha errõl megkérdezek valami hivatalos személyt is. Felderítettem hát a terepet, és megállapítottam, hogy a pázsit Atatürk tiszteletére tele van építve öntözõcsövekkel, és ápolása igencsak avatott módon, nagy szakszerûséggel folyik. Ha tehát itt vernénk fel a sátrainkat, úgy számolnunk kellene a beázással, valamint a kertészek rosszallásával. Ezzel szemben kiderült, hogy a pihenõben körülbelül 3.500,- Ft-nak megfelelõ líráért igen kiváló minõségû kétágyas fürdõszobás szobák vannak kiadók.


Szóval ez az egész valami csoda! Ott, ahol már semmi nincs, van egy (természetesen) Atatürk nevére keresztelt sofõrpihenõ, egy körülbelül ötven szobás 3-4 csillagos sofõrszállóval, egy ugyanakkora motellel, egy gyorsétteremmel, egy önkiszolgáló étteremmel, két benzinkúttal, és két market nevû kis közérttel.
Hogy mit keres itt ez a komplexum, azt nem lehet tudni. Nekünk jól jött. Kivettük a szobákat, megvacsiztunk (természetes itt nem árulnak alkoholt), majd reggelig szunya.
Reggel húztunk tovább, és az elsõ állomásunk Sivas volt, ahol legfontosabb gasztronómiai feladatunkul Halil, mint hobby-szakács, és mint a város szülötte, az "etli pide" megkóstolását jelölte meg. Nagyon gyorsan rátaláltunk az alkalmas lelõhelyre, és lelkesen behabzsoltunk egy-egy adagot ebbõl az étekbõl. Nos tényleg nagyon ízletes volt, de nem lesz a kedvencem.


Sivas után folytattuk utunkat Erzincan felé. Délutántól kezdve folyamatosan sasoltuk a kemping-lehetõségeket, így még Erzincan elõtt sikerült felfedezni egy megfelelõnek látszót. Nos ez valamikor csakugyan kempingnek épülhetett, de egy megkezdett, majd félbehagyott építkezés rendetlen nyomai arról tanúskodtak, hogy a tulajdonos úgy látszik, megváltoztatta eredeti szándékát, és mégis másból akar majd megélni.


Sátrat azonban lehetett verni, és néhány vödör víz segítségével a klotyó is üzemképes állapotba volt hozható. Csendesen letáboroztunk, és beindult a vacsi készítése. Ez nálunk általában annyit jelent, hogy megmelegítjük az éppen aktuális konzervet, és megpróbáljuk elfogyasztani. Ez akkor, egy magyar cég díjnyertes görög rizses húsának tekintetében lett napirendre téve, de sajna kudarccal végzõdött. Akik ugyanis azt a díjat ennek ítélték, valszeg nem kóstolták meg a terméket, és alaptalanul, vagy elmondás alapján ítélkeztek róla. Borzalmas volt. Ettünk helyette kis kukoricát. Ezzel szemben Ian-ék valami Tesco-s eredetû, de házilag felturbózott indiai fûszerezésû csodát fogyasztottak, amibõl kárpótlásul mi is részesedhettünk.


Mikor még délután Erzincan felé tekertünk, a hegyek közül kitörve váratlanul elénk tárult az Eufrátesz völgye. A kilátás az alkonyi fényben nagyon szép volt. Másnap tovább indultunk észak felé, Trabzon irányába. Itt gyorsan megint magasra hágtunk, majd kiszállva újra megcsodálhattuk a kultúra bölcsõjét jelentõ folyó bölcsõjét.
Egyszerûen meg kellett állni. Legszívesebben kiültem volna a szakadék szélére, és a reggeli szélben csodáltam volna a színes hegyoldalakat. De hát várt még annyi minden, ezért aztán kanyarogtunk tovább a szerpentinen. A hosszabb utat választottuk, nem siettünk. Így tehát több falu érintésével, kellemesen megmûvelt földek között autóztunk észak felé. Út közben tapasztalhattuk a törökök töretlen építkezési kedvét. Nagyon sok helyen volt útépítés, és az egyik szakaszon több tíz kilométeren keresztül offródozhattunk a hatalmas földmunkagépek által megkínzott hegyek között, az ideiglenes kitérõ szakaszokon.


Macka-ba érve már ideje volt ebédelni valamit, így valóra válthattam a két éve megfogalmazott álmom: pisztráng a Sumela alatt. A kolostorhoz vezetõ út mentén ugyanis rengeteg pisztrángtelep, és természetesen étterem is meglapult, ahol európai színvonalú kiszolgálás mellett élvezhettük a panorámát, és a halat.
Ebéd után ismétlésképpen elindultunk a kolostor felé, ahol Marcival egy kis gyalogsétát tettünk, míg Ian-ék autóval közelítették meg a célt. Figyelem! Aki kocsival megy, az mindig a gyalogút táblát kövesse, különben eltéved!
A kolostort nagyon szépen rendbe tették, látszott, hogy amit két éve láttunk, az nem egy tessék-lássék felújítás volt.


Egyébként végig mindenhol azt tapasztaltuk, hogy az ország nagy erõkkel készül fel az idegenforgalomra. Ahol azelõtt komplikált volt, ott most egyszerû, ahol nehéz volt, ott most könnyû, és mindenhol sokkal jobban fel vannak készülve a turisták fogadására, mint korábban. Csak két éve jártunk erre, de nagyok a változások. Az akkor még épülõ utak elkészültek, és újak készülnek, nem úgy, mint például Romániában, ahol évek múlva is ugyanazt a helyet kapirgálják szorgalmasan unatkozva a bágyadt robotosok.
Visszafelé a már két éve megjegyzett kempinget kerestük fel, amely a Macka-ra nyíló völgybe benyúló párkányon lapult. Korábban nem találtunk ott senkit, de most egy megviselt sárga merci dekkolt a kis éterem elõtt, és változatosságképpen szórakoztató török muzsika dõlt ki a nyitott ajtajába rejtett hangszórókból. A kis kanmurit tartó férfitársaság közeledtünkre érdeklõdéssel fordult felénk, majd meglepetésemre oroszul szóltak hozzánk.


Máskor is megfigyeltem már, hogy az emberek, ha külföldivel találkoznak, automatikusan az általuk beszélt idegen nyelven szólnak hozzá, még akkor is, ha csak egy idegen nyelvet beszélnek, és akkor is, ha a másik nyilvánvalóan nem érti azt. Itt is ez történt, és az egyik török, amelyik a legkompetensebbnek látszott, elkezdett orosz szavakat keverni a beszédébe. Én azonnal reagáltam, és oroszul válaszoltam neki, de hamar kiderült, hogy a szókincse kedves, de korlátozott. Kiderült, hogy a kemping tulajdonosa a fia, de a boltot a fiú orosz felesége vezeti, akik majd hamarosan érkeznek. Várjunk csak nyugodtan.
Nekünk úgysem volt más dolgunk, hát sátrat vertünk, és szorgalmasan várakoztunk. Jól esett pihenni egy kicsit.


Estefelé megérkezett a házaspár, és az unoka. Nagyon barátságosak voltak, könnyû volt velük szót érteni. Késõbb megfigyeltem, hogy a hiányos és szúvas fogú asszonyka karizmatikus egyénisége mekkora hatással van a láthatóan kényelmesebb élethez szokott környezetére. A csajszi egyszerû volt, de agilis. Céltudatosan vette rá az embereket, hogy megtegyék, amit akar, és úgy alakuljon a kemping és az étterem, ahogy végül is kinéz. Ahogyan egy fehérorosz falusi kislány, a törökországi kempinget elképzeli. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy a család megtanul oroszul…


Aranyosak, barátságosak, kedvesek. Míg vártuk õket, több alkalommal a kanmurizó társaság vonta magára a figyelmünket. A merdzsóból dõlt a sípos, dobos, nádi hegedûs zene, a négy férfi meg a kutya pedig valami halsütés eredményén élvezkedett.
Illetve úgy gondolom, hogy a kutya nemigen élvezte a helyzetet a fához kötve. A fiatal állat inkább játszott volna, de erre kevés volt a lehetõsége. Eleinte a kutyus vidáman, szabadon ugrált, és a tulajdonosa igen büszke volt rá. Lelkileg valszeg maga elõtt láthatta saját magát, mint a nagy idomárt, aki csodakutyájával a legbonyolultabb feladatokat is végrehajtatja, bár egyenlõre csak apportírozás ügyében tettek meg tétova lépéseket. Késõbb birkózott vele, játszott, de csak addig, amíg a butélia magához nem fordította egyre lankadó figyelmét.
Egy ilyen szünetben próbált Ian közelebb kerülni az állathoz, mint kutyabarát, de ezzel csak rontott a helyzeten. A fiatal jószág ugyanis nagyon kedvezõen reagált a magabiztos kéz közeledtére, és az értelmes, kiszámítható mozdulatokra értelmesen és kiszámíthatóan válaszolt. Bár ne tette volna! A tulajdonos kisstílû elméjén dúló alkohol felrebbentette a féltékenység fekete madarát, mely rövid körözés után határozottan lecsapott, és ez a kutyus fához kötöttségét eredményezte.


Szegényke ezután csak rövid börtönébõl élvezhette az élet szépségeit, és azt is meg kellett osztania az idõnként hozzá tántorgó, és õt bántalmazásszerûen szeretgetõ gazdájával, aki a maga kemény módján mindenki szeme láttára kívánta bizonygatni, hogy "lám engem mégis csak jobban szeret".
Az állatkínzásnak csak a társaság távozása vetett véget, de közben sokszor eszembe jutott a ma már ritkán emlegetett Lengyel József "Igézõ" címû mûve (Avar István fõszereplésével tévéfilm is készült belõle).


Másnap sátrat bontottunk, és irány Trabzon. A belvárosba érve parkolót kerestünk, és a fõtéren dekkoló rendõrök szívesen, de távolságtartóan segítettek. Alig indultunk azonban tovább, harsány csörgés ütötte meg a fülemet, mégpedig a hátsó híd felõl. Nem is mertem tovább menni, és a csodálkozó rendõrök szeme elõtt azonnal megálltam, majd a kocsi alá vetõdtem. A látvány kissé elborzasztó volt, ugyanis a bal hátsó rugóm olyan helyzetben találtatott, amely keletkezésének körülményeirõl úgy elsõ pillanatban elképzelésem sem lehetett. Magyarul eltörött a rugó, és teljesen döbbenetes, leírhatatlan formációt vett fel.
Szerencsétlenségünket látva, a feltehetõen fõrendõri beosztásban fellépõ tiszt, a közeli irodájába invitált minket, ahol nagyon segítõkészen támogatott a Mazda szerviz fellelésében, valamint tanácsokkal látott el a további útvonalunkat kiválasztandó.


Megint azt tapasztaltam, hogy ezek a derék török emberek nemigen járatosak a saját hazájukban. Életük a szülõhelyük kis epszilon sugarú környezetében telik el, legalábbis nagy százalékuknak. Aki külföldre megy, valszeg, ha csak nem kamionsofõr, megmarad azon a helyen, ahol munkát talál, és csak hazáig ingázik. Lehet persze, hogy tévedek, de úgy tapasztaltam, hogy lakóhelyük mintegy száz kilométeres körzetén túl nincsenek ismereteik az országról. Lehet, hogy túlzok?


A rendõr tanácsai mindenesetre beváltak, amint azt késõbb tapasztaltuk. Mazda szervizt ugyan nem sikerült lelni, de biztosak lehettünk benne, hogy ez csak idõ kérdése lesz. Így tehát elég nyugodtan kezdtünk városnézõ körutunkhoz a vasárnap kora délutáni Trabzon belvárosában. Ahogy ballagtunk a városban, és telt az idõ, egyre nagyobb lett a forgalom. A vasárnap déli csendet lassan felváltotta a felébredõ bazár lármája, és kezdtek kinyitni a boltok. Egy benzinkútnál, a klimatizált, kis büfében bújtunk el rövid idõre a nagy meleg elõl, és itt kaptunk tippet a legközelebbi Mazda szervizre vonatkozóan. Úgy döntöttünk ez után, hogy visszatérünk a kempingbe, és másnap hétfõn megjavíttatjuk a még járóképes autót.
Elõzõleg persze Ian-nel felderítettük a helyet, ahol véletlenül ott találtuk a tulajt, aki kedvenc családja társaságában röpke teázással múlatta az idõt. Kiderült róla, hogy beszél angolul, amit néhány fotóval bizonyított, mikoris a törökországi Mazda disztribútorokkal egyetemben angliai látogatásra vitték õket, valami üzembe. Arra mindenesetre elég volt a tudása, hogy a másnap reggeli idõpontot rendezni, valamint a problémát tisztázni tudjuk vele. (Természetesen sok tea mellett.)


Visszafelé bevásároltunk az esti rántottához, majd rátörtünk a kempingben mulatozó társaságra. Valami születésnapot ünnepelhettek, vagy egyszerûen csak vasárnap este volt. A tulajék, és a vendégeik már eléggé kapatosak voltak, és szemmel láthatólag örültek, hogy színesítjük az estéjüket.
Különben nagyon rendesek voltak ezek a házigazdák. Kínáltak reggelivel, vacsorával, kaptunk tõlük frissen fogott, még pislogós pisztrángot, majd útravalónak saját savanyítású uborkát (ami nagyon finom volt, itthon az egész családnak ízlett), puliszkát. Mindenkinek javaslom ezt a helyet, ha arra jár.
Reggel Ian-nel átgurultunk szervizelni. A mûhelyben rögtön kezelésbe vették az autót, szemmel láthatóan gyakorlottan és szakszerûen. A szalon, és a mûhely európai színvonalú, bizalomgerjesztõ vállalkozásra utaltak. A tulaj mindent megmutogatott, láthatóan büszke volt az alkotására, és nem is érdemtelenül. A munka gyorsan és pontosan elkészült, és hamarosan hibátlanul mehettünk tovább.

Trabzon kapcsán kell, hogy megemlítsem Istvánt és családját. Kati, István és a Hercegnõ Vanda, velünk majd egy idõben, de két szakaszban vágtak neki a távolságnak. Katit nem engedte el a fõnöke három hétre, így õ késõbb csatlakozott a családhoz, Trabzonban. István és Vanda (aki foglalkozására nézve elsõ osztályos tanuló) az öreg, de bevált Golf-fal egy héttel elõbb indultak, és Trabzonban várták a repülõvel érkezõ családanyát. Várakozás közben meglátogatták a helyi aquaparkot, ahol István óvatos atyaként megpróbálta elkapni a csúszdán érkezõ Vandát, aminek egy súlyos orron-fejelés lett az eredménye. Az orron-fejelésnek kórház, mûtét, és vastag kötés, amely a repülõvel érkezõ Katiban keltett rémületet.
A család mindenesetre elszántan folytatta a túrát, és mindig néhány nappal, vagy volt, ahol csak néhány órával, de elõttünk jártak. István hosszú sms üzeneteibõl értesültünk a várható idõjárásról, és a turisztikai lehetõségekrõl. A Van tó után útjaink szétváltak, õk továbbmentek déli irányba, mi pedig megkezdtük a visszavonulást.


István orra maradandóan viseli a csúszdázás nyomait, és egyelõre még a szaglása sem tért vissza. Úgy tûnik azonban az ilyen dolgok nem veszik el a kedvüket a csavargástól. A család nagyon alaposan készül fel az utakra. Színes fényképes itinert készítenek maguknak, ami rettenetesen megkönnyíti a célpontok megtalálását, megismerését, és ennek segítségével még a helybéliektõl is könnyebb útbaigazítást kérni. Zûrösebb esetben egyszerûen megmutatták a keresendõ hely fényképét és mindjárt megkapták a szükséges információkat.
Nagy elõnye az itinerkészítésnek, hogy az ember kétszer éli át az utat. Egyszer mikor anyagot gyûjt és felkészül, másodszor pedig mikor ténylegesen megvalósítja az álmait. Mi is készülünk mindig, de olyan precíz utitervet, mint amilyet õk készítettek, még nem láttam. Mindemellett az itiner nem béklyózza meg õket, és ha út közben másképp gondolják, hát bátran változtatnak. Így kell ezt csinálni!

A mi következõ állomásunk Rize volt, ahová a tengerparti kanyargós úton indultunk el. Itt a Teakutató Intézetet kerestük, amit többszöri próbálkozásra sikerült fellelni. A célra végül is egy helybéli kereskedõ fia vezetett rá, aki jól beszélt angolul, és ha éppen nem vakációzik otthon, akkor Cipruson tanul újságírást. Nagyon barátságos volt a magyar "kollégákhoz", és kellemesen elcsevegett velünk, amely során sok érdekes részletre derült fény az itteniek világnézetébõl.


Az Intézet egy magas hegyen van, a város fölött, és csodaszép a kilátás a teacserjékkel fedett völgyekre. Innen Hopa felé indultunk tovább. Hopa úgy 34 kilométerre van Batumitól, ami már grúz város (Jártam ott sok évvel ezelõtt, a valamikori Szovjetunió idejében.). Ennek a vidéknek más volt a hangulata, mint az ország belsejének. Itt egészen európaias volt minden. Másként öltöztek, viselkedtek a nõk, és a helybéliek megtûrték az út szélén dolgozó "Natasha"-t is, ahogyan a lonli szerint errefelé az átszivárgó örömlányokat hívják. Csótányokat sem láttunk errefelé. (Csótánynak nevezik a hitehagyott európai kultúrával rendelkezõ törökök a hithû fekete csadoros honfitársaikat.)


Hopa-nál délre fordultunk, Artvin felé. A magas hegyek harsogóan dús növényzetû bércei közt, trópusian párás, kanyargós, szerpentines utakon haladtunk elõre. Mindenhol tea. Artvin elõtt valamivel megálltunk teaszedõket fényképezni.


Jól emlékszem, úgy majd harminc évvel ezelõtt hosszú órákat voltam kénytelen dekkolni a domogyedovói repülõtéren, ahonnan a Kazany fölötti viharok miatt nem indulhattak a repülõgépek, és ahol így összetorlódott a valamikori Szovjet Közép-Ázsia légi forgalma. A zsúfolásig megtelt csarnokokban a földön, csomagokon hevert a visszatartott ázsiai emberek tömege. Ültek, álltak, ettek, ittak, volt asszony, aki a gyermekét szoptatta, békés kavalkádban. Ebbe a tömegbe csörtetett be a társaságunkhoz tartozó fotós srác, aki a fejébe vette, hogy életképeket fog fotózni a váróteremben. Látványos fényképezõgépével szambázott az emberek között, és arcokat, helyzeteket fotózott. Ezt a srácot különben máshol sem tartotta vissza a szemérem attól, hogy belefotózzon a másik pofájába. Én akkor, ott, ezt nem csak azért éreztem arcátlanságnak, mert a mások életébe való illetlen beavatkozásnak tartottam az ilyet, hanem mert a szovjet repülõtereken a fotózás amúgy is tilutoá vola, és ezzel az egész társaságot kellemetlen helyzetbe hozhatta, mint ahogyan az be is következett.


Akkor azért ott rendezõdött a dolog, de ez volt az elsõ alkalom az életemben, hogy markánsan felmerült bennem a fotózással kapcsolatban az illetlenség érzése. Fotózok? Dokumentálok? Kukkolok? Szabad ezt? Illik ilyet csinálni? Mikor illik? Ha betartom a szabályokat, akkor mikor fotózhatok? Lesz egyáltalán képem? Emlékem, amit nézegethetek? Afgán kislány fotóm, amit az egész világ ismer? Lefotózhatom a szoptató anya mellét?
Hogyan készülnek a híres fotók? Illemtudó dokumentaristák fotózzák a haldoklókat a háborúkban, a frontokon? Mit szabad, és mit nem?


Amikor Judit beleszólt a vókitókiba, hogy szívesen fotózna teagyûjtõket, de nem tudja, hogy ildomos-e, a fékre léptem. No nem azonnal, hanem a következõ csoportnál. Ha nem vállalom fel az "illetlen" fotózás erkölcsi súlyát, hát soha nem lesz képem emberekrõl.
Elkészültek tehát a teaszedõs felvételek. Nagyon vidám, nagyon kellemes, és baráti hangulatban.
(Nem szorosan a témához kapcsolódik, de felhívom a figyelmet, hogy a fényképek némelyikén látszik a falu egyetlen vegyesboltja. Csak úgy, miheztartás végett.)

Szétáradt lelkünkben az esõerdõk nyugalma, ahol a felhõk közvetlenül a hideg sziklákon, és hûvös faóriások örökké zöld levelein csapódnak ki, hogy csermely születhessen belõlük a friss gyökerek közt, mely éles szélû kövek közt csapódva szórja könnyeit a zöld mohákra.
Nincs itt tél.
Az orosz nõ elmondta, hogy sz nóvüm gódom hiányzik neki a jolka és a hó. Itt télen is úgy öltözik, mint nyáron. Ugyanabban a ruhában jár. A múlt évben egy éjjel ugyan esett valami kevéske, de az sem maradt meg sokáig. Elhiszem neki. Itt sose kell mindent ugyanúgy érteni…

A Csoruh folyó völgye kanyargós, és nagyon szép. Az egyik kanyar után azonban hirtelen egy váratlan, és megdöbbentõ látvány tárult a szemünk elé. Egy dam. Csak ennyit tudtam mondani magamba, és csak késõbb tettem hozzá, hogy völgyzáró gát.
Dam. Mert láttam már ilyet. Dam volt a Hoover Dam, amit kínai rabszolgák ezreinek vérével emelt az amerikai nép, és aminek energiája a Nagy Fallal rivalizálva vetíti most a világûrbe Las Vegas fényeit, és dam a Glenn Canyon Dam, amely fölött többszörös Balatonként tornyosul a Lake Powell, melynek halai a Colorado vájta mély völgyek szarvasainak búvóhelyeit bitorolják.


Hát dam volt ez is. Marci úgy írta, hogy "lenyûgözõ, elrettentõ látvány volt". Nekem még a szibériai folyók visszafordítása is eszembe jutott.
Valamikor olvastam egy tanulmányt Devecseri Gábortól, amiben többek között az "Antigoné" híres sorait elemezte: "Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb!" Devecseri szerint az eredeti görög szövegben a csodálatosnak fordított szó helyén egy olyan kifejezés áll, ami egyben meglepõt, megdöbbentõt is jelent. Így persze a mondat is egészen más értelmet nyer.
Monumentális építkezés, iszonyú dúlás. Több tíz kilométeren keresztül vitték föl az utat a völgybõl a hegyek peremére, hogy helyét visszavonhatatlanul elfoglalja a víz. Hatalmas erõmû készül itt. Rájuk is fér. Nagyon kell itt a pénz, a munka, az energia. Ez a nép élni akar, igazán.


Persze a nagy dúlásban azért marad még annyi erejük, hogy az egyik lekopasztott hegy teljes oldalába egy monumentális Atatürk emlékmûvet faragjanak. Biztosan róla fogják elnevezni az erõmûvet is. Ez egyszerûen megy errefelé.
Ránk sötétedett, és az építkezést elhagyva, még mindig a folyóvölgyben zúgtunk Yusufeli felé. Judit sajnálkozott, hogy a sötétben egyre kevesebbet látunk a szûk völgyre boruló fekete sziklafalakból. A patak csobogott hol jobbról, hol balról, a sziklaomlások pedig hol jobbról, hol balról szûkítették le az utat.


Anno, sok évvel ezelõtt Svájcban láttam, hogy a hatalmas hókotró gépek még nyáron is készenlétben állnak a kanyargós hegyi utak mentén. Nem érdemes arra a rövid idõre máshova vinni õket. Itt a török hegyekben, a hatalmas földmunkagépek álltak állandó állomásaikon, hogy minden sziklaomlást haladéktalanul eltakarítsanak. Nem is volt fennakadás, hiszen legalább egy nyomsávon mindenhol járható volt az út. (Mondjuk nem szívesen jártam volna, éppen omláskor, egy ilyen szirt alatt…)
Yusufelibe tehát már sötétedés után érkeztünk. A kis város tele volt emberekkel, mintha ünnepeltek volna valamit, pedig csak egy csöndes nyári este volt…


A kempinget elég nehezen találtuk meg, eléggé pocsék út vezetett arra. Végül egy kis terecskén (amirõl nehezen lehetett eldönteni, hogy közterület, vagy magán), parkoltuk le az autókat. Innen még úgy 50-100 méterre kellett cipelni a cuccot, ha sátrat akartunk volna verni. A terecske egyik oldalán egy patak parti étterem lapult. A patakot este csak hallani, illetve sejteni lehetett, viszont a szokásos barátságos vendéglátás mellett kellemesen megvacsoráztunk.


Én a megszokott Efes mellé, ha már így leültünk, egy rakit is elfogyasztottam volna, de senki sem csatlakozott hozzám. Így hát egyedül rendeltem egy adagot, amihez természetesen ásványvizet is kaptam. Szeretem nézni, amint a vízszerû ital az ásványvíz hatására fehérré zavarosodik, és kedvelem az ízét is. Itt is nekiláttam a szertartásnak, de attól tartok, hogy ezt, most nem kellett volna…
Az ásványvíz ugyanis nem pukkant. Az érthetõbbség kedvéért kifejtve, ez azt jelenti, hogy nem az asztalnál kinyitott ásványvizet kaptam, hanem pohárban hozták valahonnan. Én már fáradt voltam, nagyon vágytam egy kis bágyadt ellazulásra, és a rakit kiváló segédanyagnak tartottam a cél eléréséhez. És bár azonnal regisztráltam az ásványvíz szakszerûtlenségét, a védekezõ cselekedet "az alkohol fertõtlenít" felkiáltással elmaradt. Ez hiba volt. Az egész úton ugyanis nagyjából mindenki ugyanazt ette, kivéve, amikor a hazait fogyasztottuk. Ez volt az a kivétel, ami után nekem a panaszaim jelentkeztek. Másnap estére már elment a hangom, egyre gyengébb lettem, az ötödik napon pedig, Tatvanban, a láztól lecsúszott a kezem a kormányról. Mindeközben összesen csak azt éreztem, mintha valami hideg itallal leforráztam volna az alsó légutaimat, és egyre erõsödõ fáradtságot, amit az útra fogtam.


A kempingben feltétlenül ragaszkodtak az útleveleinkhez. Mindenképpen látni akarták, sõt be kellett jelenteniük az elöljáróságon, még aznap. Mi nem álltunk ellen, bár furcsának találtuk.
Ian-ék sátrat vertek, mi ezzel szemben úgy döntöttünk, hogy a kempingben álló kis ház fedett teraszán fogunk aludni. Végül is kellemes, vagy inkább érdekes volt. A keskeny hosszú házikó hosszabbik oldalán a tetõszerkezet egészen kinyúlott, és alatta aránylag széles, járólapokkal burkolt teraszt alakítottak ki, amire néhány lépcsõn kellett felmeni. A szintkülönbség miatt a terasz szélén korlát volt, és majdnem a korlát magasságáig a belsõ oldalon egy hosszú dobogót építettek, úgy 40-50 cm magasat. Ezen, fejjel a korlát felé volt érdemes elhelyezkedni, és elfér így egymás mellett akár 10-15 ember is. Az éjszakai hõmérséklet kellemes, hálózsákban kényelmesen lehet aludni, így nyitottan. Kicsit féltem attól, hogy a nem teljesen újnak tûnõ tákolmányban velünk együtt több rovar is el kívánja majd tölteni az éjszakát, de szerencsére nem történt semmiféle atrocitás. Mikor lefeküdtünk még csak 4-5 másik turista volt ott rajtunk kívül, de hajnalra megtelt a terasz, és a kemping is. A házikó mellett komolynak nevezhetõ szanitér helyiségek vannak, ahol kiváló melegvizes zuhanyozásra nyílik lehetõség.


Reggel kissé továbbmentünk az úton, hogy megkeressük a lonli által emlegetett Green Peace nevû kempinget. Itt hosszú lábakon álló kis fedett teraszokon alhattunk volna, ha korábban felfedezzük. Az autót egyszerûen le lehet parkolni az építmény mellé, majd felmászva a magasban lehet aludni. Nagyon romantikus, legközelebb talán kipróbálom.
Reggeli után elindultunk Yaylalar irányába, és azt hittük, hogy hamar odaérünk. Az út azonban kanyargós kis patak völgyében vezetett, és így csak lassan haladhattunk. Az aszfalt idõnként eltûnt, majd az egész út olyan lett, hogy a helybélieken kívül mindenki másnak csak terepjáróval javasolt.


A táj különben csodálatos, napsütötte és színes. Úgy 15 kilométerrel Yaylalar elõtt úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Nagyon szép volt ez a patakvölgy. Sokkal több idõt kell szánni erre a vidékre, hogy minden részét a szükséges mértékben megcsodálhassuk. A kíváncsiság hajt a világ más részei felé is, de ha rohanok, akkor soha nem tudok elmélyedni egy-egy táj rejtett szépségeiben úgy, ahogyan az igazából megérdemelné.


Visszafelé elhagytuk Yusufeli-t, és utána hosszú idõn keresztül hegyek között kanyarogtunk. Azután egyszerre csak elkezdtek mutatkozni annak jelei, hogy hamarosan síkság következik. Az egyik kis zubogó patak völgyében autózva bal kéz felé hirtelen kis falut pillantottunk meg. Az épületek pont olyan kis lapos tetejû házikók voltak, mint amilyenek az egész kelet-török vidéken találhatók, de ezek kõbõl épültek, és teljesen üresnek látszottak. Nomád népek ideiglenes szálláshelyei lehettek. Néhány kilométerrel késõbb ugyanolyan elrendezésû, de lakott falut találtunk, ahol a patak parton, a fodros vízben asszonyok kis csapata a ruhákat mosta, és a körülöttük sertepertélõ gyerekek kíváncsian néztek fel a tovaszáguldó autókra.
És akkor hirtelen elõttünk volt a síkság. Talán éppen egy fenyõerdõbõl száguldottunk ki, amikor a hegyek hirtelen dombokká váltak, egyre hosszabb és egyre laposabb hullámokat vetõ dombokká, és a végeláthatatlan dombokon és síkokon végig hatalmas legelõk vonzották a tekintetet. Egy végeláthatatlanul hatalmas nagy legelõ volt az egész, és rajta csordák, ménesek, nyájak. Mindenki vonult valahová. Idõnként kis falvak bukkantak fel, 15-20 házból álló ideiglenesnek tûnõ szállások, ahol az állatok folyama összekeveredett, majd szétválva vonult tovább, számunkra érthetetlen és ismeretlen céllal.


Mikor két éve erre jártunk, én azt hittem, hogy itt minden sivatag. Most látom, hogy talán inkább az Alföldhöz hasonlítható legelõk hosszú sora, csak tán erre a magasság miatt hidegebb az éjszaka, és kevesebb a víz. Kevesebb? Hát egyszer csak felbukkant az éj peremén egy gyorsan növekedõ sötét sáv, amely ferdén keresztezte az utunkat. Hamarosan aztán megtapasztaltuk, hogy talán mégsem kell a szomjúságtól féltenünk az itt legelészõ állatokat, mert olyan zivatar zúdult ránk, hogy az ablaktörlõ alig bírta. Be kellett kapcsolnom az összkerék meghajtást, hogy biztonságosabban tudjak haladni az úttesten hömpölygõ vízben. És ekkor már közel volt Kars.


A városba a vihar utolsó pillanataiban érkeztünk. Látni már lehetett, de az utakon mindenütt magasan állt, vagy áramlott a víz. Volt olyan csatornanyílás, amely örvényként nyelte el a vizet, máshol pedig gejzírként szökellt felfelé az áradat. Alig ismertem a városra. Két éve jártunk itt, de azóta rengeteg minden épült, és most is sok utca volt lezárva építkezések, útépítések miatt. Nagyon nehéz volt megtalálni a belváros ismerõs utcáit. Végülis sikerült megfelelõ helyen parkolni, és a nyitvatartási idõ utolsó pillanatai után, néhány jólelkû, bár szigorú hivatalnok segítségével megszereztük a másnapi engedélyeket Ani-ba.
Azelõtt három helyre kellett menni a szükséges papírokért: az idegenforgalmi hivatalba, a rendõrségre, és a múzeum-igazgatósághoz. Most kiadtak mindent egy helyen, az idegenforgalmi hivatalban, sõt még tippeket is adtak a szállást illetõen.


Muszáj volt ugyanis szállodába mennünk, mivel a jól felázott földön nem tûnt valami jó ötletnek a kempingezés. A hivatalban a Sim-er Hotelt javasolták, vagy lehet, hogy nem azt, de mi erre találtunk rá. A hotel biztonságos parkolót, kényelmes szobákat, szép kilátást a régi erõdítményre, és húzós árakat kínált. Mi elfogadtuk. És ha már lúd, legyen kövér alapon úgy döntöttünk, hogy a vacsi is a hotel éttermében lesz.
Hosszasan megvitattuk, hogy ezen a vidéken friss ételeket kell enni. Ha ugyanis valamit kiraknak az asztalra, azt hamarosan körüldongják a legyek, vagy ha nem, akkor is sokkal biztonságosabb, és jobb olyan kaját enni, amit frissen készítenek. Mindnyájan tudtunk rémtörténeteket mesélni errõl a kérdésrõl, de különösen Ian, aki a keletet, és Afrikát is bejárta. Most éppen nem voltak túlzóak a reményeink, ugyanis Ian összefutott valami finn földmérõvel, aki a környékbeli hatalmas olaj-, vagy gázvezeték-építések egyikén dolgozott, és nem dicsérte túlságosan a szálloda konyháját.


Ilyen hangulatban ballagtunk lefelé, és felfokozott hangulatban és kíváncsisággal nyomultunk be az étterembe. És mit látnak szemeink? Svédasztal. Pont úgy, és pont olyan kajákkal, amiket szerintünk nem lehetne így tálalni. Ian bepöccent. Mérsékelt hangerõvel, de érthetõen, és félreérthetetlen gesztusokkal gusztálta a kínálatot, majd az egész társaságunk indulni készült. Hallottuk ugyanis a finntõl, hogy van a városban nem messze néhány, kellemesen török étterem, ahol érdemes jót kajálni.


A teremfõnök próbált minket tartóztatni, kontaktust teremteni, de csak leteremtés lett belõle. Ian kijelentette, hogy ez nem konyha, ez nem étterem, és ez Európában elképzelhetetlen. A teremfõnök próbálta enyhíteni a helyzetet, bár nem beszélt jól angolul, a szokásos fordulattal ki akarta mutatni, hogy ahol Ian lakik, ott neki is van valamilyen rokona, és hogy ez milyen érdekes, de rosszul értette a dolgokat, és valami bostoni rokonsággal hozakodott elõ. Innen kezdve komédiaszerûvé vált a dolog, tulajdonképpen jót lehetett volna röhögni az egészen, de Ian még néhány pillanatig komolynak tûnt. Így aztán elrobogtunk.
A hangulatot tovább fokozta, hogy kifelé menet a hallban Ian megbotlott a felpúposodó szõnyegben, minekutána egy hatalmas zúgást produkált, laza, könnyed felpattanással. A levegõben besûrûsödött a vihar utáni pára, a londiner, a recepciós, a vendégek és az ajándékboltos leányka rémülten megmerevedtek, de mi aránylag jó hangulatban taxiba vágtuk magunkat és irány a jónak remélt Kristal étterem.


No itt nem csalódtunk. Kellemes török környezetben ízletes kajákat ehettünk, megfelelõ kiszolgálás mellett. A pincér volt csak rettenetes zavarban. Le kívánt ereszkedni hozzánk, hogy a legmegfelelõbb kiszolgálást nyújtsa a jöttment idegennek, olyat, amire tán még évek múltán is emlékezünk majd, és ebben csak a közös nyelv hiánya gátolta meg. Míg mi jóízûen fogyasztottuk sültjeinket, õ többször lendületesen megközelített bennünket, látszott, hogy mondani akar valamit, hogy kommunikálni akar, hogy eszeveszetten hajtja õt a közlési kényszer, de mikor hozzánk ér, csak annyi marad a lendületbõl, hogy: O.K.? Esetleg: No problem?
Saját szereposztásában õ lehetett a járatos helybéli, de mivel ezt sehogyan sem tudta elõadni, hát olyanná vált, mint a szemétdombja körül parádézó néma kakas. Igazából aranyos volt, és mulatságos. Mindenesetre nem befolyásolta negatívan sem az étvágyunkat, sem a kaja minõségét.


Másnap a szálloda éttermében elfogyasztott gyengécske reggeli után Ani-ba indultunk. A romváros olyan, mint két éve volt. Tán csak az õrség tûnt kisebbnek, és látszott, hogy több helyen szorgalmasan folytatódnak a feltárások, állagmegóvások.
A bejáratnál eljátszottuk a "nem viszem be a fényképezõgépemet" címû kiselõadást, amit már régebben kiterveltünk. A látványosan cipelt nagyobb gépet, az õr felszólítására demonstratíve visszavittem a kocsihoz, a kicsi, pedig vidáman lapult a hátizsákban. Fotózgattam is odabenn rendesen, bár óvatosan, addig, amíg véletlenül majdnem beleszaladtam az õrségbe, amely a szurdok legszebb helyén védte a hazát. Így aztán azt a helyet, amelyet mindenképpen le akartunk fotózni, ez alkalommal sem sikerült. Sebaj, majd legközelebb!


Különben pedig nem értem, hogy mi a fenét védenek annyira ezen a helyen! A szomszédos Örményországgal ugyan nagy haragban vannak, de szemmel láthatóan nem készül támadás ellenük ebbõl az irányból. A szurdok túlpartján ugyanúgy ballag tétlenül fel s alá egy földgyalu nagy zajt csapva, mint két éve, de igazából semmi változás. Vigyázni inkább nekem kellett, mert különben azért nagy teljesítményû katonai látcsöveken vizsgálják egymást, és ebben a nagy kukkolásban esetleg kiszúrják a gyanútlanul, de illegálisan fényképezgetõ turistát.
Ani után úgy döntöttünk, hogy lerövidítve az utat, Digor felé letérünk az aszfaltról, és földúton megyünk tovább. Két útból választhattunk, de követtük a helybéli szõnyegárus tanácsát, aki az egyik változattól a gyakori alámosások miatt óvott minket. Elsõre nem osztottam az aggodalmát, de az ösztön és a tapasztalat azt súgta, hogy ilyen messze az otthontól nem érdemes kockáztatni.


Késõbb, a terepviszonyokat megfigyelve láttam, hogy indokolt volt a helybéli aggodalma.
Az aszfaltról letérve mindenütt más a világ. Szép és vad tájakon haladtunk tovább, patakokon, falvakon, tanyákon és õrségeken keresztül. Volt check point, ahol Ian-ék terepszínû Land Rover-e láttán az õrség elõször vigyázzba csapta magát, majd késõbb, magához térve kérte csak el a papírokat. Errefelé ugyanis a hadseregnél a Land Rover a rendszeresített katonai márka. Itt gyártják Törökországban, de a helybéliek nemes egyszerûséggel csak úgy hívják, hogy dzsip (gyengébbek kedvéért: Jeep). Az egész hadsereg azzal jár, de a Land Rover nevet senki sem ismeri. Na mindegy. Nem vesszük azért a szívünkre.


Az egyik helyen tehéncsorda dagonyázott a vihar nyomán maradt pocsolyákban, a másik helyen birkák dugták össze mulatságosan a fejüket, az egyetlen árnyékos szegletben. Érdekes, szép vidék volt.
Digor két éve eléggé nyomasztóan hatott rám. Akkor olyan régi szovjet katonaváros jellegû volt, de most minden sokkal mosolygósabb. Az egész keleten feltûnt, hogy kevesebb a katonai ellenõrzés, és valahogy vidámabbak az emberek. Lehet, hogy a háború hatása? Errefelé már sok kurd lakik, és gyanítom, hogy az út közben látott csordák is a nomád kurdoké lehetnek. Lehet, hogy bizakodóbban látják a jövõjüket, lehet, hogy csökkent a török nyomás? Nem tudom. De késõbb, Tatvan-ban is más volt a levegõ. Szóval elgondolkodtató a dolog. Igazán nehéz lenne errõl elemzést készítenem, mert igaz, hogy már háromszor autóztam végig Törökországon, de szakértõ azért nem vált belõlem. A véleményalkotásnál inkább csak a megérzéseimre hagyatkozhatom.


A városban Ian-ék vettek egy kondért, mi is vásároltunk valamit, majd tovább Igdir, és utána már hamarosan újra megpillantottuk az Ararátot. Errefelé is nagyon szép az út. A talaj, a hegyek, a dombok mind színesek. Van bennük vörös, kék, meg mindenféle. Meg is álltam azokon a helyeken, ahol a múltkor is fotóztam, hogy ismételjek.
Közben idõnként viharba keveredtünk, ugyanis többször megelõztük a tegnapi esõt hordozó felhõsávot, és ha valahol megálltunk akkor meg õ hagyott le minket. Így jártunk akkor is, amikor Dogubayazitba érve sátrat vertünk a Murat kempingben. Igazából örültem is neki, mert ekkor már rettentõen hívott az "ágy". A vihar alatt aludtam egyet, és vacsi után pedig élvezhettük a naplementét a lábainknál elterülõ határváros felett.


A kempingekben, és végig az úton mindenhol a szemetünket nagy fekete nejlonzsákba gyûjtöttük. Itt is ezt a gyakorlatot követtük, de most a zsák az esõben megázott, ezért éjszakára nem tettük be az autóba, csak ügyesen elrejtettük a kocsi alá.
Nos, ennek következtében a reggel úgy indult, hogy szedhettük össze a szemetünket, amit a tanyasi kutyák az éjjel széthordtak. Dicséretükre legyen mondva, nem túrták nagyon széjjel a dolgot, csak jó szimattal az illatos, húsos maradékot tartalmazó konzervdobozokat nyalták tisztára. No meg igazából akár hagyhattuk volna az egészet, úgy ahogy volt, nem tûnt volna fel senkinek egy kicsivel több szemét. Szóval ezek a helyek azért nem egészen patyolattiszták.
Errefelé ugyanis ha az ember azt mondja, hogy találtam egy jó kis kempinget, az azt jelenti, hogy védett helyen lehet pénzért sátrat verni, és legalább egy klotyó van, ami errefelé azt jelenti, hogy a kíváncsi pillantásoktól némileg óvva lehet a guggolós-pottyantós lyuk fölé kuporodni. Vizet nem mindig lehet találni, viszont a kempingezési lehetõség felismerhetõ arról, hogy van a környékén szemét bõven. Igazából még csak le sem szólhatjuk õket ezért, hiszen Magyarországon, úgy húsz évvel ezelõtt sok ilyen kemping volt, és még tán ma is akad néhány…


Itt már nagyon pihentem volna, de még sok kilométer volt hátra. Egyre jobban fájt a torkom, de reméltem, hogy hamar elmúlik. A kemping közvetlen szomszédságában épült Ishak Pasa szerája. Vagy fordítva? Mindenesetre Ian-ék reggel szerájt néztek, mi pedig Marcival csavarogtunk egy kicsit. Elindultunk földúton a hegyekbe, de hamarosan vissza kellett fordulnunk, mert az esõ rettenetesen alámosta a kis kanyargós hegyi utat. Visszamentünk a városba, vásárolgattunk, majd a szerájnézõk csatlakozása után elindultunk a Van tó felé.
Ha az ember Dogubayazitnál délre fordul, és felkapaszkodik a hegyekbe, holdbéli tájakra érkezik. A talaj elõször besötétedik, majd helyenként olyan lesz, mintha egy TÜZÉP telepen járna a kokszrakások között. Fekete, megfagyott láva-tufa borítja kilométereken keresztül az út két oldalát, és a habszerû kõzet éles szélû fodrain csak a birkák ügyes lába találja meg a járható utat.


A hegyekbõl a Van tó felé ereszkedve tábla jelzi a Muradiye vízesést. Az étteremben megittunk egy teát, és megállapítottam, hogy a vízesés most is olyan szép, mint máskor, a tea meg jót tett a torkomnak.
A következõ állomás Van vára volt, ahol némi nehézség után találtuk csak meg az igazi bejáratot. A vár elõtt közvetlenül jobbra kell tartani, és addig kell menni, amíg egy bódéban el nem kérik az ember pénzét. Innen továbbhajtva, egy kellemes ligetbõl lehetett felkapaszkodni az õsi erõdítménybe, de turistaút igazán sehol sem volt kijelölve. Szóval nehézségek árán, de bebarangoltuk a várat. Akadt volna gájd, ajánlkozó, de nem akartunk élni vele, és ezt utólag sem bántuk meg.


Iszonyú meleg volt arrafelé. Elég nehezen tartottam már magam, és ezt nem is egészen alaptalanul a melegre fogtam. Visszaérve a várból a kis ligetbe, észrevettünk egy kis hidat, ami a patakon át egy rétre vezetett. A rét szélén egy aranyos kétszintes házikó látványosságok ígéretével csalogatott. Odaérve nem is csalódtunk, mivel ott a régi tradíciók szerint berendezett házikót csodálhattunk meg, melynek gondozását egy, a nõi egyenjogúságért, a nõk elismeréséért küzdõ szervezet gondozott. A házikó nagyon érdekes, a kis park körülötte nagyon szép, a lányok pedig, akik a házat bemutatták, és késõbb a teát felszolgálták ébenfekete hajú, csodaszép arcú és ezerkétszáz fehér foggal mosolygó gyönyörûségek voltak. Nem is láttam még errefelé ilyen fajtát.


Miután ily módon hódoltunk az esztétikai élvezetnek, tovarongyoltunk dél felé, és a tó déli partján, aránylag védett helyen találtunk egy kempinget (Dogan kemping). Nem is kemping volt ez igazán, hanem inkább strand, amelynek egy szélvédett zugában, kis kerti lakok mellett felverhettük a sátrunkat. Letelepedtünk, és árnyékba húzódtunk, mert az iszonyú erõs napfény minden erõnket kiszívta. Pihentünk kicsit, majd pedig, mivel még csak kora délután volt, elérkezettnek láttam az idõt, hogy az arrafelé sziesztázó családok nagy meglepetésére, mosásra adjam a fejem. Merthogy egy fehér efendi hideg vízben ruhát mos, az úgy látszik errefelé elképzelhetetlen. Nem is hiszem, hogy valamely helybéli férfiú utánam csinálta volna ezt a manõvert. Teregettünk, vacsoráztunk, kényelmesen ettünk-ittunk, és igazából jól elbeszélgettünk volna, de ennek az volt a gátja, hogy nem volt hangom. Így Marci lett a szócsõ, és amit elsuttogtam, azt továbbította a másik sátor árnyéka felé.


Már második napja a vastag hálózsákot használtam, és nem csak a betegségem miatt, hanem mert a sátorban ténylegesen hidegek voltak az éjszakák. Hajnaltájt egyszerûen meg kellett dermedni. Még nagyon korán volt másnap, mikor már nem tudtam aludni, és úgy döntöttem, hogy kiülök a sátor elé. A Van tó engem csodálatos hajnalokkal szokott megajándékozni. Tavalyelõtt, egy másik kempingben a napfelkeltét fotóztam, és most itt is végignézhettem, hogy hogyan ébred fel a természet lassan-lassan, ahogy a Nap fénye átveszi az uralmat az éji hideg felett.
Csendesen elõvettem a kempingszéket, és kiültem az árnyékból a bokrok közé, oda, ahol már elkezdte reggeli munkáját a fény. Mellettem egy kis szitakötõ kapaszkodott görcsösen egy virág szárába, mozdulatlanul, dermedten. Aztán, ahogy rövidülni kezdtek az árnyékok és elérte az elsõ napsugár, megmoccant. Elõször csak ízenként hajtogatta hosszú potrohát, majd a feje is megmoccant, és továbbszökkent egy másik ágacskára. Mielõtt a szitakötõ végleg eltûnt volna, halk méhzümmögést hallottam, majd elsuhant mellettem egy kis színes madár. Aztán egy macska lépkedett át komótosan az úton, és megkezdték végeláthatatlan õrjáratukat a sirályok. Kutya vakkantott valahol, majd megérkezett egy fiú, és elkezdte friss náddal erõsíteni a nõi öltözõ oldalát. Bekapcsolta a rádiót is, hiszen itt semmi nincs zene, lárma nélkül.
Szeretem a hajnalt a Van tónál.


Hamarosan felébredt a csapat. Csomagoltunk, de még indulás elõtt a csapat megmártózott a tóban. A víz nátrium-hidroxidtól sikamlós, olyan, mintha mosószappanos vízben fürödne az ember. Én természetesen ezt a magasságot kihagytam, viszont készítettem néhány fotót a helyi szokásoknak megfelelõ felszerelésben fürdõzõ társakról.
Elindultunk, de Ian panaszkodott, hogy a legutóbbi tankolás óta valami nem stimmel. A motor nem elég erõs, valszeg nem lehetett tiszta az üzemanyag. Elindultunk, és azt beszéltük meg, hogy õk megnézik az Akdamar szigetet, mi pedig továbbmegyünk Tatvan-ba, és ott találkozunk. Nem éreztem olyan jól magam, hogy megkockáztassak egy hajókirándulást az Akdamar szigeti örmény templomocskához. Két éve láttuk már, és akkor is leégett a fülem. Most ez nem kényeskedés volt, hanem igazán betegnek éreztem magam. A defender mûszaki állapota miatt is aggódtunk, és abban maradtunk, hogy gond esetén telefonálnak. Ian-ék tehát hajózni mentek, mi pedig gyönyörködtünk a hosszú emelkedõkben, lejtõkben és szerpentinekben gazdag útban.


Tatvanba érve, már biztos voltam abban, hogy baj van. A város szélén leparkoltam, és lecsúszott a kezem a kormányról. Éreztem, hogy gyenge vagyok, és már tudtam, hogy ez nem egyszerûen a külsõ melegtõl van. Megfázásra, torokgyulladásra gyanakodtam, és úgy éreztem, hogy nagy adag antibiotikumra van szükségem. Patikát kerestünk, de nemigen értették meg, hogy mire van szükségem. Igazából nem is mertem antibiotikumot kérni, de nem is ismertem az itteni gyógyszerek neveit, így hát rábíztam magam a patikáriusra, aki megérteni vélve a problémámat adott egy gyógyszert, amelyrõl késõbb Ian megállapította, hogy valszeg az izületi fájdalmaim el fognak múlni tõle. A patikában már csak egy vékony ködfüggönyön keresztül érzékeltem a világot, és arra sem reagáltam különösebben, amikor a helybéliek párhuzamot kezdtek vonni "madzsarisztan" és kurdisztan között. Hûvös volt, kaptam egy teát, és mentünk tovább. Annyi erõm volt még, hogy néhány dolgot bevásároltunk, és még felkapaszkodtunk a Nemrut-krátertavakhoz, oda, ahova két évvel ezelõtt nem jutottunk el. A kanyargós úton többször megcsúszott az autó, mert sem a figyelmem, sem a reflexeim már nem mûködtek igazán jól, de láttam, hogy a tavak csodaszépek, és erõt tudtam venni még magamon a biztonságos visszaérkezéshez.
A városban már tutira mentünk. Ismertük a Kardelen Hotelt, ahol a múltkor is megszálltunk, és most is oda vonultunk vissza. A szoba drága volt, alkudni lehetett, és különben is az volt a lényeg, hogy pihenhessek. Lázas voltam, köhögtem, meg minden.


Természetesen megint eljátszották ugyanazt a trükköt, amit a múltkor is, és természetesen megint bevettem. Igaz, hogy nem is emlékeztem rá, meg beteg is voltam, de bevettem.
A dolog úgy néz ki, hogy mikor bejössz, és meg akarod nézni a szobát, akkor mutatnak egy csodaszépet, ami még nincs kitakarítva, de azt mondják, hogy ez ugyanolyan, mint egy emelettel feljebb. Mikor elfogadod, és jössz föl a cuccokkal, akkor kiderül, hogy az sincs kitakarítva, és a londiner már eleve egy másik kulcsot hoz fel magával. Persze ha a sarkadra állsz, és erõsködsz, akkor biztosan megkapod a jót, de mi megint beletörõdtünk a kedvezõtlenebb megoldásba.
A lényeg, hogy eldobhassam magam végre.


Rövid ideig tartó ájult pihenés után végiggondoltam a helyzetünket. Azt éreztem, hogy beteg vagyok, azt is éreztem, hogy ez valahogy más, mint a megszokott megfázás. Tudtam, hogy csak a fiamra számíthatok, és éreztem, hogy ezt nyugodtan megtehetem. Sok utat megtettem már a sráccal, és mindig piszkáltam az önállóságát. Ha csak lehetett belehajtottam olyan helyzetekbe, ahol önállóan kellett döntenie. Most úgy döntöttem, hogy elküldöm orvosért, biztosan megbirkózik vele.


Elõbb természetesen felhívtam a biztosító által megadott telefonszámot, elmondtam, hogy mi a bajom, és megkérdeztem, hogy van-e szerzõdött orvosuk Tatvanban. Naná, hogy nem volt. Mindenesetre rám hagyták, hogy tegyem azt, amit jónak gondolok, de hozzak róla papírokat. Marci elment, és hamarosan megjelent az egészségügyi delegáció. A kurd orvos nem jött egyedül, jött vele valaki, aki szintén orvos lehetett, vagy gyógyszerész, és egy pincér, aki állítólag beszélt angolul.
Annyit mindenesetre tisztázni lehetett, hogy fáj a torkom, valszeg hideget ittam, lázam van és köhögök. Az orvos asszem még a homlokomra is tette a kezét. Ezek után egy valahol fellelt sajtpapírra vetett néhány sort receptként, és elvonultak.
Nem tudtam haragudni. A fellépése komoly volt, határozott és felelõsségteljes. Nem vette tréfára a dolgot, és a kommunikációs nehézségek ellenére, a talán legmegfelelõbb megoldást választotta. Úgy éreztem, hogy itt nem csak nyelvi problémákról volt szó. Két kultúra találkozott egymással, és egyik sem tudta, hogy meddig mehet el. Õ nem tudta, hogy megvizsgálhat-e, ha igen, akkor hogyan, és én sem tudtam, hogy mi az a viselkedés, amit itt elvárnak egy õszes szakállú efenditõl, és egyáltalán hol állok én itt a társadalmi ranglétrán, és hova tartozik õ.
(Amikor Marci jelen kis irományomat lektorálta, akkor mesélte el, hogy az orvos feltehetõen szintén a hotel vendége lehetett, vagy éppen csak bejött ebédelni, mivel a pincérek az étterembõl kerítették elõ, ahol a kedvemért hölgytársaságát hagyta magára. Mindenesetre köszönöm!)
A találkozásból a kis recept született, amely Ian szerint is igen hatékony erõs antibiotikum volt. Felírta továbbá mindazokat a gyógyszereket, aminek megfelelõit idehaza is megkaptam volna. Nekem nem volt ezután más dolgom, csak a pihenés.
Azt viszont nem lehetett. Tudtam, hogy nem maradhatok itt sokáig, mert ez drága hely, és haza kell jutnom, hogy kikúráljam magam. Egy napnyi pihenés azonban még belefért.


Lassan leszállt az est, de ennek ellenére elküldtem Marcit, hogy próbálja meg kiváltani a gyógyszert. Aggódtam az én szép nagy fiamért, de tudtam, hogy meg fogja oldani, és talán egész életében élmény lesz neki egy kurdisztáni alkonyati bevásárlás. Vissza is érkezett hamarosan, és én végre telenyomhattam magam hatóanyagokkal.


Még a délután történt, hogy bevásárlás céljából valami boltot kerestünk. Betévedtünk egy kis önkiszolgáló élelmiszerboltba, ahol két leányka képviselte a személyzetet. Rendesen, mosolyogva, fejkendõben. Elindultunk a boltban ketten, kétfelé. Az egyik kislány, lehetett akár tizennyolc, mindig jött utánam, és ott lebzselt, ahol én nézelõdtem. Elõször elöntötte egy picit a harag a lázas fejemet, azután rájöttem, hogy ez a gyermek nem azért követ, amiért a dagadt hallstadt-i közértes, hogy a kezemet figyelje, hogy mikor lopok, hanem azért, hogy segítségére legyen az idegen efendinek, ha véletlenül valami kérdése lenne. Kérdeztem is tehát, és õ pedig segített. Késõbb észrevettem, hogy a leánykák csöndben vetélkednek, és azt tartják a szerencsésebbnek, akinek a Marci jutott. Marci fiam szöszkés haja ugyanis, lehet talán, hogy épp a reggeli fürdéstõl, úgy állt ezerfelé, mint valami tollseprõ. Jópofa volt a srác, és volt benne valami megnyerõ, ami a tinédzser lánykák tudatlan kis szívét megdobogtathatta. Összenevetgéltek a csajok, és mosolyogva fel-felnéztek a fiúra. (A balgák! Amikor ott voltam én is! Kissé hervadtan, lomposan, de hát ott voltam. Mentségükre szolgálhat, hogy a srác végül is a fiam…)


Estefelé megérkezte Ian-ék is, és Ian, az õ ezer éves orvoslátogatói-gyógyszerkereskedõi tapasztalatával az összetevõkre pillantva megállapította, hogy ez a gyógyszer tényleg hatni fog. Nekik közben dögledezni kezdett a defender. Elõször azt hitték, hogy víz, vagy szennyezõdés került a rendszerbe, de késõbb kiderült, hogy nagyobb a baj. Elõször kerestek egy kempinget, mert a Kardelen Hotel árlistája nem volt valami vendégmarasztaló, majd egy mûhelyt, ahol esélyt láttak a Landi megjavítására. Úgy tûnik, hogy mindkét helyen szerencséjük volt. A kemping megfelelõnek találtatott, és leírásuk alapján, ha legközelebb arra járok, én is oda fogok menni. A mûhelyben, pedig egy kellemes, barátságos társaság addig törte magát, míg végül megtalálták, és kijavították a nem túl egyszerû hibát. Hiába pucolták ugyanis ki a teljes üzemanyag rendszert, az autó tovább rendetlenkedett. Végül is rájöttek, hogy az AC pumpa kis réz tengelye sérült. Szétszerelték, és azt a kis vackot szépen precízen megforrasztották, és visszatették.


Nálunk is így ment ez valamikor. Az autójavítás ma már az alkatrészcserével egyenlõ, de ifjabb koromban, a régi ügyes kezû barkácsolós szakik még nálunk is képesek voltak erre. Büszkék is voltunk a magyar szaktudásra, de ma már a multik világában inkább csak teher a jó kezû javító mester. Sokáig szöszmötöl, és kevés cuccot sóz rá a vastag vevõre.
Nyomorúságos, és lelki-szegény világba sietek most vissza, hiába mossa patyolat-fehérre a legújabb mosópor…


Az autó másnap délutánra lett kész, valami nevetséges összeg ellenében. Mi egész délelõtt pihengettünk, de Marci délután csatlakozott az egészséges csoporthoz, és elmentek krátertavakat nézni.


Elég pocsék dolog, ha az ember kikészül. Erre az útra pedig sokkal jobban felkészültem, mint máskor. A korábbi sérüléseim múltával, már januárban nekiláttam újra a súlyzózásnak, és szépen lassan emeltem az adagot. Amint bejött a szép idõ, kerékpározni is kezdtem, és úgy általában építgettem a kondíciómat. Muszáj volt már valamit kezdeni magammal, mert régóta azt éreztem, hogy puhány vagyok. A mélypont a 2002-es út volt Annáékkal, ami rettenetesen lemerített. Nehéz volt, hogy egyedül vezettem végig a több mint hatezer kilométert, és ráadásul elõtte sem volt valami jó a kondim. Amikor azonban megláttam a fotót, ami rólam készült Pamukkale közelében a kempingben, amint az árnyékban szenvedve révetegen kiengedem a hasam, és a kezemben sörösüveget tartva bágyadok, hát betelt a pohár.
Nem sokkal az út elõtt kaptam ajándékba egy kis fekvõpadot (Bár ne kaptam volna, mert fiatalon elhunyt barátom hagyatéka volt!…), amihez azon nyomban súlyokat is vettem, így hát 2002-ben, hazatérés után rögtön nekiláttam az "erõsödésnek".
Az elsõ pillanatban begyulladt a vállam. Nem is tudtam eldönteni, hogy az úton kaptam-e huzatot a klímától, vagy valami más, de ma már tudom, hogy hirtelen emeltem sokat. Hónapokig tartott, míg rendbe jött. Januárban kezdtem csak újra igazából, többszöri sikertelen, és fájdalmas kudarcokkal teli próbálkozás után.
Januártól azonban szépen lassan, hétrõl hétre csak kicsit fokozva emelgettem az adagot, és az óvatosság, és fokozatosság meghozta az eredményét. A kondícióm javult, egyre erõsebb lettem, nap mint nap termeltem a boldogsághormont, és most itt rohadok Tatvanban, egy nem túl olcsó hotelben, és lázasan egy Keegan nevû elvetemült soviniszta angol hadtörténész elmélkedéseit olvasom a háborúk történetérõl.


Apropó angol! Nos, hát Ian is angol, és benne is elég határozottan munkál a nemzetiségtudat. Az út során többször kommunikáltunk "bennszülöttekkel", és más, idegen nációbeli utazókkal, amikoris gyakran elhangzott a kérdés, hogy:
- Dujuszpíkinglis?
Ha netán tõlem valaki megkérdezné, hogy:
- Beszél ön magyarul?
Vajon mit válaszolnék rá? Nagyjából valami olyasmit, hogy:
- Igen, parancsoljon!
De semmiképpen sem azt, hogy:
- Én magam vagyok a magyar!
Ian-nél pedig hát ez volt a válasz mindig, hogy:
- I AAAM english!
Nekem ez elõször furcsa volt, de azután megkedveltem ezt a választ, és mindig kíváncsian figyeltem az emberek reakcióját. Jó volt ez a válasz! A kérdezõbõl, aki általában nem volt angol, rögtön kiváltotta az iskolás bizonyítási kényszert, és hibátlanul akart felelni a tanító bácsinak, ez pedig óhatalanul dialógust, és meghatározott szereposztást eredményezett, még akkor is, ha a valós szerepek szerint egyébként a másik lett volna elõnyben.


Ian használta azt, hogy õ angol. Jól használta. Türelmesen, figyelmesen, ezer éves orvoslátogatói és kereskedõi tapasztalattal kezelte a partnert, kérdezte, hagyta beszélni, és közben mindig valamivel érdekessé tudta tenni magát. Nem volt neki nehéz, mert Ian egyébként is érdekes. Bejárta a világot, tele van történetekkel, és mindenre van valami sztorija. Él vele, és nem él vissza vele (sûrûn :).
Ian párja Judit, igazi nõ, hatalmas empátiával. Elõre megérzi a konfliktust, vesz minden rezdülést talán még az elõtt, hogy az ember maga érezné, és megelõzi azt. Hogy is hívják azt a küzdõsportot, amelyik elvezeti a támadó energiát? Talán aikido?
Judit még a konfliktus születése elõtt megérzi, és apró, piciny finom mozdulattal lök egyet rajta, vagy elvesz az útjából valamit, amitõl az elgurul, feloszlik, és senki nem veszi észre, hogy történt, vagy történt volna valami itt egyáltalán. Így aztán azt sem veszik észre, hogy õ mûködött, így csend marad és béke, amiben nyugodtan lehet alkotni és nõnek lenni.

Én meg itt döglök, küzdök Keegan-nel, és idõnként csavargatom a párnámból a vizet.

Este úgy döntöttem, hogy hazamegyünk. Bocs, hogy leírom, de tanulság, hogy a vizeletem színe erõsített meg ebben a döntésemben. Érdemes az ilyenre is odafigyelni. Másnap kicsekkeltünk, és irány nyugat.


Ian-ék kicsit lassabban jöttek, mivel nem akarták erõltetni a defit, és a táj különben is megérdemel egy nézelõdést. Mi vágtattunk, mert én most csak erre voltam képes, és Marci sem tiltakozott, mert õrá meg pont most jött rá a keleti indíttatású szapora.
Malatiya felé haladva figyeltük a kempingeket, de sehogy sem akaródzott felbukkanni egy sem. Én akkor már tudtam, hogy mi biztosan a Bezginler hotelben fogunk aludni, mert lázasan semmi kedvem sem volt sátrat verni. Mégis, mikor a hotelben szembesültünk azzal a ténnyel, hogy az angolul alig dadogó recepciósokból semmit nem lehetett kihúzni, és Ian-ék nekivágtak szervizt és kempinget keresni, elfogott a lelkiismeretnek furdalása.
A barátságos recepciós kislánnyal a beszélgetés nagyjából így hangzott:
- Beszél angolul?
- Yes.
- Elromlott az autónk. Tudna segíteni?
- Yes.
- Van a városban valahol egy Land Rover szerviz?
- Yes.
- Jaj de jó! És merre van?
- Yes.
És Ian lemondóan intett, majd az ajtó felé indult.


Mi beszállásoltuk magunkat a minõségéhez és szolgáltatásához képest határtalanul olcsó hotelszobába, de nem volt nyugtom. Bántott, hogy a barátaink most egyedül próbálnak boldogulni, bántott, hogy nem találtunk megint kempinget, és bántott, hogy a betegségem miatt most éppen cserbenhagyjuk õket. Lázas voltam, és nem biztos, hogy jól mértem fel a helyzetet. Segíteni akartam.
Marci gyomra a hasmenés tüneteit produkálta, és a fiú egész nap panaszkodott is erre. Magyarul fosott. Így hát ott hagytam õt a szobában, és elindultam egyedül a bazár felé.


Nem kellett az utat sokáig keresgélni, hiszen két éve már jártunk itt, és ismerõs volt minden. Nem volt nálam semmi, csak némi pénz a zsebemben. Zsebre vágtam a kezemet, kidüllesztettem a hasam, és mint egy tiszteletreméltó bej efendi, megpróbáltam észrevétlenül és lázasan elvegyülni a tömegben.
Igazából valami könyvesboltot kerestem volna, ahol térképet reméltem kapni, felderítendõ egy Land Rover szervizt. Ballagtam az utcán a bazár felé, és láttam, hogy a boltok lassan kezdenek becsukni, a vasárnap lassan véget ér.
Megláttam egy üzletet, amit elõször valami telefonboltnak néztem, és reméltem, hogy ilyen, nyugati árukkal telezsúfolt helyen csak beszél valaki angolul. A két benti srác, majd a harmadik és negyedik is sajna értetlenül bámult rám, amikor félig törökül, félig angolul elõadtam a történetemet. Azt megértették, hogy Land Rover szervizt keresek, de nem tudtak semmi ilyesmirõl (Szégyen, de a márkát sem ismerték, pedig itt azzal jár a hadsereg. Persze itt a katonai autókat dzsip-nek hívják…). Nemigen beszéltek angolul. Még tán az a kis 12 éves forma sárga trikós csávó volt angolból a legjobb, aki kíváncsian leste az ajtóból, hogy hogyan boldogul az idegen efendi.


Elköszöntem tehát, és tovaballagtam. A bazár belseje felé közeledve egyre nyüzsgõbb lett az élet, és egyszer csak megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Figyelnek. Valaki, vagy valakik párhuzamosan jönnek velem. Nem érdekelt különösebben a dolog, lázas voltam, nem félõs, de a kötelezõ elõvigyázatosság bevitte lépteimet az utamba kerülõ elsõ papír-írószer boltba.
Errefelé, ezekben az utcákban sok a nagy átjáróház. Sok a belsõ udvar, ami azután a másik párhuzamos utcára, vagy valami sikátorra is nyílik. Egy ilyen belsõ udvarra nyílt az üzlet másik ajtaja, amit csak akkor vettem észre, mikor a választékot böngészve a helyiség végére értem. Gondoltam kavarok egyet, akár követnek akár nem, és kiléptem a belsõ udvarra. Itt észrevettem két embert, akik formációban voltak. Az egyik az utcai bejáratot õrizte, a másik az udvar belseje felé haladt, de amint megpillantott visszafordult. Én nem mentem vissza az üzletbe, hanem a meglepett ember elõtt határozottan, de nyugodtan kisétáltam az utcára.
Eddig megúsztam, de nem volt kedvem viszont tovább keresgélni. Tudtam, hogy hamarosan lemegy a Nap, és a boltok is kezdtek becsukni, már amelyik egyáltalán nyitva volt vasárnap. Elindultam tehát kimérten és kényelmesen a hotel felé, amikor valaki erõsen megragadta a karomat.
A sárga trikós srác volt. Két kézzel, határozottan fogott, és közben izgatottan magyarázott valamit. Nagyjából olyasmit értettem a beszédébõl, hogy menjek vele, mert valaki beszél angolul. Nem is akart elengedni mindaddig, amíg biztos nem lett abban, hogy követem. Elég gyorsan haladtunk és határozott céllal. A srác egyszer csak befordult egy sikátorba, ami egy belsõ udvarra vezetett. "Legfeljebb levernek, és elveszik a pénzemet." - gondoltam, és követtem a fiút, és beljebb egy kis teázót pillantottam meg.


A teázó elõtt, két párhuzamos padon négy ember ücsörgött. A kiscsávó hozzájuk vezetett, és láttunkra az egyik felállt. Vékony kis ember, aki a második lépcsõfokon állva nézett szembe velem.
Kenájhelpjú? - kérdezte, majd rövid gondolkodás után, alig érezhetõen, de kapcsolódva az elõzõhöz: Veárjufrom? Volt azért olyan érzésem, hogy az elsõ kérdésben foglalt segítõkészség bizonyos mértékig a másodikra adandó válasz függvénye. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy vajon milyen náció egyede kerülhet itt hátrányba az igaz válasz alapján, de nekem nem volt félnivalóm. A jól bevált "Madzsarisztán" most is kiválóan csengett.
Ez a város már török város, messze a kurd területektõl. Itt nyugodtan lehet a török-magyar rokonságra hivatkozni. Hellyel kínáltak, és jött az elmaradhatatlan csáj.


Lázas voltam, gyorsan forgott az agyam, és fel voltam dobódva a helyzettõl. Kicsit túlpörögtem, de úgy gondolom, hogy megfelelõen értékeltem a helyzetet. Beszélgetni kezdtünk. Az autóról, szervizrõl, életrõl, halálról, politikáról, családról. Zeki, mert ez volt a neve a segítõkész angoltanárnak, látta, hogy beteg vagyok, és nem akart tartóztatni, de én szívesen maradtam. Hamarosan felbukkant a fia is, így utána hármasban beszélgettünk az iskoláról, a jövõrõl, a másik három csendesen ücsörgõ török ember látszólag közömbös, megértõ türelme mellett.


Zeki is nagyon lelkes volt. Elmondta, hogy õ angolt tanít, és már több mint tíz éve nem beszélt olyan emberrel, aki angolul tud, és nem török. Felajánlotta, hogy másnap szívesen elkísér bennünket szervizt keresni, és én tudtam, hogy ezt el lehet fogadni. Ez nem a nepper ragadós ajánlkozása, hanem a normális ember segítõkészsége a bajba jutott idegennek. De régen volt ilyenben részünk! Európából lassan már kihal az ilyen.
Lassan elbúcsúztam, és visszaballagtam a hotelbe, ahol Marci tájékoztatott, hogy Ian-ék is bekvártélyozták ide magukat, mivel a környéken semmilyen kemping sem volt fellelhetõ. Különben nagyon jó ez a hotel. Lehet, hogy ez egy pénzmosoda, mert a felszerelése amerikai színvonalú, és nem tudom elképzelni, hogy hogyan térül ez meg az itteni árakon. De hát ezen ne én törjem a fejem, legyen elég, hogy igen kellemes hely.


Reggel Zeki csatlakozott hozzánk, és amíg Ian-ék elindultak vele szervizt keresni, mi tovahúztunk Kappadókia felé.
Út közben értesültünk róla, hogy Zeki segítségével és tolmácsolásával sikerült egy szervizt találni, és sikerült az itteni helyõrségi laktanyából egy vadonat új AC pumpát vásárolni, a hazai ár töredékéért. Így hát hamarosan õk is utánunk indulhattak.
Göremébe érve hamarosan megtaláltuk a tavalyi kempinget, de én most is ágyban akartam aludni, ezért csak jeleztük Ian-ék érkezését, de mi továbbmentünk az itteni Fõnök által javasolt hotelbe. Ott kicsomagoltunk, majd átgurultunk vacsizni Ürgüp-be, arra a helyre, ahol Marcit fel "szokták" ismerni.


Vacsi után visszamentünk a kempingbe, és vártuk a csapatot. A kocsival begurultam az udvarra, kinyitottam az ajtót, és próbáltam relaxálni egy kicsit. Nem messze tõlünk egy kis kerti asztalnál a Fõnök ült, néhány barátjával, és csendesen beszélgetve teáztak, söröztek. Amikor meglátott, nyomban odajött, és hívott, hogy üljek közéjük, legyek kicsit a vendégük. Én szabadkoztam, hogy beteg vagyok, ami akkor már szerintem nagyon is látszott rajtam, alig bírok járni, és hadd maradjak itt, a jó kis kényelmes, körülpárnázott ülésemben, amíg a barátaink megérkeznek. A Fõnök eltûnt, és néhány pillanat múlva felbukkant egy fotellel a kezében. Nos ennek már nem lehetett ellenállni! Átballagtam hozzájuk, és beszélgetni kezdtünk. Udvariasan felajánlottam, hogy válasszon, német vagy angol, de hamarosan rájöttem, hogy mindkét nyelven jobban beszél, mint én. (Legalábbis 39 fokos lázzal.) A dolog arra mindenesetre jó volt, hogy én teljesen összekavarodtam, és utána már Ian-ékkel is össze-vissza beszéltem mindenfélét.


Ideje volt búcsúzni. Ian-ék még maradtak itt egy napot, de ez a vidék már teljesen veszélytelennek tûnt. Korábban attól tartottunk, hogy az angolok sárga rendszámtábláját viselõ, jobbkormányos autó feltûnést fog kelteni, és a háború zargatta zûrzavaros érzelmek következtében esetleg valami kellemetlenkedés alanyai lehetünk, de az eddigi tapasztalatok megnyugtatták õket, és itt, ebben a turistaparadicsomban már egyedül is biztonságban voltak.


Az éjszaka a szokásos izzadással telt, de valahogy mégis sikerült kipihenni magam annyira, hogy másnap nem a Nevsehir-i kórház, hanem az autópálya felé vettük az irányt.
Errõl a napról nem tudok sokat mondani. A világot két síkon keresztül érzékeltem. Volt egy alsó, egy téglalap alakú üveg, amin keresztül kiválóan láttam az utat, érzékeltem a való világot, és volt egy felsõ, amelyben a gondolataim kavarodtak, és amelyben régóta keresett kérdésekre találtam meg a választ.

 

Vízióimban láttam a ködön keresztül, hogy a világon négy hatalmi centrum van. A katonák, a kormányzatok (nevezhetnénk õket törzsfõnököknek), a bankok és a multik.
Ezek, a hatalmat szervezeteiken keresztül gyakorolják.
A hatalmi centrumok, mint valami jéghegyek úsznak abban a lavórban, amelyben a víz a plebs. A tömeg, a massza, vagy a polgárság. Mindenki válassza ki azt, ami neki jobban tetszik. A jéghegyek alja, közepe is tulajdonképpen ehhez a léhez tartozik, csak a munkaviszonya köti õt kissé erõsebben a fagyos tömbhöz. Akik nem tartoznak egyik hatalmi centrumhoz sem, azok a vízben halászva próbálják meg megkeresni a kenyerüket. Õk a szabadúszók, vállalkozók, a kereskedõk, iparosok, a média, az orvosok, a tanárok, és megannyi cselédje a hatalomnak.
A jéghegyek részben átjárhatók. Az alján, a közepén, és a tetején is. Van amelyik nehezebben, de némelyiknél rendszeres az átmozgás. A normális elõremenetel lassú, hiszen a jégben kell egyre magasabbra hágni, de ha eléggé mozgékony a külsõ közeg, úgy a vándorlások és a kopások elõre is segíthetik az embert.
Ebben a képzavarban építettem fel magamban lázas világnézetemet, és örültem, hogy végre meg tudom fogalmazni, és rendbe tudom tenni a dolgot. Fontos, hogy az embernek képe legyen a világról, és el tudja magát helyezni benne. Ha tudja, hogy mi hogyan mûködik, és mivel összefüggésben, akkor nagyjából azt is tudhatja, hogy az üzleti élete során kitõl mire számíthat.
A hatalmi centrumoktól semmire. Azok mindig a saját, és a vezetõik érdekeit képviselik. Nekem velük kapcsolatban csak akkor származhat elõnyöm, ha az, véletlenül valamelyik érdekükkel egybe esik. Komoly pénzem, pedig csak akkor lehet tõlük, ha abban valamely vezetõ személy szerint is érdekelt. Ha az árum csupán a szervezetnek, az országnak, netán a népnek lenne jó, az még semmi. Sem eladni, sem megvalósítani nem lehet. A siker csak véletlen, vagy kapcsolat révén lehetséges, és mivel ezt én utálom, hát megpróbálok inkább a tömegben lubickolni, vagy fulladozni tovább.

 

Ilyen gondolatokat fogalmazgattam meg magamban, a fiam részére átadandó intelmek formájában, és közben szépen lassan elértük Edirnét.
A cél a szokásos Fifi kemping volt, de most nem sátraztunk, hanem egyszerûen felborultam a motel egyik szobájában, és próbáltam magamhoz térni.
Marci melegített vacsit. Nekem egy négy személyes porból készített levest, ami elég sok volt, és tartalmas. Lassan megiszogattam, és alvás.


Így ment ez ezután is. Félig kómában vezettem keresztül Bulgárián, de a határokon várakozással elveszített idõ miatt még Szerbiában is meg kellett szállni egy éjszakára. A bulgár határhoz közeli Pirot nevû városkában találtunk egy szocreál stílusú hotelt, melynek neve szellemesen megegyezett a városéval.


Még este egyeztettünk a családdal, hogy a Feleségem és az Öcsém lejönnek elénk Szegedre, és onnan az Öcsém vezet tovább.
Így is lett. Oltári megkönnyebbüléssel gördültem be másnap a szegedi Cora parkolójába, és mindjárt jobban is lettem. Még aznap este orvos is megvizsgált, és csak péntek lévén kerültem el a kórházat. A pihenéstõl, az ápolástól és a hideg vizes borogatástól aztán sikerült annyira rendbe jönnöm, hogy késõbb sem kellett kórházba vonulnom.
Az a vírus, amit bekaptam, egyszerre hatott az alsó légutakra és a májra. Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Így csak fogytam hat kilót, amibõl négyet még most is tartok, viszont bármelyik fogyókúrázónak tudok ajánlani egy koordinátát…

Most, amikor ezeket a sorokat írom, az idei nyarat tervezgetjük. A cél természetesen Törökország, és megint a keleti részek. Gyakorlatozunk, és készülünk arra a nyárra, amikor majd meg sem állunk Iszfahánig…

Budapest, 2004. február 29.

Metell