Elnézést, de most nincs idõm összeszerkesztgetni a képeket és a szöveget, viszont már épp ideje feltenni a WEB-re. Most tehát külön a szöveg (remélem nem unalmas) és külön a képek. Fogyasszátok egészséggel!
Üdv
Metell
Beszámoló 2003. Törökország
Most, hogy
már kezdek lábadozni, és lassan felépülök,
el kell kezdenem a beszámoló megírását. Annál
is inkább, mert a tavalyit bizony csak márciusban készítettem
el, erõsen megfakult emlékek alapján. Most szorgosabb leszek,
mivel sokan várják, és meg is ígértem.
Amibõl fel kellett épülnöm, az valami vírusos
fertõzés, ami egyszerre támadta meg a májamat, és
az alsó légutakat. Öt napig vezettem hazafelé Tatvanból
lázasan, miután vagy két napig heverésztem kornyadtan
a Kardelen hotel egyik szobájában, a kurd orvos által felírt
pirulákat eszegetve. De ezek csak a rémségek, és
igazán nem kell sok szót vesztegetni rájuk, fõleg
az elején nem.
Nos tehát 2003. július 28-án késõ délután
indultunk el Budapestrõl, Szeged irányába.
Úgy gondoltuk, hogy szépen kényelmesen lecsorgunk Szegedig,
és másnap pihenten vágunk neki a hosszabb szakasznak, egészen
Edirnéig. Szegedet nemigen ismerem, és mivel már sötétedés
után értünk oda, véletlenszerûen választottunk
szállást magunknak. Egy nagyon kellemes hotelben kaptunk szobát,
ahol a zárt udvaron parkolhatunk. A nevét nem írom le,
mivel néhány bogarat (csótányt) is találtunk
a szobában, amire utána egész utunk során nem volt
példa. Különben minden rendben volt, és másnap
reggel megtaláltuk az átépítések miatt igencsak
nyakatekerten kialakított határátkelõhelyet. Nem
tudtuk, hogy itt szerencsével járunk-e, azaz szívóznak-e
velünk a pick-up miatt, és átterelnek-e a teherautó
sávba, de nem volt semmi probléma. Reméltük persze,
hogy így lesz, mivel a recepciós srác elmesélte,
hogy neki is pick-up-ja van, és õ is gyakran átmegy.
Hat óra 40-kor már a jugoszláv oldalon voltunk, és
vártunk egy kicsit, hogy a csak hétkor nyitó pénzváltóknál
a dinár ellátmányról gondoskodhassunk. Ilyenkor,
ha nem ismerem a viszonyokat eléggé, mindig annyi valutát
váltok, amennyire itthon lenne szükség, hasonló hosszúságú
útvonalhoz. Ez eddig bevált.
Uccu tovább az elsõ radaros rendõrig, amelyiknek természetesen
nem volt igaza, de beszélt magyarul, és csak kis összegre
büntetett. Eseménytelen hosszú darálás következett
ezután. A bulgár határhoz közeledve, Nis és
Dimitrovgrád között azt figyelgettem, hogy található-e
ott valami kellemes szállás, hogy legalább valami fogalmunk
legyen a lehetõségekrõl, hátha egyszer rászorulunk,
hogy megaludjunk errefelé.
13 óra 30-kor értünk a Bulgár határra. Itt
gyorsan kicsengettünk 4 Eurót a fertõtlenítésért,
majd 15 Eurót az autópályadíjra. Úgy tûnt,
hogy Törökország felé olcsóbb, mint Görögországba.
Zúztunk tovább, legényesen kisasolva a bujkáló
radaros rendõröket. Este hétkor értünk a török
határra, és nyolc 15-kor már a Fifi kempingben landolhattunk.
Az egész utat egyszerre két GPS készülékkel
is követtük. Középen, a régi helyén a jól
bevált, de képzetlenebb Magellán 315-ös figyelt, míg
a navigátor elõtt személyes használatra az új
Magellán Meridian Platinum vizslatta az eget. Kedves Márton fiam
ezúttal szorgalmasan még az utazás elõtt feltöltötte
a szükséges koordinátákat, a Platinumba pedig Érsek
Ákos gondoskodott a szükséges térképek betáplálásáról.
A már korábban regisztrált koordinátáinkat
Marci valamilyen általam ismeretlen, és értelmezhetetlen
algoritmus alapján megosztotta a két készülék
között, és ettõl kezdve teljesen magához ragadta
a navigáció monopóliumát. Néha, a csüggesztõ
hosszúságú utak unalmát megtörve, hosszas szidalmazás,
kioktatás és fenyegetés következtében megosztotta
velem tudománya kincseit, de gondosan ügyelt arra, hogy teljes egészében
csak õ legyen mindennek birtokában. Így arra megyünk,
amerre õ mondja, a fater pedig majdcsak beleun a faggatózásba,
és akkor nyugta lesz. Ráadásul megint elkezdett sutyorogni,
mint anno az off-road versenyeken, amikor a bõgõ motor mellett,
a szakadék szélén, 100-as tempónál halkan
maga elé motyogja: 50 méter után ipszilon balra. Ilyenkor
szoktam üvölteni, hogy micsodaaaa! Merre?! Mondd már még
egyszer úgy, hogy értsem is! De gyermeki lelke, az önálló
egyéniségét sértõ erõszaknak élte
meg a hangosításra irányuló felszólítást,
és csak azért is motyogott. Jó sokat veszekedtünk
akkortájt ezért.
Bezzeg tudott hangosítani, amikor valamely kedvenc CD-jét szerette
volna hallgatni, amit egyébként én is kedvelek, de az általa
szükségesnek vélt hangerõ iszonyatos mértékben
csökkentette a hosszú utak miatt amúgy is kornyadozó
sofõri kapacitásaimat. Az idénre viszont valami véletlen
sugallattól vezérelve "all terrain" gumikat vásároltam,
így azok alapból is kissé hangosabbak voltak, mint a tavalyiak.
Emiatt már aránylag alacsony sebességtõl kezdve,
a menetzaj miatt élvezhetetlen volt a négy hangfalon keresztül
érkezõ, és egyébként igencsak jó minõségû
zene. Így tehát gyermekem haladéktalanul beüzemelte
a discman-t, minek következtében nyugodtan, csendben vezethettem,
csak a kettõnk közötti kommunikáció igényelt
némi körültekintést.
Szóval így alakult, hogy idén, kétszeresen is regisztrált
útvonalon, konszolidált módon és idõben érkeztünk
a Fifi-be, ahol Judit és Ian már vártak minket.
Az elmúlt években errefelé többször találkoztunk
olyan, a "fejlettebb nyugati országok" valamelyikébõl
származó utazókkal, akik az otthonuk minden kényelmét
magukkal cipelve rótták az utakat egész nyáron,
Törökországtól Marokkóig, és vissza. Õk
vagy egy lakókocsit vontatnak, vagy valami jelentõs méretû
lakóautóval közlekednek kempingrõl-kempingre, van
saját WC-jük, hideg-meleg vizük, klímájuk, satöbbi,
satöbbi. A tél közeledtével vagy hazamennek, vagy ledekkolnak
valami délies kempingben, és várják a folytatást.
Valahonnan rendszeres jövedelemmel rendelkeznek, és úgy gondolják,
hogy hátralévõ életüket ily módon kívánják
eltölteni. (Vagy legalábbis egy jelentõs részét.)
Hallottam olyanokról, akik mindezt különbözõ méretû
hajókon csinálják, de ilyenekkel nem találkoztam,
mert nem rajongok különösképpen a tengerekért.
Szóval el lehet így lenni, de most még nem csábít
igazán ez az élet. Rettenetesen unom például azokat
a vidékeket, amelyeket ilyen jármûvekkel meg lehet közelíteni.
Ezek nyáron, a forró idõszakban azokat a kempingeket látogatják,
ahol kevesebb a vendég, és csak az õsz beálltával
vonulnak Görögország, vagy Olaszország felé.
Azért ez a dolog így se csábít. Az én kedvenc
helyeimre ezek a lassú batárok nem illenek.
Ian-ék nem ilyenek, viszont mire megérkeztünk, nemzetiségi
alapon összehaverkodtak a kempingben dekkoló angol házaspárral,
akikkel azután mi is rövid beszélgetést, és
kölcsönös fotózást folytattunk. Õk egy jelentõs
méretû Ford-dal voltak, és szemel láthatóan
remekül érezték magukat.
Reggel startoltunk tovább Isztanbul felé. Az indulás elõtt
természetesen tankoltunk, és meglátogattuk a kedvenc MM
MIGROS nevû üzletünket, amelyben mindent meg lehet vásárolni,
amire csak szükségünk lehet. Odafelé a szükséges
tápokat, visszafelé pedig ajándékot, amire az út
során esetleg még nem kerítettünk sort.
Isztanbult nem a Kék Mecset, és nem a Jedikula, vagy a bazár
miatt vettük tervbe, nem. Ezeket a turistacsalogató-pénzfejõ
dolgokat majd akkor nézem meg, ha öreg leszek, és nem lesz
erõm tovább menni. Majd beülök egy turistabuszba, más
nyugdíjasokkal, és végig fogom röhögni, amikor
a török barátaink csikós, betyár, gulyás,
gatya stílusban végigromantikázzák velünk az
egészet, hogy a végén egy szõnyegárusnál
kikötve jelentõs mértékben vékonyítsák
a pénztárcánkat.
Isztanbul felé azért mentünk, mert találkozni akartunk
Orsival. Orsi angoltanárnõ, és még a külker
fõiskolára is jár. Néhány éve a Karib
Tengeren dolgozott egy hatalmas óceánjárón, mint
pincér, és ott kezdett egyformán dobogni a szíve
a török fõpincérrel, Halil-lal. A távolság,
és lejárt vízum azonban elszakította õket
egymástól. Orsi hazatért, és angolt tanított,
Halil pedig beszállt az otthoni családi szépségipari
vállalkozásba.
Orsi egy évig volt itthon, és közben volt szerencsém
tõle idegenvezetést kapni az angol nyelv rejtelmeibe, mint különc
tanítványnak. Ezután visszacsábította õt
a Nagy Föld (és itt most nem Moszkvára gondolok), a dollárok
iránti vágy, és kelet helyett nyugatra ment. Hívta
õt Halil, kérte, hogy ne a pénzt válassza, hanem
õt, de Orsi, hosszas töprengés, és nagy lelki vívódások
után ezúttal keresni akart. Döntését jelentõsen
befolyásolhatta, amit az egy éves tanároskodás alatt
itthon látott. Azt, hogy ebben az országban, értelmes munkával,
olyannal, amit szívvel lélekkel végez az ember, csak éppen
a hideg vízre valót lehet megkeresni. Ha önálló
életet akar élni, ha önálló egzisztenciát
akar teremteni a saját erejébõl, akkor bizony húznia
kell innen. Látta, hogy a hajón meg tudja keresni, szinte egy
szezon alatt, ami a lakásához szükséges, itthon pedig,
a sok maroktartó rabló között csak fillérekért
tud dolgozni. Pedig imádta a "kölyköket", és
nagyon szerette tanítani õket.
Szóval a durva tapasztalatok visszalökték nyugatra, és
a telefonkagylóból gyakran folytak súlyos könnycseppek.
Hozzá jött még az is, hogy valszeg itthon senki sem mondta,
hogy: Orsi válaszd azt a török fiút, biztosan boldogok
lesztek! Sokkal többször elhangozhatott a kecskéért
cserélt leány esete, vagy valami hasonló. Bezzeg, ha Halil
Hans lett volna, akkor mindenki nagy szerencsének, és tisztességnek
tartotta volna a derék fiút. De így? Egy törökkel?
A mi Orsink tehát nyugatra ment. Talált munkát, nehezen,
volt õ ott pincér, és magyar, és török.
Abban az országban a németek se olyan hangosak, mint itt a Balatonnál.
Különösen szeptember 11-e után.
Azután Orsi hazajött, néhány hét múlva
felszállt valami jármûre, és Isztanbulban várta
õt az õ embere. (Had idézzem az elcsépelt slágert!
A távolság, mint a szél, a kis tüzeket eloltja, a
nagyokat fellobbantja.) Szerelem, lángolás, esküvõ.
Januárban Orsi kettõs állampolgár lett, mert így
könnyebb odakint élni. Azóta törökül tanul,
és angolul tanít. Be akarja fejezni a külkert is, mert jól
jön az odakint a megélhetéshez.
A fiatal pár Isztanbul egyik elõvárosában lakik,
egy egyetem közelében, valami hatalmas lakótelepen, amit
kerítés vesz körül, és amint az rengeteg más
helyen is így történik, a csendõrség õriz.
Így aztán biztonságban parkolhattunk autóinkkal
a hatalmas ház elõtt, ami cseppet sem hasonlított a mi
lakótelepi paneljainkra. A ház igen magas, nem tudom, hogy hány
emeletes. A homlokzata nem sima, hanem eléggé, keletiesen tört
felületû. A homlokzat cikcakkos elemei, mint ahogy arra késõbb
rájöttünk, az árnyékolásban játszanak
nagy szerepet.
Egy emeleten csak két lakás van. A lakások úgy vannak
elhelyezve, hogy a ház mindkét oldalára nyílik ablakuk
(sõt két teraszuk is van), így kellemesen átszellõztethetõk.
A nagy nappali keresztül éri a házat, de van két háló,
egy nagy konyha, elõszoba, és egy nagyobb, és egy kisebb
fürdõszoba is. Nagyon kellemes a lakás, szép, kényelmes,
és egyszerû bútorokkal berendezve.
A kölcsönös örvendezés után gyorsan lepakoltunk,
majd miután a fiatalok a városnézési szempontjainkat
kiértékelték, elindultunk a belváros felé.
Olyan helyeket akartunk látni, amik szépek, vagy csúnyák,
de érdekesek, és ahol nem találkozunk fejõsturistákkal
és turistafejõkkel. Megtekintettük tehát Orsiék
felfedezését, a régi görög városrészt.
Az emberi elme szülte dühöngõ õrültek, a nacionalizmus
és a sovinizmus, ezt a vidéket sem kímélték.
Volt erre is emberirtás bõven az idõk folyamán,
öltek itt mindenkit nemzetiségi alapon, akitõl féltek,
vagy akinek a vagyona kellett. Így került sor a görögökre
is, akiket az elsõ világháború utáni osztozkodáskor,
vagy késõbb, kitelepítetek innen. Persze tegyük azért
hozzá, hogy ugyanannyi török is osztozott sorsukban, akiket
a görögökhöz került földekrõl ûztek
el. De nem csak a gazdát cserélt földekrõl, hanem
a változatlan státuszú helyekrõl, városokból
is kiüldözték az esetleg már nemzedékek óta
ott élõ, más nemzetiségû õslakosságot,
amely talán már egyformán tartozott mindkét nációhoz.
Mi ismerjük ezt a folyamatot, velünk is megtették, és
mi is megtettük másokkal. Legutóbb déli szomszédunk
felbomlásakor élvezhettünk végig hasonló eseményeket,
szerencsére csak az újságok hasábjairól.
A barbárok mindig a földért folyatattak háborút.
Finoman szólva, nagy felelõtlenség nemzetiségi alapon
politizálni ebben a színes Európában!
Isztanbul a világ egyik legnagyobb városa. Annyi ember lakik itt,
ebben az egy városban, mint odahaza összesen. Igazából
senkinek nem kell, hogy feltûnjön ez az Aranyszarv öböl
partján elterülõ haldokló városrész,
ahol még senki nem vette át az évtizedekkel ezelõtt
elüldözött lakosság helyét. Itt állnak a
házak, az utcák, ahol tán csak a macskák boldogok,
és néhány lézengõ török tengeti
nyomorúságos életét. Ez a városi szegénység
sokkal megindítóbb, mint a vidék nyomora. Vidéken,
a lapos tetejû földkunyhók és a száradó
ürülékbõl épített kerítés
között is tyúkok kapirgáltak, és rendezett, bár
szerény gazdálkodást lehetett sejteni a porta körül.
Itt a gyerekek szemetet gyûjtenek, és családi összefogással
újrahasznosítják. Lehet, hogy itt ez a rend? A kettõ
azonos értékû? Nem tudom. Ez itt nem tetszett.
Némelyik házba azonban, különösen a jobb helyeken
fekvõkbe, már kezdett visszatérni az élet. Ez a
városrész Isztanbul igen értékes és szép
részén fekszik. Ha egyszer feléledne majd száz éves
álmából, a város legszebb része lehetne belõle.
Asszem még megérjük.
Megcsodáltuk az Ausztriában acélból gyártott,
és itt összeszerelt görög-keleti templomot, ellátogattunk
a temetõbe, amely az Aranyszarv-öböl partján fekszik,
és amely fölött, a francia emberrõl elnevezett teázóból
olyan csodálatos kilátás nyílik a tájra.
Halicsnak hívják ezt a területet (az Aranyszarv fölötti
részt). Itt örmények, görögök és zsidók
is éltek, és a század elsõ részében
még divatos hölgyek mászkáltak az utcákon ahol
francia volt a csevegés nyelve. Aztán az anatóliából
áttelepült/telepítettek leamortizálták a városrészt...
A kávézó neve: Pierre Loti kávézó,
század eleji romantikus regényíró és katonatisztrõl
elnevezve, az öntöttvas templom pedig a bolgároknak készült,
akik így egyfajta függetlenséget élveztek a görög
katolikus egyháztól.
A parton halat vacsoráztunk, majd visszabuszoztunk a lakótelepre,
ahol még hajnalig beszélgettünk.
Ennek megfelelõen kissé késõn kezdõdött
a reggel, és a közös reggeli után majdnem dél
volt már, amikor nekiindultunk Ankara irányába.
A tempónk lassan kialakult. Ian-ék a 110-es Defenderrel a 100-as
tempót kultiválták, és nekünk sem okozott problémát
erre a tempóra lassítani. Így általában 100-zal
mentünk az egész úton.
Nyomtuk, nyomtuk és nyomtuk. Ankara elõtt megálltunk kicsit,
egy szép helyen fotózni, de különben egy monoton darálás
volt az egész. Ankara után kezdtünk el kempinget keresni,
de én már tudtam, hogy ez eléggé reménytelen
vállalkozás. Tavaly sem találtunk semmit. Azért
csak mentünk, és reméltünk. A GPS pontosan megmutatta,
hogy mikor fog lemenni a Nap, és tudtuk, hogy itt utána hamarosan
a sötétség következik.
Felmerült, hogy vadkempingezzünk, de ezt a megoldást én
csak igen erõs kényszer alatt szeretem választani. Lehet,
hogy világjáró kollégáim harsányan
kiröhögnek, de a saját árnyékomat én sem
ugorhatom át.
Kirikkaléban letértünk az elkerülõ útról,
és bementünk a városba, hogy hátha ott találunk
valami utalást a kemping hollétére. Már lassan a
város másik végére értünk, amikor elszántam
magam, és megálltunk egy buszmegállóban, hogy a
lehetõségekrõl érdeklõdjünk. A helybeliek
nagy érdeklõdéssel vették körül a két
dzsippet, de segíteni sajna nem tudtak, mikoris váratlanul megérkezett
a busz. Természetesen nem tudott a helyére beállni, hiszen
azt elfoglalta két terepjáró, de érdekes módon
ez nem váltotta ki haladéktalanul az odahaza oly jól megszokott
anyázást. A buszról, amely valami Neoplan-ra emlékeztetett,
leszállt a sofõr, és néhány utas, akik aztán
ad-hoc bizottságot alakítva, közösen próbáltak
orvoslást találni a problémánkra. Megértették,
hogy mit akarunk, majd konzíliumot hívtak össze, minek eredményét
a sofõr ismertette velünk, egy angolul kissé beszélõ
srác segítségével: Follow me!
No eztán megpróbáltuk követni a Neoplan-t, amely olyan
tempóval kezdett száguldani, hogy igencsak kapaszkodnunk kellett
a kormányba. Sötét volt már, és a sofõr
biztosan csukott szemmel is ismerte az utat. Mi megpróbáltuk szokásos
leleményességünkkel behozni ezt a hátrányt,
de egyre csak sötétedett, és már kezdtük azt
hinni, hogy elfeledkeztek rólunk.
Egyszer csak a busz megállt, a testület hátrajött hozzánk,
majd megértették velünk, hogy a sofõr átszáll
a mi autónkba, megmutatja, hogy merre kell menni, a buszt pedig addig
elvezeti egy másik utas, aki szintén képes erre. Hogy a
vagány megoldás mennyire mûködõképes,
azt nem volt érkezésünk latolgatni, mivel a sofõr
határozottan beszállt a Mazdába, Marcit feltolta a kardánboxra,
és kiadta az indulási parancsot. A busz elhúzott, így
mi sem tétovázhattunk sokáig. Útitársunk
a nyelvi nehézségek ellenére sem érte be a hallgatag
útjelzõoszlop szerepével, így hamarosan az uticéljaink
taglalásába kezdtünk. Mint sofõr, eléggé
kompetensnek érezte magát a kérdésben, és
a következõ percek török városok neveinek felsorolásával
telt, míg végre megálltunk egy monumentális épület
elõtt.
A sofõr itt megértette velünk, hogy vagy bemegyünk a
sofõrpihenõbe, és sofõrnek adva ki magunkat (amit
persze senki nem vett komolyan) megpróbálunk szállást
szerezni, vagy felverjük a sátrakat a hatalmas és üres
kamionparkoló ápoltnak látszó pázsitján.
Miután ily módon döntési helyzetbe hozott minket,
barátságosan elköszönt. Judittal megvizsgáltuk,
és megállapítottuk, hogy a pázsit minõsége
csodálatos, puha, mint egy szivacsos ágybetét, és
zöld, mint amúgy a fû.
Mielõtt a sátorveréshez fogtunk volna, úgy gondoltam,
jobb, ha errõl megkérdezek valami hivatalos személyt is.
Felderítettem hát a terepet, és megállapítottam,
hogy a pázsit Atatürk tiszteletére tele van építve
öntözõcsövekkel, és ápolása igencsak
avatott módon, nagy szakszerûséggel folyik. Ha tehát
itt vernénk fel a sátrainkat, úgy számolnunk kellene
a beázással, valamint a kertészek rosszallásával.
Ezzel szemben kiderült, hogy a pihenõben körülbelül
3.500,- Ft-nak megfelelõ líráért igen kiváló
minõségû kétágyas fürdõszobás
szobák vannak kiadók.
Szóval ez az egész valami csoda! Ott, ahol már semmi nincs,
van egy (természetesen) Atatürk nevére keresztelt sofõrpihenõ,
egy körülbelül ötven szobás 3-4 csillagos sofõrszállóval,
egy ugyanakkora motellel, egy gyorsétteremmel, egy önkiszolgáló
étteremmel, két benzinkúttal, és két market
nevû kis közérttel.
Hogy mit keres itt ez a komplexum, azt nem lehet tudni. Nekünk jól
jött. Kivettük a szobákat, megvacsiztunk (természetes
itt nem árulnak alkoholt), majd reggelig szunya.
Reggel húztunk tovább, és az elsõ állomásunk
Sivas volt, ahol legfontosabb gasztronómiai feladatunkul Halil, mint
hobby-szakács, és mint a város szülötte, az "etli
pide" megkóstolását jelölte meg. Nagyon gyorsan
rátaláltunk az alkalmas lelõhelyre, és lelkesen
behabzsoltunk egy-egy adagot ebbõl az étekbõl. Nos tényleg
nagyon ízletes volt, de nem lesz a kedvencem.
Sivas után folytattuk utunkat Erzincan felé. Délutántól
kezdve folyamatosan sasoltuk a kemping-lehetõségeket, így
még Erzincan elõtt sikerült felfedezni egy megfelelõnek
látszót. Nos ez valamikor csakugyan kempingnek épülhetett,
de egy megkezdett, majd félbehagyott építkezés rendetlen
nyomai arról tanúskodtak, hogy a tulajdonos úgy látszik,
megváltoztatta eredeti szándékát, és mégis
másból akar majd megélni.
Sátrat azonban lehetett verni, és néhány vödör
víz segítségével a klotyó is üzemképes
állapotba volt hozható. Csendesen letáboroztunk, és
beindult a vacsi készítése. Ez nálunk általában
annyit jelent, hogy megmelegítjük az éppen aktuális
konzervet, és megpróbáljuk elfogyasztani. Ez akkor, egy
magyar cég díjnyertes görög rizses húsának
tekintetében lett napirendre téve, de sajna kudarccal végzõdött.
Akik ugyanis azt a díjat ennek ítélték, valszeg
nem kóstolták meg a terméket, és alaptalanul, vagy
elmondás alapján ítélkeztek róla. Borzalmas
volt. Ettünk helyette kis kukoricát. Ezzel szemben Ian-ék
valami Tesco-s eredetû, de házilag felturbózott indiai fûszerezésû
csodát fogyasztottak, amibõl kárpótlásul
mi is részesedhettünk.
Mikor még délután Erzincan felé tekertünk,
a hegyek közül kitörve váratlanul elénk tárult
az Eufrátesz völgye. A kilátás az alkonyi fényben
nagyon szép volt. Másnap tovább indultunk észak
felé, Trabzon irányába. Itt gyorsan megint magasra hágtunk,
majd kiszállva újra megcsodálhattuk a kultúra bölcsõjét
jelentõ folyó bölcsõjét.
Egyszerûen meg kellett állni. Legszívesebben kiültem
volna a szakadék szélére, és a reggeli szélben
csodáltam volna a színes hegyoldalakat. De hát várt
még annyi minden, ezért aztán kanyarogtunk tovább
a szerpentinen. A hosszabb utat választottuk, nem siettünk. Így
tehát több falu érintésével, kellemesen megmûvelt
földek között autóztunk észak felé. Út
közben tapasztalhattuk a törökök töretlen építkezési
kedvét. Nagyon sok helyen volt útépítés,
és az egyik szakaszon több tíz kilométeren keresztül
offródozhattunk a hatalmas földmunkagépek által megkínzott
hegyek között, az ideiglenes kitérõ szakaszokon.
Macka-ba érve már ideje volt ebédelni valamit, így
valóra válthattam a két éve megfogalmazott álmom:
pisztráng a Sumela alatt. A kolostorhoz vezetõ út mentén
ugyanis rengeteg pisztrángtelep, és természetesen étterem
is meglapult, ahol európai színvonalú kiszolgálás
mellett élvezhettük a panorámát, és a halat.
Ebéd után ismétlésképpen elindultunk a kolostor
felé, ahol Marcival egy kis gyalogsétát tettünk, míg
Ian-ék autóval közelítették meg a célt.
Figyelem! Aki kocsival megy, az mindig a gyalogút táblát
kövesse, különben eltéved!
A kolostort nagyon szépen rendbe tették, látszott, hogy
amit két éve láttunk, az nem egy tessék-lássék
felújítás volt.
Egyébként végig mindenhol azt tapasztaltuk, hogy az ország
nagy erõkkel készül fel az idegenforgalomra. Ahol azelõtt
komplikált volt, ott most egyszerû, ahol nehéz volt, ott
most könnyû, és mindenhol sokkal jobban fel vannak készülve
a turisták fogadására, mint korábban. Csak két
éve jártunk erre, de nagyok a változások. Az akkor
még épülõ utak elkészültek, és
újak készülnek, nem úgy, mint például
Romániában, ahol évek múlva is ugyanazt a helyet
kapirgálják szorgalmasan unatkozva a bágyadt robotosok.
Visszafelé a már két éve megjegyzett kempinget kerestük
fel, amely a Macka-ra nyíló völgybe benyúló
párkányon lapult. Korábban nem találtunk ott senkit,
de most egy megviselt sárga merci dekkolt a kis éterem elõtt,
és változatosságképpen szórakoztató
török muzsika dõlt ki a nyitott ajtajába rejtett hangszórókból.
A kis kanmurit tartó férfitársaság közeledtünkre
érdeklõdéssel fordult felénk, majd meglepetésemre
oroszul szóltak hozzánk.
Máskor is megfigyeltem már, hogy az emberek, ha külföldivel
találkoznak, automatikusan az általuk beszélt idegen nyelven
szólnak hozzá, még akkor is, ha csak egy idegen nyelvet
beszélnek, és akkor is, ha a másik nyilvánvalóan
nem érti azt. Itt is ez történt, és az egyik török,
amelyik a legkompetensebbnek látszott, elkezdett orosz szavakat keverni
a beszédébe. Én azonnal reagáltam, és oroszul
válaszoltam neki, de hamar kiderült, hogy a szókincse kedves,
de korlátozott. Kiderült, hogy a kemping tulajdonosa a fia, de a
boltot a fiú orosz felesége vezeti, akik majd hamarosan érkeznek.
Várjunk csak nyugodtan.
Nekünk úgysem volt más dolgunk, hát sátrat
vertünk, és szorgalmasan várakoztunk. Jól esett pihenni
egy kicsit.
Estefelé megérkezett a házaspár, és az unoka.
Nagyon barátságosak voltak, könnyû volt velük
szót érteni. Késõbb megfigyeltem, hogy a hiányos
és szúvas fogú asszonyka karizmatikus egyénisége
mekkora hatással van a láthatóan kényelmesebb élethez
szokott környezetére. A csajszi egyszerû volt, de agilis.
Céltudatosan vette rá az embereket, hogy megtegyék, amit
akar, és úgy alakuljon a kemping és az étterem,
ahogy végül is kinéz. Ahogyan egy fehérorosz falusi
kislány, a törökországi kempinget elképzeli.
Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy a család
megtanul oroszul
Aranyosak, barátságosak, kedvesek. Míg vártuk õket,
több alkalommal a kanmurizó társaság vonta magára
a figyelmünket. A merdzsóból dõlt a sípos,
dobos, nádi hegedûs zene, a négy férfi meg a kutya
pedig valami halsütés eredményén élvezkedett.
Illetve úgy gondolom, hogy a kutya nemigen élvezte a helyzetet
a fához kötve. A fiatal állat inkább játszott
volna, de erre kevés volt a lehetõsége. Eleinte a kutyus
vidáman, szabadon ugrált, és a tulajdonosa igen büszke
volt rá. Lelkileg valszeg maga elõtt láthatta saját
magát, mint a nagy idomárt, aki csodakutyájával
a legbonyolultabb feladatokat is végrehajtatja, bár egyenlõre
csak apportírozás ügyében tettek meg tétova
lépéseket. Késõbb birkózott vele, játszott,
de csak addig, amíg a butélia magához nem fordította
egyre lankadó figyelmét.
Egy ilyen szünetben próbált Ian közelebb kerülni
az állathoz, mint kutyabarát, de ezzel csak rontott a helyzeten.
A fiatal jószág ugyanis nagyon kedvezõen reagált
a magabiztos kéz közeledtére, és az értelmes,
kiszámítható mozdulatokra értelmesen és kiszámíthatóan
válaszolt. Bár ne tette volna! A tulajdonos kisstílû
elméjén dúló alkohol felrebbentette a féltékenység
fekete madarát, mely rövid körözés után
határozottan lecsapott, és ez a kutyus fához kötöttségét
eredményezte.
Szegényke ezután csak rövid börtönébõl
élvezhette az élet szépségeit, és azt is
meg kellett osztania az idõnként hozzá tántorgó,
és õt bántalmazásszerûen szeretgetõ
gazdájával, aki a maga kemény módján mindenki
szeme láttára kívánta bizonygatni, hogy "lám
engem mégis csak jobban szeret".
Az állatkínzásnak csak a társaság távozása
vetett véget, de közben sokszor eszembe jutott a ma már ritkán
emlegetett Lengyel József "Igézõ" címû
mûve (Avar István fõszereplésével tévéfilm
is készült belõle).
Másnap sátrat bontottunk, és irány Trabzon. A belvárosba
érve parkolót kerestünk, és a fõtéren
dekkoló rendõrök szívesen, de távolságtartóan
segítettek. Alig indultunk azonban tovább, harsány csörgés
ütötte meg a fülemet, mégpedig a hátsó híd
felõl. Nem is mertem tovább menni, és a csodálkozó
rendõrök szeme elõtt azonnal megálltam, majd a kocsi
alá vetõdtem. A látvány kissé elborzasztó
volt, ugyanis a bal hátsó rugóm olyan helyzetben találtatott,
amely keletkezésének körülményeirõl úgy
elsõ pillanatban elképzelésem sem lehetett. Magyarul eltörött
a rugó, és teljesen döbbenetes, leírhatatlan formációt
vett fel.
Szerencsétlenségünket látva, a feltehetõen
fõrendõri beosztásban fellépõ tiszt, a közeli
irodájába invitált minket, ahol nagyon segítõkészen
támogatott a Mazda szerviz fellelésében, valamint tanácsokkal
látott el a további útvonalunkat kiválasztandó.
Megint azt tapasztaltam, hogy ezek a derék török emberek nemigen
járatosak a saját hazájukban. Életük a szülõhelyük
kis epszilon sugarú környezetében telik el, legalábbis
nagy százalékuknak. Aki külföldre megy, valszeg, ha
csak nem kamionsofõr, megmarad azon a helyen, ahol munkát talál,
és csak hazáig ingázik. Lehet persze, hogy tévedek,
de úgy tapasztaltam, hogy lakóhelyük mintegy száz
kilométeres körzetén túl nincsenek ismereteik az országról.
Lehet, hogy túlzok?
A rendõr tanácsai mindenesetre beváltak, amint azt késõbb
tapasztaltuk. Mazda szervizt ugyan nem sikerült lelni, de biztosak lehettünk
benne, hogy ez csak idõ kérdése lesz. Így tehát
elég nyugodtan kezdtünk városnézõ körutunkhoz
a vasárnap kora délutáni Trabzon belvárosában.
Ahogy ballagtunk a városban, és telt az idõ, egyre nagyobb
lett a forgalom. A vasárnap déli csendet lassan felváltotta
a felébredõ bazár lármája, és kezdtek
kinyitni a boltok. Egy benzinkútnál, a klimatizált, kis
büfében bújtunk el rövid idõre a nagy meleg elõl,
és itt kaptunk tippet a legközelebbi Mazda szervizre vonatkozóan.
Úgy döntöttünk ez után, hogy visszatérünk
a kempingbe, és másnap hétfõn megjavíttatjuk
a még járóképes autót.
Elõzõleg persze Ian-nel felderítettük a helyet, ahol
véletlenül ott találtuk a tulajt, aki kedvenc családja
társaságában röpke teázással múlatta
az idõt. Kiderült róla, hogy beszél angolul, amit
néhány fotóval bizonyított, mikoris a törökországi
Mazda disztribútorokkal egyetemben angliai látogatásra
vitték õket, valami üzembe. Arra mindenesetre elég
volt a tudása, hogy a másnap reggeli idõpontot rendezni,
valamint a problémát tisztázni tudjuk vele. (Természetesen
sok tea mellett.)
Visszafelé bevásároltunk az esti rántottához,
majd rátörtünk a kempingben mulatozó társaságra.
Valami születésnapot ünnepelhettek, vagy egyszerûen csak
vasárnap este volt. A tulajék, és a vendégeik már
eléggé kapatosak voltak, és szemmel láthatólag
örültek, hogy színesítjük az estéjüket.
Különben nagyon rendesek voltak ezek a házigazdák. Kínáltak
reggelivel, vacsorával, kaptunk tõlük frissen fogott, még
pislogós pisztrángot, majd útravalónak saját
savanyítású uborkát (ami nagyon finom volt, itthon
az egész családnak ízlett), puliszkát. Mindenkinek
javaslom ezt a helyet, ha arra jár.
Reggel Ian-nel átgurultunk szervizelni. A mûhelyben rögtön
kezelésbe vették az autót, szemmel láthatóan
gyakorlottan és szakszerûen. A szalon, és a mûhely
európai színvonalú, bizalomgerjesztõ vállalkozásra
utaltak. A tulaj mindent megmutogatott, láthatóan büszke
volt az alkotására, és nem is érdemtelenül.
A munka gyorsan és pontosan elkészült, és hamarosan
hibátlanul mehettünk tovább.
Trabzon
kapcsán kell, hogy megemlítsem Istvánt és családját.
Kati, István és a Hercegnõ Vanda, velünk majd egy
idõben, de két szakaszban vágtak neki a távolságnak.
Katit nem engedte el a fõnöke három hétre, így
õ késõbb csatlakozott a családhoz, Trabzonban. István
és Vanda (aki foglalkozására nézve elsõ osztályos
tanuló) az öreg, de bevált Golf-fal egy héttel elõbb
indultak, és Trabzonban várták a repülõvel
érkezõ családanyát. Várakozás közben
meglátogatták a helyi aquaparkot, ahol István óvatos
atyaként megpróbálta elkapni a csúszdán érkezõ
Vandát, aminek egy súlyos orron-fejelés lett az eredménye.
Az orron-fejelésnek kórház, mûtét, és
vastag kötés, amely a repülõvel érkezõ
Katiban keltett rémületet.
A család mindenesetre elszántan folytatta a túrát,
és mindig néhány nappal, vagy volt, ahol csak néhány
órával, de elõttünk jártak. István hosszú
sms üzeneteibõl értesültünk a várható
idõjárásról, és a turisztikai lehetõségekrõl.
A Van tó után útjaink szétváltak, õk
továbbmentek déli irányba, mi pedig megkezdtük a visszavonulást.
István orra maradandóan viseli a csúszdázás
nyomait, és egyelõre még a szaglása sem tért
vissza. Úgy tûnik azonban az ilyen dolgok nem veszik el a kedvüket
a csavargástól. A család nagyon alaposan készül
fel az utakra. Színes fényképes itinert készítenek
maguknak, ami rettenetesen megkönnyíti a célpontok megtalálását,
megismerését, és ennek segítségével
még a helybéliektõl is könnyebb útbaigazítást
kérni. Zûrösebb esetben egyszerûen megmutatták
a keresendõ hely fényképét és mindjárt
megkapták a szükséges információkat.
Nagy elõnye az itinerkészítésnek, hogy az ember
kétszer éli át az utat. Egyszer mikor anyagot gyûjt
és felkészül, másodszor pedig mikor ténylegesen
megvalósítja az álmait. Mi is készülünk
mindig, de olyan precíz utitervet, mint amilyet õk készítettek,
még nem láttam. Mindemellett az itiner nem béklyózza
meg õket, és ha út közben másképp gondolják,
hát bátran változtatnak. Így kell ezt csinálni!
A mi következõ állomásunk Rize volt, ahová a tengerparti kanyargós úton indultunk el. Itt a Teakutató Intézetet kerestük, amit többszöri próbálkozásra sikerült fellelni. A célra végül is egy helybéli kereskedõ fia vezetett rá, aki jól beszélt angolul, és ha éppen nem vakációzik otthon, akkor Cipruson tanul újságírást. Nagyon barátságos volt a magyar "kollégákhoz", és kellemesen elcsevegett velünk, amely során sok érdekes részletre derült fény az itteniek világnézetébõl.
Az Intézet egy magas hegyen van, a város fölött, és
csodaszép a kilátás a teacserjékkel fedett völgyekre.
Innen Hopa felé indultunk tovább. Hopa úgy 34 kilométerre
van Batumitól, ami már grúz város (Jártam
ott sok évvel ezelõtt, a valamikori Szovjetunió idejében.).
Ennek a vidéknek más volt a hangulata, mint az ország belsejének.
Itt egészen európaias volt minden. Másként öltöztek,
viselkedtek a nõk, és a helybéliek megtûrték
az út szélén dolgozó "Natasha"-t is, ahogyan
a lonli szerint errefelé az átszivárgó örömlányokat
hívják. Csótányokat sem láttunk errefelé.
(Csótánynak nevezik a hitehagyott európai kultúrával
rendelkezõ törökök a hithû fekete csadoros honfitársaikat.)
Hopa-nál délre fordultunk, Artvin felé. A magas hegyek
harsogóan dús növényzetû bércei közt,
trópusian párás, kanyargós, szerpentines utakon
haladtunk elõre. Mindenhol tea. Artvin elõtt valamivel megálltunk
teaszedõket fényképezni.
Jól emlékszem, úgy majd harminc évvel ezelõtt
hosszú órákat voltam kénytelen dekkolni a domogyedovói
repülõtéren, ahonnan a Kazany fölötti viharok miatt
nem indulhattak a repülõgépek, és ahol így
összetorlódott a valamikori Szovjet Közép-Ázsia
légi forgalma. A zsúfolásig megtelt csarnokokban a földön,
csomagokon hevert a visszatartott ázsiai emberek tömege. Ültek,
álltak, ettek, ittak, volt asszony, aki a gyermekét szoptatta,
békés kavalkádban. Ebbe a tömegbe csörtetett
be a társaságunkhoz tartozó fotós srác, aki
a fejébe vette, hogy életképeket fog fotózni a váróteremben.
Látványos fényképezõgépével
szambázott az emberek között, és arcokat, helyzeteket
fotózott. Ezt a srácot különben máshol sem tartotta
vissza a szemérem attól, hogy belefotózzon a másik
pofájába. Én akkor, ott, ezt nem csak azért éreztem
arcátlanságnak, mert a mások életébe való
illetlen beavatkozásnak tartottam az ilyet, hanem mert a szovjet repülõtereken
a fotózás amúgy is tilutoá vola, és ezzel
az egész társaságot kellemetlen helyzetbe hozhatta, mint
ahogyan az be is következett.
Akkor azért ott rendezõdött a dolog, de ez volt az elsõ
alkalom az életemben, hogy markánsan felmerült bennem a fotózással
kapcsolatban az illetlenség érzése. Fotózok? Dokumentálok?
Kukkolok? Szabad ezt? Illik ilyet csinálni? Mikor illik? Ha betartom
a szabályokat, akkor mikor fotózhatok? Lesz egyáltalán
képem? Emlékem, amit nézegethetek? Afgán kislány
fotóm, amit az egész világ ismer? Lefotózhatom a
szoptató anya mellét?
Hogyan készülnek a híres fotók? Illemtudó dokumentaristák
fotózzák a haldoklókat a háborúkban, a frontokon?
Mit szabad, és mit nem?
Amikor Judit beleszólt a vókitókiba, hogy szívesen
fotózna teagyûjtõket, de nem tudja, hogy ildomos-e, a fékre
léptem. No nem azonnal, hanem a következõ csoportnál.
Ha nem vállalom fel az "illetlen" fotózás erkölcsi
súlyát, hát soha nem lesz képem emberekrõl.
Elkészültek tehát a teaszedõs felvételek. Nagyon
vidám, nagyon kellemes, és baráti hangulatban.
(Nem szorosan a témához kapcsolódik, de felhívom
a figyelmet, hogy a fényképek némelyikén látszik
a falu egyetlen vegyesboltja. Csak úgy, miheztartás végett.)
Szétáradt
lelkünkben az esõerdõk nyugalma, ahol a felhõk közvetlenül
a hideg sziklákon, és hûvös faóriások
örökké zöld levelein csapódnak ki, hogy csermely
születhessen belõlük a friss gyökerek közt, mely
éles szélû kövek közt csapódva szórja
könnyeit a zöld mohákra.
Nincs itt tél.
Az orosz nõ elmondta, hogy sz nóvüm gódom hiányzik
neki a jolka és a hó. Itt télen is úgy öltözik,
mint nyáron. Ugyanabban a ruhában jár. A múlt évben
egy éjjel ugyan esett valami kevéske, de az sem maradt meg sokáig.
Elhiszem neki. Itt sose kell mindent ugyanúgy érteni
A Csoruh
folyó völgye kanyargós, és nagyon szép. Az
egyik kanyar után azonban hirtelen egy váratlan, és megdöbbentõ
látvány tárult a szemünk elé. Egy dam. Csak
ennyit tudtam mondani magamba, és csak késõbb tettem hozzá,
hogy völgyzáró gát.
Dam. Mert láttam már ilyet. Dam volt a Hoover Dam, amit kínai
rabszolgák ezreinek vérével emelt az amerikai nép,
és aminek energiája a Nagy Fallal rivalizálva vetíti
most a világûrbe Las Vegas fényeit, és dam a Glenn
Canyon Dam, amely fölött többszörös Balatonként
tornyosul a Lake Powell, melynek halai a Colorado vájta mély völgyek
szarvasainak búvóhelyeit bitorolják.
Hát dam volt ez is. Marci úgy írta, hogy "lenyûgözõ,
elrettentõ látvány volt". Nekem még a szibériai
folyók visszafordítása is eszembe jutott.
Valamikor olvastam egy tanulmányt Devecseri Gábortól, amiben
többek között az "Antigoné" híres sorait
elemezte: "Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb!"
Devecseri szerint az eredeti görög szövegben a csodálatosnak
fordított szó helyén egy olyan kifejezés áll,
ami egyben meglepõt, megdöbbentõt is jelent. Így persze
a mondat is egészen más értelmet nyer.
Monumentális építkezés, iszonyú dúlás.
Több tíz kilométeren keresztül vitték föl
az utat a völgybõl a hegyek peremére, hogy helyét
visszavonhatatlanul elfoglalja a víz. Hatalmas erõmû készül
itt. Rájuk is fér. Nagyon kell itt a pénz, a munka, az
energia. Ez a nép élni akar, igazán.
Persze a nagy dúlásban azért marad még annyi erejük,
hogy az egyik lekopasztott hegy teljes oldalába egy monumentális
Atatürk emlékmûvet faragjanak. Biztosan róla fogják
elnevezni az erõmûvet is. Ez egyszerûen megy errefelé.
Ránk sötétedett, és az építkezést
elhagyva, még mindig a folyóvölgyben zúgtunk Yusufeli
felé. Judit sajnálkozott, hogy a sötétben egyre kevesebbet
látunk a szûk völgyre boruló fekete sziklafalakból.
A patak csobogott hol jobbról, hol balról, a sziklaomlások
pedig hol jobbról, hol balról szûkítették
le az utat.
Anno, sok évvel ezelõtt Svájcban láttam, hogy a
hatalmas hókotró gépek még nyáron is készenlétben
állnak a kanyargós hegyi utak mentén. Nem érdemes
arra a rövid idõre máshova vinni õket. Itt a török
hegyekben, a hatalmas földmunkagépek álltak állandó
állomásaikon, hogy minden sziklaomlást haladéktalanul
eltakarítsanak. Nem is volt fennakadás, hiszen legalább
egy nyomsávon mindenhol járható volt az út. (Mondjuk
nem szívesen jártam volna, éppen omláskor, egy ilyen
szirt alatt
)
Yusufelibe tehát már sötétedés után
érkeztünk. A kis város tele volt emberekkel, mintha ünnepeltek
volna valamit, pedig csak egy csöndes nyári este volt
A kempinget elég nehezen találtuk meg, eléggé pocsék
út vezetett arra. Végül egy kis terecskén (amirõl
nehezen lehetett eldönteni, hogy közterület, vagy magán),
parkoltuk le az autókat. Innen még úgy 50-100 méterre
kellett cipelni a cuccot, ha sátrat akartunk volna verni. A terecske
egyik oldalán egy patak parti étterem lapult. A patakot este csak
hallani, illetve sejteni lehetett, viszont a szokásos barátságos
vendéglátás mellett kellemesen megvacsoráztunk.
Én a megszokott Efes mellé, ha már így leültünk,
egy rakit is elfogyasztottam volna, de senki sem csatlakozott hozzám.
Így hát egyedül rendeltem egy adagot, amihez természetesen
ásványvizet is kaptam. Szeretem nézni, amint a vízszerû
ital az ásványvíz hatására fehérré
zavarosodik, és kedvelem az ízét is. Itt is nekiláttam
a szertartásnak, de attól tartok, hogy ezt, most nem kellett volna
Az ásványvíz ugyanis nem pukkant. Az érthetõbbség
kedvéért kifejtve, ez azt jelenti, hogy nem az asztalnál
kinyitott ásványvizet kaptam, hanem pohárban hozták
valahonnan. Én már fáradt voltam, nagyon vágytam
egy kis bágyadt ellazulásra, és a rakit kiváló
segédanyagnak tartottam a cél eléréséhez.
És bár azonnal regisztráltam az ásványvíz
szakszerûtlenségét, a védekezõ cselekedet
"az alkohol fertõtlenít" felkiáltással
elmaradt. Ez hiba volt. Az egész úton ugyanis nagyjából
mindenki ugyanazt ette, kivéve, amikor a hazait fogyasztottuk. Ez volt
az a kivétel, ami után nekem a panaszaim jelentkeztek. Másnap
estére már elment a hangom, egyre gyengébb lettem, az ötödik
napon pedig, Tatvanban, a láztól lecsúszott a kezem a kormányról.
Mindeközben összesen csak azt éreztem, mintha valami hideg
itallal leforráztam volna az alsó légutaimat, és
egyre erõsödõ fáradtságot, amit az útra
fogtam.
A kempingben feltétlenül ragaszkodtak az útleveleinkhez.
Mindenképpen látni akarták, sõt be kellett jelenteniük
az elöljáróságon, még aznap. Mi nem álltunk
ellen, bár furcsának találtuk.
Ian-ék sátrat vertek, mi ezzel szemben úgy döntöttünk,
hogy a kempingben álló kis ház fedett teraszán fogunk
aludni. Végül is kellemes, vagy inkább érdekes volt.
A keskeny hosszú házikó hosszabbik oldalán a tetõszerkezet
egészen kinyúlott, és alatta aránylag széles,
járólapokkal burkolt teraszt alakítottak ki, amire néhány
lépcsõn kellett felmeni. A szintkülönbség miatt
a terasz szélén korlát volt, és majdnem a korlát
magasságáig a belsõ oldalon egy hosszú dobogót
építettek, úgy 40-50 cm magasat. Ezen, fejjel a korlát
felé volt érdemes elhelyezkedni, és elfér így
egymás mellett akár 10-15 ember is. Az éjszakai hõmérséklet
kellemes, hálózsákban kényelmesen lehet aludni,
így nyitottan. Kicsit féltem attól, hogy a nem teljesen
újnak tûnõ tákolmányban velünk együtt
több rovar is el kívánja majd tölteni az éjszakát,
de szerencsére nem történt semmiféle atrocitás.
Mikor lefeküdtünk még csak 4-5 másik turista volt ott
rajtunk kívül, de hajnalra megtelt a terasz, és a kemping
is. A házikó mellett komolynak nevezhetõ szanitér
helyiségek vannak, ahol kiváló melegvizes zuhanyozásra
nyílik lehetõség.
Reggel kissé továbbmentünk az úton, hogy megkeressük
a lonli által emlegetett Green Peace nevû kempinget. Itt hosszú
lábakon álló kis fedett teraszokon alhattunk volna, ha
korábban felfedezzük. Az autót egyszerûen le lehet
parkolni az építmény mellé, majd felmászva
a magasban lehet aludni. Nagyon romantikus, legközelebb talán kipróbálom.
Reggeli után elindultunk Yaylalar irányába, és azt
hittük, hogy hamar odaérünk. Az út azonban kanyargós
kis patak völgyében vezetett, és így csak lassan haladhattunk.
Az aszfalt idõnként eltûnt, majd az egész út
olyan lett, hogy a helybélieken kívül mindenki másnak
csak terepjáróval javasolt.
A táj különben csodálatos, napsütötte és
színes. Úgy 15 kilométerrel Yaylalar elõtt úgy
döntöttünk, hogy visszafordulunk. Nagyon szép volt ez
a patakvölgy. Sokkal több idõt kell szánni erre a vidékre,
hogy minden részét a szükséges mértékben
megcsodálhassuk. A kíváncsiság hajt a világ
más részei felé is, de ha rohanok, akkor soha nem tudok
elmélyedni egy-egy táj rejtett szépségeiben úgy,
ahogyan az igazából megérdemelné.
Visszafelé elhagytuk Yusufeli-t, és utána hosszú
idõn keresztül hegyek között kanyarogtunk. Azután
egyszerre csak elkezdtek mutatkozni annak jelei, hogy hamarosan síkság
következik. Az egyik kis zubogó patak völgyében autózva
bal kéz felé hirtelen kis falut pillantottunk meg. Az épületek
pont olyan kis lapos tetejû házikók voltak, mint amilyenek
az egész kelet-török vidéken találhatók,
de ezek kõbõl épültek, és teljesen üresnek
látszottak. Nomád népek ideiglenes szálláshelyei
lehettek. Néhány kilométerrel késõbb ugyanolyan
elrendezésû, de lakott falut találtunk, ahol a patak parton,
a fodros vízben asszonyok kis csapata a ruhákat mosta, és
a körülöttük sertepertélõ gyerekek kíváncsian
néztek fel a tovaszáguldó autókra.
És akkor hirtelen elõttünk volt a síkság. Talán
éppen egy fenyõerdõbõl száguldottunk ki,
amikor a hegyek hirtelen dombokká váltak, egyre hosszabb és
egyre laposabb hullámokat vetõ dombokká, és a végeláthatatlan
dombokon és síkokon végig hatalmas legelõk vonzották
a tekintetet. Egy végeláthatatlanul hatalmas nagy legelõ
volt az egész, és rajta csordák, ménesek, nyájak.
Mindenki vonult valahová. Idõnként kis falvak bukkantak
fel, 15-20 házból álló ideiglenesnek tûnõ
szállások, ahol az állatok folyama összekeveredett,
majd szétválva vonult tovább, számunkra érthetetlen
és ismeretlen céllal.
Mikor két éve erre jártunk, én azt hittem, hogy
itt minden sivatag. Most látom, hogy talán inkább az Alföldhöz
hasonlítható legelõk hosszú sora, csak tán
erre a magasság miatt hidegebb az éjszaka, és kevesebb
a víz. Kevesebb? Hát egyszer csak felbukkant az éj peremén
egy gyorsan növekedõ sötét sáv, amely ferdén
keresztezte az utunkat. Hamarosan aztán megtapasztaltuk, hogy talán
mégsem kell a szomjúságtól féltenünk
az itt legelészõ állatokat, mert olyan zivatar zúdult
ránk, hogy az ablaktörlõ alig bírta. Be kellett kapcsolnom
az összkerék meghajtást, hogy biztonságosabban tudjak
haladni az úttesten hömpölygõ vízben. És
ekkor már közel volt Kars.
A városba a vihar utolsó pillanataiban érkeztünk.
Látni már lehetett, de az utakon mindenütt magasan állt,
vagy áramlott a víz. Volt olyan csatornanyílás,
amely örvényként nyelte el a vizet, máshol pedig gejzírként
szökellt felfelé az áradat. Alig ismertem a városra.
Két éve jártunk itt, de azóta rengeteg minden épült,
és most is sok utca volt lezárva építkezések,
útépítések miatt. Nagyon nehéz volt megtalálni
a belváros ismerõs utcáit. Végülis sikerült
megfelelõ helyen parkolni, és a nyitvatartási idõ
utolsó pillanatai után, néhány jólelkû,
bár szigorú hivatalnok segítségével megszereztük
a másnapi engedélyeket Ani-ba.
Azelõtt három helyre kellett menni a szükséges papírokért:
az idegenforgalmi hivatalba, a rendõrségre, és a múzeum-igazgatósághoz.
Most kiadtak mindent egy helyen, az idegenforgalmi hivatalban, sõt még
tippeket is adtak a szállást illetõen.
Muszáj volt ugyanis szállodába mennünk, mivel a jól
felázott földön nem tûnt valami jó ötletnek
a kempingezés. A hivatalban a Sim-er Hotelt javasolták, vagy lehet,
hogy nem azt, de mi erre találtunk rá. A hotel biztonságos
parkolót, kényelmes szobákat, szép kilátást
a régi erõdítményre, és húzós
árakat kínált. Mi elfogadtuk. És ha már lúd,
legyen kövér alapon úgy döntöttünk, hogy a
vacsi is a hotel éttermében lesz.
Hosszasan megvitattuk, hogy ezen a vidéken friss ételeket kell
enni. Ha ugyanis valamit kiraknak az asztalra, azt hamarosan körüldongják
a legyek, vagy ha nem, akkor is sokkal biztonságosabb, és jobb
olyan kaját enni, amit frissen készítenek. Mindnyájan
tudtunk rémtörténeteket mesélni errõl a kérdésrõl,
de különösen Ian, aki a keletet, és Afrikát is
bejárta. Most éppen nem voltak túlzóak a reményeink,
ugyanis Ian összefutott valami finn földmérõvel, aki
a környékbeli hatalmas olaj-, vagy gázvezeték-építések
egyikén dolgozott, és nem dicsérte túlságosan
a szálloda konyháját.
Ilyen hangulatban ballagtunk lefelé, és felfokozott hangulatban
és kíváncsisággal nyomultunk be az étterembe.
És mit látnak szemeink? Svédasztal. Pont úgy, és
pont olyan kajákkal, amiket szerintünk nem lehetne így tálalni.
Ian bepöccent. Mérsékelt hangerõvel, de érthetõen,
és félreérthetetlen gesztusokkal gusztálta a kínálatot,
majd az egész társaságunk indulni készült.
Hallottuk ugyanis a finntõl, hogy van a városban nem messze néhány,
kellemesen török étterem, ahol érdemes jót kajálni.
A teremfõnök próbált minket tartóztatni, kontaktust
teremteni, de csak leteremtés lett belõle. Ian kijelentette, hogy
ez nem konyha, ez nem étterem, és ez Európában elképzelhetetlen.
A teremfõnök próbálta enyhíteni a helyzetet,
bár nem beszélt jól angolul, a szokásos fordulattal
ki akarta mutatni, hogy ahol Ian lakik, ott neki is van valamilyen rokona, és
hogy ez milyen érdekes, de rosszul értette a dolgokat, és
valami bostoni rokonsággal hozakodott elõ. Innen kezdve komédiaszerûvé
vált a dolog, tulajdonképpen jót lehetett volna röhögni
az egészen, de Ian még néhány pillanatig komolynak
tûnt. Így aztán elrobogtunk.
A hangulatot tovább fokozta, hogy kifelé menet a hallban Ian megbotlott
a felpúposodó szõnyegben, minekutána egy hatalmas
zúgást produkált, laza, könnyed felpattanással.
A levegõben besûrûsödött a vihar utáni pára,
a londiner, a recepciós, a vendégek és az ajándékboltos
leányka rémülten megmerevedtek, de mi aránylag jó
hangulatban taxiba vágtuk magunkat és irány a jónak
remélt Kristal étterem.
No itt nem csalódtunk. Kellemes török környezetben ízletes
kajákat ehettünk, megfelelõ kiszolgálás mellett.
A pincér volt csak rettenetes zavarban. Le kívánt ereszkedni
hozzánk, hogy a legmegfelelõbb kiszolgálást nyújtsa
a jöttment idegennek, olyat, amire tán még évek múltán
is emlékezünk majd, és ebben csak a közös nyelv
hiánya gátolta meg. Míg mi jóízûen
fogyasztottuk sültjeinket, õ többször lendületesen
megközelített bennünket, látszott, hogy mondani akar
valamit, hogy kommunikálni akar, hogy eszeveszetten hajtja õt
a közlési kényszer, de mikor hozzánk ér, csak
annyi marad a lendületbõl, hogy: O.K.? Esetleg: No problem?
Saját szereposztásában õ lehetett a járatos
helybéli, de mivel ezt sehogyan sem tudta elõadni, hát
olyanná vált, mint a szemétdombja körül parádézó
néma kakas. Igazából aranyos volt, és mulatságos.
Mindenesetre nem befolyásolta negatívan sem az étvágyunkat,
sem a kaja minõségét.
Másnap a szálloda éttermében elfogyasztott gyengécske
reggeli után Ani-ba indultunk. A romváros olyan, mint két
éve volt. Tán csak az õrség tûnt kisebbnek,
és látszott, hogy több helyen szorgalmasan folytatódnak
a feltárások, állagmegóvások.
A bejáratnál eljátszottuk a "nem viszem be a fényképezõgépemet"
címû kiselõadást, amit már régebben
kiterveltünk. A látványosan cipelt nagyobb gépet,
az õr felszólítására demonstratíve
visszavittem a kocsihoz, a kicsi, pedig vidáman lapult a hátizsákban.
Fotózgattam is odabenn rendesen, bár óvatosan, addig, amíg
véletlenül majdnem beleszaladtam az õrségbe, amely
a szurdok legszebb helyén védte a hazát. Így aztán
azt a helyet, amelyet mindenképpen le akartunk fotózni, ez alkalommal
sem sikerült. Sebaj, majd legközelebb!
Különben pedig nem értem, hogy mi a fenét védenek
annyira ezen a helyen! A szomszédos Örményországgal
ugyan nagy haragban vannak, de szemmel láthatóan nem készül
támadás ellenük ebbõl az irányból. A
szurdok túlpartján ugyanúgy ballag tétlenül
fel s alá egy földgyalu nagy zajt csapva, mint két éve,
de igazából semmi változás. Vigyázni inkább
nekem kellett, mert különben azért nagy teljesítményû
katonai látcsöveken vizsgálják egymást, és
ebben a nagy kukkolásban esetleg kiszúrják a gyanútlanul,
de illegálisan fényképezgetõ turistát.
Ani után úgy döntöttünk, hogy lerövidítve
az utat, Digor felé letérünk az aszfaltról, és
földúton megyünk tovább. Két útból
választhattunk, de követtük a helybéli szõnyegárus
tanácsát, aki az egyik változattól a gyakori alámosások
miatt óvott minket. Elsõre nem osztottam az aggodalmát,
de az ösztön és a tapasztalat azt súgta, hogy ilyen
messze az otthontól nem érdemes kockáztatni.
Késõbb, a terepviszonyokat megfigyelve láttam, hogy indokolt
volt a helybéli aggodalma.
Az aszfaltról letérve mindenütt más a világ.
Szép és vad tájakon haladtunk tovább, patakokon,
falvakon, tanyákon és õrségeken keresztül.
Volt check point, ahol Ian-ék terepszínû Land Rover-e láttán
az õrség elõször vigyázzba csapta magát,
majd késõbb, magához térve kérte csak el
a papírokat. Errefelé ugyanis a hadseregnél a Land Rover
a rendszeresített katonai márka. Itt gyártják Törökországban,
de a helybéliek nemes egyszerûséggel csak úgy hívják,
hogy dzsip (gyengébbek kedvéért: Jeep). Az egész
hadsereg azzal jár, de a Land Rover nevet senki sem ismeri. Na mindegy.
Nem vesszük azért a szívünkre.
Az egyik helyen tehéncsorda dagonyázott a vihar nyomán
maradt pocsolyákban, a másik helyen birkák dugták
össze mulatságosan a fejüket, az egyetlen árnyékos
szegletben. Érdekes, szép vidék volt.
Digor két éve eléggé nyomasztóan hatott rám.
Akkor olyan régi szovjet katonaváros jellegû volt, de most
minden sokkal mosolygósabb. Az egész keleten feltûnt, hogy
kevesebb a katonai ellenõrzés, és valahogy vidámabbak
az emberek. Lehet, hogy a háború hatása? Errefelé
már sok kurd lakik, és gyanítom, hogy az út közben
látott csordák is a nomád kurdoké lehetnek. Lehet,
hogy bizakodóbban látják a jövõjüket,
lehet, hogy csökkent a török nyomás? Nem tudom. De késõbb,
Tatvan-ban is más volt a levegõ. Szóval elgondolkodtató
a dolog. Igazán nehéz lenne errõl elemzést készítenem,
mert igaz, hogy már háromszor autóztam végig Törökországon,
de szakértõ azért nem vált belõlem. A véleményalkotásnál
inkább csak a megérzéseimre hagyatkozhatom.
A városban Ian-ék vettek egy kondért, mi is vásároltunk
valamit, majd tovább Igdir, és utána már hamarosan
újra megpillantottuk az Ararátot. Errefelé is nagyon szép
az út. A talaj, a hegyek, a dombok mind színesek. Van bennük
vörös, kék, meg mindenféle. Meg is álltam azokon
a helyeken, ahol a múltkor is fotóztam, hogy ismételjek.
Közben idõnként viharba keveredtünk, ugyanis többször
megelõztük a tegnapi esõt hordozó felhõsávot,
és ha valahol megálltunk akkor meg õ hagyott le minket.
Így jártunk akkor is, amikor Dogubayazitba érve sátrat
vertünk a Murat kempingben. Igazából örültem is
neki, mert ekkor már rettentõen hívott az "ágy".
A vihar alatt aludtam egyet, és vacsi után pedig élvezhettük
a naplementét a lábainknál elterülõ határváros
felett.
A kempingekben, és végig az úton mindenhol a szemetünket
nagy fekete nejlonzsákba gyûjtöttük. Itt is ezt a gyakorlatot
követtük, de most a zsák az esõben megázott,
ezért éjszakára nem tettük be az autóba, csak
ügyesen elrejtettük a kocsi alá.
Nos, ennek következtében a reggel úgy indult, hogy szedhettük
össze a szemetünket, amit a tanyasi kutyák az éjjel
széthordtak. Dicséretükre legyen mondva, nem túrták
nagyon széjjel a dolgot, csak jó szimattal az illatos, húsos
maradékot tartalmazó konzervdobozokat nyalták tisztára.
No meg igazából akár hagyhattuk volna az egészet,
úgy ahogy volt, nem tûnt volna fel senkinek egy kicsivel több
szemét. Szóval ezek a helyek azért nem egészen patyolattiszták.
Errefelé ugyanis ha az ember azt mondja, hogy találtam egy jó
kis kempinget, az azt jelenti, hogy védett helyen lehet pénzért
sátrat verni, és legalább egy klotyó van, ami errefelé
azt jelenti, hogy a kíváncsi pillantásoktól némileg
óvva lehet a guggolós-pottyantós lyuk fölé
kuporodni. Vizet nem mindig lehet találni, viszont a kempingezési
lehetõség felismerhetõ arról, hogy van a környékén
szemét bõven. Igazából még csak le sem szólhatjuk
õket ezért, hiszen Magyarországon, úgy húsz
évvel ezelõtt sok ilyen kemping volt, és még tán
ma is akad néhány
Itt már nagyon pihentem volna, de még sok kilométer volt
hátra. Egyre jobban fájt a torkom, de reméltem, hogy hamar
elmúlik. A kemping közvetlen szomszédságában
épült Ishak Pasa szerája. Vagy fordítva? Mindenesetre
Ian-ék reggel szerájt néztek, mi pedig Marcival csavarogtunk
egy kicsit. Elindultunk földúton a hegyekbe, de hamarosan vissza
kellett fordulnunk, mert az esõ rettenetesen alámosta a kis kanyargós
hegyi utat. Visszamentünk a városba, vásárolgattunk,
majd a szerájnézõk csatlakozása után elindultunk
a Van tó felé.
Ha az ember Dogubayazitnál délre fordul, és felkapaszkodik
a hegyekbe, holdbéli tájakra érkezik. A talaj elõször
besötétedik, majd helyenként olyan lesz, mintha egy TÜZÉP
telepen járna a kokszrakások között. Fekete, megfagyott
láva-tufa borítja kilométereken keresztül az út
két oldalát, és a habszerû kõzet éles
szélû fodrain csak a birkák ügyes lába találja
meg a járható utat.
A hegyekbõl a Van tó felé ereszkedve tábla jelzi
a Muradiye vízesést. Az étteremben megittunk egy teát,
és megállapítottam, hogy a vízesés most is
olyan szép, mint máskor, a tea meg jót tett a torkomnak.
A következõ állomás Van vára volt, ahol némi
nehézség után találtuk csak meg az igazi bejáratot.
A vár elõtt közvetlenül jobbra kell tartani, és
addig kell menni, amíg egy bódéban el nem kérik
az ember pénzét. Innen továbbhajtva, egy kellemes ligetbõl
lehetett felkapaszkodni az õsi erõdítménybe, de
turistaút igazán sehol sem volt kijelölve. Szóval
nehézségek árán, de bebarangoltuk a várat.
Akadt volna gájd, ajánlkozó, de nem akartunk élni
vele, és ezt utólag sem bántuk meg.
Iszonyú meleg volt arrafelé. Elég nehezen tartottam már
magam, és ezt nem is egészen alaptalanul a melegre fogtam. Visszaérve
a várból a kis ligetbe, észrevettünk egy kis hidat,
ami a patakon át egy rétre vezetett. A rét szélén
egy aranyos kétszintes házikó látványosságok
ígéretével csalogatott. Odaérve nem is csalódtunk,
mivel ott a régi tradíciók szerint berendezett házikót
csodálhattunk meg, melynek gondozását egy, a nõi
egyenjogúságért, a nõk elismeréséért
küzdõ szervezet gondozott. A házikó nagyon érdekes,
a kis park körülötte nagyon szép, a lányok pedig,
akik a házat bemutatták, és késõbb a teát
felszolgálták ébenfekete hajú, csodaszép
arcú és ezerkétszáz fehér foggal mosolygó
gyönyörûségek voltak. Nem is láttam még
errefelé ilyen fajtát.
Miután ily módon hódoltunk az esztétikai élvezetnek,
tovarongyoltunk dél felé, és a tó déli partján,
aránylag védett helyen találtunk egy kempinget (Dogan kemping).
Nem is kemping volt ez igazán, hanem inkább strand, amelynek egy
szélvédett zugában, kis kerti lakok mellett felverhettük
a sátrunkat. Letelepedtünk, és árnyékba húzódtunk,
mert az iszonyú erõs napfény minden erõnket kiszívta.
Pihentünk kicsit, majd pedig, mivel még csak kora délután
volt, elérkezettnek láttam az idõt, hogy az arrafelé
sziesztázó családok nagy meglepetésére, mosásra
adjam a fejem. Merthogy egy fehér efendi hideg vízben ruhát
mos, az úgy látszik errefelé elképzelhetetlen. Nem
is hiszem, hogy valamely helybéli férfiú utánam
csinálta volna ezt a manõvert. Teregettünk, vacsoráztunk,
kényelmesen ettünk-ittunk, és igazából jól
elbeszélgettünk volna, de ennek az volt a gátja, hogy nem
volt hangom. Így Marci lett a szócsõ, és amit elsuttogtam,
azt továbbította a másik sátor árnyéka
felé.
Már második napja a vastag hálózsákot használtam,
és nem csak a betegségem miatt, hanem mert a sátorban ténylegesen
hidegek voltak az éjszakák. Hajnaltájt egyszerûen
meg kellett dermedni. Még nagyon korán volt másnap, mikor
már nem tudtam aludni, és úgy döntöttem, hogy
kiülök a sátor elé. A Van tó engem csodálatos
hajnalokkal szokott megajándékozni. Tavalyelõtt, egy másik
kempingben a napfelkeltét fotóztam, és most itt is végignézhettem,
hogy hogyan ébred fel a természet lassan-lassan, ahogy a Nap fénye
átveszi az uralmat az éji hideg felett.
Csendesen elõvettem a kempingszéket, és kiültem az
árnyékból a bokrok közé, oda, ahol már
elkezdte reggeli munkáját a fény. Mellettem egy kis szitakötõ
kapaszkodott görcsösen egy virág szárába, mozdulatlanul,
dermedten. Aztán, ahogy rövidülni kezdtek az árnyékok
és elérte az elsõ napsugár, megmoccant. Elõször
csak ízenként hajtogatta hosszú potrohát, majd a
feje is megmoccant, és továbbszökkent egy másik ágacskára.
Mielõtt a szitakötõ végleg eltûnt volna, halk
méhzümmögést hallottam, majd elsuhant mellettem egy
kis színes madár. Aztán egy macska lépkedett át
komótosan az úton, és megkezdték végeláthatatlan
õrjáratukat a sirályok. Kutya vakkantott valahol, majd
megérkezett egy fiú, és elkezdte friss náddal erõsíteni
a nõi öltözõ oldalát. Bekapcsolta a rádiót
is, hiszen itt semmi nincs zene, lárma nélkül.
Szeretem a hajnalt a Van tónál.
Hamarosan felébredt a csapat. Csomagoltunk, de még indulás
elõtt a csapat megmártózott a tóban. A víz
nátrium-hidroxidtól sikamlós, olyan, mintha mosószappanos
vízben fürödne az ember. Én természetesen ezt
a magasságot kihagytam, viszont készítettem néhány
fotót a helyi szokásoknak megfelelõ felszerelésben
fürdõzõ társakról.
Elindultunk, de Ian panaszkodott, hogy a legutóbbi tankolás óta
valami nem stimmel. A motor nem elég erõs, valszeg nem lehetett
tiszta az üzemanyag. Elindultunk, és azt beszéltük meg,
hogy õk megnézik az Akdamar szigetet, mi pedig továbbmegyünk
Tatvan-ba, és ott találkozunk. Nem éreztem olyan jól
magam, hogy megkockáztassak egy hajókirándulást
az Akdamar szigeti örmény templomocskához. Két éve
láttuk már, és akkor is leégett a fülem. Most
ez nem kényeskedés volt, hanem igazán betegnek éreztem
magam. A defender mûszaki állapota miatt is aggódtunk, és
abban maradtunk, hogy gond esetén telefonálnak. Ian-ék
tehát hajózni mentek, mi pedig gyönyörködtünk
a hosszú emelkedõkben, lejtõkben és szerpentinekben
gazdag útban.
Tatvanba érve, már biztos voltam abban, hogy baj van. A város
szélén leparkoltam, és lecsúszott a kezem a kormányról.
Éreztem, hogy gyenge vagyok, és már tudtam, hogy ez nem
egyszerûen a külsõ melegtõl van. Megfázásra,
torokgyulladásra gyanakodtam, és úgy éreztem, hogy
nagy adag antibiotikumra van szükségem. Patikát kerestünk,
de nemigen értették meg, hogy mire van szükségem.
Igazából nem is mertem antibiotikumot kérni, de nem is
ismertem az itteni gyógyszerek neveit, így hát rábíztam
magam a patikáriusra, aki megérteni vélve a problémámat
adott egy gyógyszert, amelyrõl késõbb Ian megállapította,
hogy valszeg az izületi fájdalmaim el fognak múlni tõle.
A patikában már csak egy vékony ködfüggönyön
keresztül érzékeltem a világot, és arra sem
reagáltam különösebben, amikor a helybéliek párhuzamot
kezdtek vonni "madzsarisztan" és kurdisztan között.
Hûvös volt, kaptam egy teát, és mentünk tovább.
Annyi erõm volt még, hogy néhány dolgot bevásároltunk,
és még felkapaszkodtunk a Nemrut-krátertavakhoz, oda, ahova
két évvel ezelõtt nem jutottunk el. A kanyargós
úton többször megcsúszott az autó, mert sem a
figyelmem, sem a reflexeim már nem mûködtek igazán
jól, de láttam, hogy a tavak csodaszépek, és erõt
tudtam venni még magamon a biztonságos visszaérkezéshez.
A városban már tutira mentünk. Ismertük a Kardelen Hotelt,
ahol a múltkor is megszálltunk, és most is oda vonultunk
vissza. A szoba drága volt, alkudni lehetett, és különben
is az volt a lényeg, hogy pihenhessek. Lázas voltam, köhögtem,
meg minden.
Természetesen megint eljátszották ugyanazt a trükköt,
amit a múltkor is, és természetesen megint bevettem. Igaz,
hogy nem is emlékeztem rá, meg beteg is voltam, de bevettem.
A dolog úgy néz ki, hogy mikor bejössz, és meg akarod
nézni a szobát, akkor mutatnak egy csodaszépet, ami még
nincs kitakarítva, de azt mondják, hogy ez ugyanolyan, mint egy
emelettel feljebb. Mikor elfogadod, és jössz föl a cuccokkal,
akkor kiderül, hogy az sincs kitakarítva, és a londiner már
eleve egy másik kulcsot hoz fel magával. Persze ha a sarkadra
állsz, és erõsködsz, akkor biztosan megkapod a jót,
de mi megint beletörõdtünk a kedvezõtlenebb megoldásba.
A lényeg, hogy eldobhassam magam végre.
Rövid ideig tartó ájult pihenés után végiggondoltam
a helyzetünket. Azt éreztem, hogy beteg vagyok, azt is éreztem,
hogy ez valahogy más, mint a megszokott megfázás. Tudtam,
hogy csak a fiamra számíthatok, és éreztem, hogy
ezt nyugodtan megtehetem. Sok utat megtettem már a sráccal, és
mindig piszkáltam az önállóságát. Ha
csak lehetett belehajtottam olyan helyzetekbe, ahol önállóan
kellett döntenie. Most úgy döntöttem, hogy elküldöm
orvosért, biztosan megbirkózik vele.
Elõbb természetesen felhívtam a biztosító
által megadott telefonszámot, elmondtam, hogy mi a bajom, és
megkérdeztem, hogy van-e szerzõdött orvosuk Tatvanban. Naná,
hogy nem volt. Mindenesetre rám hagyták, hogy tegyem azt, amit
jónak gondolok, de hozzak róla papírokat. Marci elment,
és hamarosan megjelent az egészségügyi delegáció.
A kurd orvos nem jött egyedül, jött vele valaki, aki szintén
orvos lehetett, vagy gyógyszerész, és egy pincér,
aki állítólag beszélt angolul.
Annyit mindenesetre tisztázni lehetett, hogy fáj a torkom, valszeg
hideget ittam, lázam van és köhögök. Az orvos asszem
még a homlokomra is tette a kezét. Ezek után egy valahol
fellelt sajtpapírra vetett néhány sort receptként,
és elvonultak.
Nem tudtam haragudni. A fellépése komoly volt, határozott
és felelõsségteljes. Nem vette tréfára a
dolgot, és a kommunikációs nehézségek ellenére,
a talán legmegfelelõbb megoldást választotta. Úgy
éreztem, hogy itt nem csak nyelvi problémákról volt
szó. Két kultúra találkozott egymással, és
egyik sem tudta, hogy meddig mehet el. Õ nem tudta, hogy megvizsgálhat-e,
ha igen, akkor hogyan, és én sem tudtam, hogy mi az a viselkedés,
amit itt elvárnak egy õszes szakállú efenditõl,
és egyáltalán hol állok én itt a társadalmi
ranglétrán, és hova tartozik õ.
(Amikor Marci jelen kis irományomat lektorálta, akkor mesélte
el, hogy az orvos feltehetõen szintén a hotel vendége lehetett,
vagy éppen csak bejött ebédelni, mivel a pincérek
az étterembõl kerítették elõ, ahol a kedvemért
hölgytársaságát hagyta magára. Mindenesetre
köszönöm!)
A találkozásból a kis recept született, amely Ian
szerint is igen hatékony erõs antibiotikum volt. Felírta
továbbá mindazokat a gyógyszereket, aminek megfelelõit
idehaza is megkaptam volna. Nekem nem volt ezután más dolgom,
csak a pihenés.
Azt viszont nem lehetett. Tudtam, hogy nem maradhatok itt sokáig, mert
ez drága hely, és haza kell jutnom, hogy kikúráljam
magam. Egy napnyi pihenés azonban még belefért.
Lassan leszállt az est, de ennek ellenére elküldtem Marcit,
hogy próbálja meg kiváltani a gyógyszert. Aggódtam
az én szép nagy fiamért, de tudtam, hogy meg fogja oldani,
és talán egész életében élmény
lesz neki egy kurdisztáni alkonyati bevásárlás.
Vissza is érkezett hamarosan, és én végre telenyomhattam
magam hatóanyagokkal.
Még a délután történt, hogy bevásárlás
céljából valami boltot kerestünk. Betévedtünk
egy kis önkiszolgáló élelmiszerboltba, ahol két
leányka képviselte a személyzetet. Rendesen, mosolyogva,
fejkendõben. Elindultunk a boltban ketten, kétfelé. Az
egyik kislány, lehetett akár tizennyolc, mindig jött utánam,
és ott lebzselt, ahol én nézelõdtem. Elõször
elöntötte egy picit a harag a lázas fejemet, azután
rájöttem, hogy ez a gyermek nem azért követ, amiért
a dagadt hallstadt-i közértes, hogy a kezemet figyelje, hogy mikor
lopok, hanem azért, hogy segítségére legyen az idegen
efendinek, ha véletlenül valami kérdése lenne. Kérdeztem
is tehát, és õ pedig segített. Késõbb
észrevettem, hogy a leánykák csöndben vetélkednek,
és azt tartják a szerencsésebbnek, akinek a Marci jutott.
Marci fiam szöszkés haja ugyanis, lehet talán, hogy épp
a reggeli fürdéstõl, úgy állt ezerfelé,
mint valami tollseprõ. Jópofa volt a srác, és volt
benne valami megnyerõ, ami a tinédzser lánykák tudatlan
kis szívét megdobogtathatta. Összenevetgéltek a csajok,
és mosolyogva fel-felnéztek a fiúra. (A balgák!
Amikor ott voltam én is! Kissé hervadtan, lomposan, de hát
ott voltam. Mentségükre szolgálhat, hogy a srác végül
is a fiam
)
Estefelé megérkezte Ian-ék is, és Ian, az õ
ezer éves orvoslátogatói-gyógyszerkereskedõi
tapasztalatával az összetevõkre pillantva megállapította,
hogy ez a gyógyszer tényleg hatni fog. Nekik közben dögledezni
kezdett a defender. Elõször azt hitték, hogy víz,
vagy szennyezõdés került a rendszerbe, de késõbb
kiderült, hogy nagyobb a baj. Elõször kerestek egy kempinget,
mert a Kardelen Hotel árlistája nem volt valami vendégmarasztaló,
majd egy mûhelyt, ahol esélyt láttak a Landi megjavítására.
Úgy tûnik, hogy mindkét helyen szerencséjük
volt. A kemping megfelelõnek találtatott, és leírásuk
alapján, ha legközelebb arra járok, én is oda fogok
menni. A mûhelyben, pedig egy kellemes, barátságos társaság
addig törte magát, míg végül megtalálták,
és kijavították a nem túl egyszerû hibát.
Hiába pucolták ugyanis ki a teljes üzemanyag rendszert, az
autó tovább rendetlenkedett. Végül is rájöttek,
hogy az AC pumpa kis réz tengelye sérült. Szétszerelték,
és azt a kis vackot szépen precízen megforrasztották,
és visszatették.
Nálunk is így ment ez valamikor. Az autójavítás
ma már az alkatrészcserével egyenlõ, de ifjabb koromban,
a régi ügyes kezû barkácsolós szakik még
nálunk is képesek voltak erre. Büszkék is voltunk
a magyar szaktudásra, de ma már a multik világában
inkább csak teher a jó kezû javító mester.
Sokáig szöszmötöl, és kevés cuccot sóz
rá a vastag vevõre.
Nyomorúságos, és lelki-szegény világba sietek
most vissza, hiába mossa patyolat-fehérre a legújabb mosópor
Az autó másnap délutánra lett kész, valami
nevetséges összeg ellenében. Mi egész délelõtt
pihengettünk, de Marci délután csatlakozott az egészséges
csoporthoz, és elmentek krátertavakat nézni.
Elég pocsék dolog, ha az ember kikészül. Erre az útra
pedig sokkal jobban felkészültem, mint máskor. A korábbi
sérüléseim múltával, már januárban
nekiláttam újra a súlyzózásnak, és
szépen lassan emeltem az adagot. Amint bejött a szép idõ,
kerékpározni is kezdtem, és úgy általában
építgettem a kondíciómat. Muszáj volt már
valamit kezdeni magammal, mert régóta azt éreztem, hogy
puhány vagyok. A mélypont a 2002-es út volt Annáékkal,
ami rettenetesen lemerített. Nehéz volt, hogy egyedül vezettem
végig a több mint hatezer kilométert, és ráadásul
elõtte sem volt valami jó a kondim. Amikor azonban megláttam
a fotót, ami rólam készült Pamukkale közelében
a kempingben, amint az árnyékban szenvedve révetegen kiengedem
a hasam, és a kezemben sörösüveget tartva bágyadok,
hát betelt a pohár.
Nem sokkal az út elõtt kaptam ajándékba egy kis
fekvõpadot (Bár ne kaptam volna, mert fiatalon elhunyt barátom
hagyatéka volt!
), amihez azon nyomban súlyokat is vettem,
így hát 2002-ben, hazatérés után rögtön
nekiláttam az "erõsödésnek".
Az elsõ pillanatban begyulladt a vállam. Nem is tudtam eldönteni,
hogy az úton kaptam-e huzatot a klímától, vagy valami
más, de ma már tudom, hogy hirtelen emeltem sokat. Hónapokig
tartott, míg rendbe jött. Januárban kezdtem csak újra
igazából, többszöri sikertelen, és fájdalmas
kudarcokkal teli próbálkozás után.
Januártól azonban szépen lassan, hétrõl hétre
csak kicsit fokozva emelgettem az adagot, és az óvatosság,
és fokozatosság meghozta az eredményét. A kondícióm
javult, egyre erõsebb lettem, nap mint nap termeltem a boldogsághormont,
és most itt rohadok Tatvanban, egy nem túl olcsó hotelben,
és lázasan egy Keegan nevû elvetemült soviniszta angol
hadtörténész elmélkedéseit olvasom a háborúk
történetérõl.
Apropó angol! Nos, hát Ian is angol, és benne is elég
határozottan munkál a nemzetiségtudat. Az út során
többször kommunikáltunk "bennszülöttekkel",
és más, idegen nációbeli utazókkal, amikoris
gyakran elhangzott a kérdés, hogy:
- Dujuszpíkinglis?
Ha netán tõlem valaki megkérdezné, hogy:
- Beszél ön magyarul?
Vajon mit válaszolnék rá? Nagyjából valami
olyasmit, hogy:
- Igen, parancsoljon!
De semmiképpen sem azt, hogy:
- Én magam vagyok a magyar!
Ian-nél pedig hát ez volt a válasz mindig, hogy:
- I AAAM english!
Nekem ez elõször furcsa volt, de azután megkedveltem ezt
a választ, és mindig kíváncsian figyeltem az emberek
reakcióját. Jó volt ez a válasz! A kérdezõbõl,
aki általában nem volt angol, rögtön kiváltotta
az iskolás bizonyítási kényszert, és hibátlanul
akart felelni a tanító bácsinak, ez pedig óhatalanul
dialógust, és meghatározott szereposztást eredményezett,
még akkor is, ha a valós szerepek szerint egyébként
a másik lett volna elõnyben.
Ian használta azt, hogy õ angol. Jól használta.
Türelmesen, figyelmesen, ezer éves orvoslátogatói
és kereskedõi tapasztalattal kezelte a partnert, kérdezte,
hagyta beszélni, és közben mindig valamivel érdekessé
tudta tenni magát. Nem volt neki nehéz, mert Ian egyébként
is érdekes. Bejárta a világot, tele van történetekkel,
és mindenre van valami sztorija. Él vele, és nem él
vissza vele (sûrûn :).
Ian párja Judit, igazi nõ, hatalmas empátiával.
Elõre megérzi a konfliktust, vesz minden rezdülést
talán még az elõtt, hogy az ember maga érezné,
és megelõzi azt. Hogy is hívják azt a küzdõsportot,
amelyik elvezeti a támadó energiát? Talán aikido?
Judit még a konfliktus születése elõtt megérzi,
és apró, piciny finom mozdulattal lök egyet rajta, vagy elvesz
az útjából valamit, amitõl az elgurul, feloszlik,
és senki nem veszi észre, hogy történt, vagy történt
volna valami itt egyáltalán. Így aztán azt sem veszik
észre, hogy õ mûködött, így csend marad
és béke, amiben nyugodtan lehet alkotni és nõnek
lenni.
Én meg itt döglök, küzdök Keegan-nel, és idõnként csavargatom a párnámból a vizet.
Este úgy döntöttem, hogy hazamegyünk. Bocs, hogy leírom, de tanulság, hogy a vizeletem színe erõsített meg ebben a döntésemben. Érdemes az ilyenre is odafigyelni. Másnap kicsekkeltünk, és irány nyugat.
Ian-ék kicsit lassabban jöttek, mivel nem akarták erõltetni
a defit, és a táj különben is megérdemel egy
nézelõdést. Mi vágtattunk, mert én most csak
erre voltam képes, és Marci sem tiltakozott, mert õrá
meg pont most jött rá a keleti indíttatású
szapora.
Malatiya felé haladva figyeltük a kempingeket, de sehogy sem akaródzott
felbukkanni egy sem. Én akkor már tudtam, hogy mi biztosan a Bezginler
hotelben fogunk aludni, mert lázasan semmi kedvem sem volt sátrat
verni. Mégis, mikor a hotelben szembesültünk azzal a ténnyel,
hogy az angolul alig dadogó recepciósokból semmit nem lehetett
kihúzni, és Ian-ék nekivágtak szervizt és
kempinget keresni, elfogott a lelkiismeretnek furdalása.
A barátságos recepciós kislánnyal a beszélgetés
nagyjából így hangzott:
- Beszél angolul?
- Yes.
- Elromlott az autónk. Tudna segíteni?
- Yes.
- Van a városban valahol egy Land Rover szerviz?
- Yes.
- Jaj de jó! És merre van?
- Yes.
És Ian lemondóan intett, majd az ajtó felé indult.
Mi beszállásoltuk magunkat a minõségéhez
és szolgáltatásához képest határtalanul
olcsó hotelszobába, de nem volt nyugtom. Bántott, hogy
a barátaink most egyedül próbálnak boldogulni, bántott,
hogy nem találtunk megint kempinget, és bántott, hogy a
betegségem miatt most éppen cserbenhagyjuk õket. Lázas
voltam, és nem biztos, hogy jól mértem fel a helyzetet.
Segíteni akartam.
Marci gyomra a hasmenés tüneteit produkálta, és a
fiú egész nap panaszkodott is erre. Magyarul fosott. Így
hát ott hagytam õt a szobában, és elindultam egyedül
a bazár felé.
Nem kellett az utat sokáig keresgélni, hiszen két éve
már jártunk itt, és ismerõs volt minden. Nem volt
nálam semmi, csak némi pénz a zsebemben. Zsebre vágtam
a kezemet, kidüllesztettem a hasam, és mint egy tiszteletreméltó
bej efendi, megpróbáltam észrevétlenül és
lázasan elvegyülni a tömegben.
Igazából valami könyvesboltot kerestem volna, ahol térképet
reméltem kapni, felderítendõ egy Land Rover szervizt. Ballagtam
az utcán a bazár felé, és láttam, hogy a
boltok lassan kezdenek becsukni, a vasárnap lassan véget ér.
Megláttam egy üzletet, amit elõször valami telefonboltnak
néztem, és reméltem, hogy ilyen, nyugati árukkal
telezsúfolt helyen csak beszél valaki angolul. A két benti
srác, majd a harmadik és negyedik is sajna értetlenül
bámult rám, amikor félig törökül, félig
angolul elõadtam a történetemet. Azt megértették,
hogy Land Rover szervizt keresek, de nem tudtak semmi ilyesmirõl (Szégyen,
de a márkát sem ismerték, pedig itt azzal jár a
hadsereg. Persze itt a katonai autókat dzsip-nek hívják
).
Nemigen beszéltek angolul. Még tán az a kis 12 éves
forma sárga trikós csávó volt angolból a
legjobb, aki kíváncsian leste az ajtóból, hogy hogyan
boldogul az idegen efendi.
Elköszöntem tehát, és tovaballagtam. A bazár
belseje felé közeledve egyre nyüzsgõbb lett az élet,
és egyszer csak megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Figyelnek.
Valaki, vagy valakik párhuzamosan jönnek velem. Nem érdekelt
különösebben a dolog, lázas voltam, nem félõs,
de a kötelezõ elõvigyázatosság bevitte lépteimet
az utamba kerülõ elsõ papír-írószer
boltba.
Errefelé, ezekben az utcákban sok a nagy átjáróház.
Sok a belsõ udvar, ami azután a másik párhuzamos
utcára, vagy valami sikátorra is nyílik. Egy ilyen belsõ
udvarra nyílt az üzlet másik ajtaja, amit csak akkor vettem
észre, mikor a választékot böngészve a helyiség
végére értem. Gondoltam kavarok egyet, akár követnek
akár nem, és kiléptem a belsõ udvarra. Itt észrevettem
két embert, akik formációban voltak. Az egyik az utcai
bejáratot õrizte, a másik az udvar belseje felé
haladt, de amint megpillantott visszafordult. Én nem mentem vissza az
üzletbe, hanem a meglepett ember elõtt határozottan, de nyugodtan
kisétáltam az utcára.
Eddig megúsztam, de nem volt kedvem viszont tovább keresgélni.
Tudtam, hogy hamarosan lemegy a Nap, és a boltok is kezdtek becsukni,
már amelyik egyáltalán nyitva volt vasárnap. Elindultam
tehát kimérten és kényelmesen a hotel felé,
amikor valaki erõsen megragadta a karomat.
A sárga trikós srác volt. Két kézzel, határozottan
fogott, és közben izgatottan magyarázott valamit. Nagyjából
olyasmit értettem a beszédébõl, hogy menjek vele,
mert valaki beszél angolul. Nem is akart elengedni mindaddig, amíg
biztos nem lett abban, hogy követem. Elég gyorsan haladtunk és
határozott céllal. A srác egyszer csak befordult egy sikátorba,
ami egy belsõ udvarra vezetett. "Legfeljebb levernek, és
elveszik a pénzemet." - gondoltam, és követtem a fiút,
és beljebb egy kis teázót pillantottam meg.
A teázó elõtt, két párhuzamos padon négy
ember ücsörgött. A kiscsávó hozzájuk vezetett,
és láttunkra az egyik felállt. Vékony kis ember,
aki a második lépcsõfokon állva nézett szembe
velem.
Kenájhelpjú? - kérdezte, majd rövid gondolkodás
után, alig érezhetõen, de kapcsolódva az elõzõhöz:
Veárjufrom? Volt azért olyan érzésem, hogy az elsõ
kérdésben foglalt segítõkészség bizonyos
mértékig a másodikra adandó válasz függvénye.
Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy vajon milyen náció
egyede kerülhet itt hátrányba az igaz válasz alapján,
de nekem nem volt félnivalóm. A jól bevált "Madzsarisztán"
most is kiválóan csengett.
Ez a város már török város, messze a kurd területektõl.
Itt nyugodtan lehet a török-magyar rokonságra hivatkozni. Hellyel
kínáltak, és jött az elmaradhatatlan csáj.
Lázas voltam, gyorsan forgott az agyam, és fel voltam dobódva
a helyzettõl. Kicsit túlpörögtem, de úgy gondolom,
hogy megfelelõen értékeltem a helyzetet. Beszélgetni
kezdtünk. Az autóról, szervizrõl, életrõl,
halálról, politikáról, családról.
Zeki, mert ez volt a neve a segítõkész angoltanárnak,
látta, hogy beteg vagyok, és nem akart tartóztatni, de
én szívesen maradtam. Hamarosan felbukkant a fia is, így
utána hármasban beszélgettünk az iskoláról,
a jövõrõl, a másik három csendesen ücsörgõ
török ember látszólag közömbös, megértõ
türelme mellett.
Zeki is nagyon lelkes volt. Elmondta, hogy õ angolt tanít, és
már több mint tíz éve nem beszélt olyan emberrel,
aki angolul tud, és nem török. Felajánlotta, hogy másnap
szívesen elkísér bennünket szervizt keresni, és
én tudtam, hogy ezt el lehet fogadni. Ez nem a nepper ragadós
ajánlkozása, hanem a normális ember segítõkészsége
a bajba jutott idegennek. De régen volt ilyenben részünk!
Európából lassan már kihal az ilyen.
Lassan elbúcsúztam, és visszaballagtam a hotelbe, ahol
Marci tájékoztatott, hogy Ian-ék is bekvártélyozták
ide magukat, mivel a környéken semmilyen kemping sem volt fellelhetõ.
Különben nagyon jó ez a hotel. Lehet, hogy ez egy pénzmosoda,
mert a felszerelése amerikai színvonalú, és nem
tudom elképzelni, hogy hogyan térül ez meg az itteni árakon.
De hát ezen ne én törjem a fejem, legyen elég, hogy
igen kellemes hely.
Reggel Zeki csatlakozott hozzánk, és amíg Ian-ék
elindultak vele szervizt keresni, mi tovahúztunk Kappadókia felé.
Út közben értesültünk róla, hogy Zeki segítségével
és tolmácsolásával sikerült egy szervizt találni,
és sikerült az itteni helyõrségi laktanyából
egy vadonat új AC pumpát vásárolni, a hazai ár
töredékéért. Így hát hamarosan õk
is utánunk indulhattak.
Göremébe érve hamarosan megtaláltuk a tavalyi kempinget,
de én most is ágyban akartam aludni, ezért csak jeleztük
Ian-ék érkezését, de mi továbbmentünk
az itteni Fõnök által javasolt hotelbe. Ott kicsomagoltunk,
majd átgurultunk vacsizni Ürgüp-be, arra a helyre, ahol Marcit
fel "szokták" ismerni.
Vacsi után visszamentünk a kempingbe, és vártuk a
csapatot. A kocsival begurultam az udvarra, kinyitottam az ajtót, és
próbáltam relaxálni egy kicsit. Nem messze tõlünk
egy kis kerti asztalnál a Fõnök ült, néhány
barátjával, és csendesen beszélgetve teáztak,
söröztek. Amikor meglátott, nyomban odajött, és
hívott, hogy üljek közéjük, legyek kicsit a vendégük.
Én szabadkoztam, hogy beteg vagyok, ami akkor már szerintem nagyon
is látszott rajtam, alig bírok járni, és hadd maradjak
itt, a jó kis kényelmes, körülpárnázott
ülésemben, amíg a barátaink megérkeznek. A
Fõnök eltûnt, és néhány pillanat múlva
felbukkant egy fotellel a kezében. Nos ennek már nem lehetett
ellenállni! Átballagtam hozzájuk, és beszélgetni
kezdtünk. Udvariasan felajánlottam, hogy válasszon, német
vagy angol, de hamarosan rájöttem, hogy mindkét nyelven jobban
beszél, mint én. (Legalábbis 39 fokos lázzal.) A
dolog arra mindenesetre jó volt, hogy én teljesen összekavarodtam,
és utána már Ian-ékkel is össze-vissza beszéltem
mindenfélét.
Ideje volt búcsúzni. Ian-ék még maradtak itt egy
napot, de ez a vidék már teljesen veszélytelennek tûnt.
Korábban attól tartottunk, hogy az angolok sárga rendszámtábláját
viselõ, jobbkormányos autó feltûnést fog kelteni,
és a háború zargatta zûrzavaros érzelmek következtében
esetleg valami kellemetlenkedés alanyai lehetünk, de az eddigi tapasztalatok
megnyugtatták õket, és itt, ebben a turistaparadicsomban
már egyedül is biztonságban voltak.
Az éjszaka a szokásos izzadással telt, de valahogy mégis
sikerült kipihenni magam annyira, hogy másnap nem a Nevsehir-i kórház,
hanem az autópálya felé vettük az irányt.
Errõl a napról nem tudok sokat mondani. A világot két
síkon keresztül érzékeltem. Volt egy alsó,
egy téglalap alakú üveg, amin keresztül kiválóan
láttam az utat, érzékeltem a való világot,
és volt egy felsõ, amelyben a gondolataim kavarodtak, és
amelyben régóta keresett kérdésekre találtam
meg a választ.
Vízióimban
láttam a ködön keresztül, hogy a világon négy
hatalmi centrum van. A katonák, a kormányzatok (nevezhetnénk
õket törzsfõnököknek), a bankok és a multik.
Ezek, a hatalmat szervezeteiken keresztül gyakorolják.
A hatalmi centrumok, mint valami jéghegyek úsznak abban a lavórban,
amelyben a víz a plebs. A tömeg, a massza, vagy a polgárság.
Mindenki válassza ki azt, ami neki jobban tetszik. A jéghegyek
alja, közepe is tulajdonképpen ehhez a léhez tartozik, csak
a munkaviszonya köti õt kissé erõsebben a fagyos tömbhöz.
Akik nem tartoznak egyik hatalmi centrumhoz sem, azok a vízben halászva
próbálják meg megkeresni a kenyerüket. Õk a
szabadúszók, vállalkozók, a kereskedõk, iparosok,
a média, az orvosok, a tanárok, és megannyi cselédje
a hatalomnak.
A jéghegyek részben átjárhatók. Az alján,
a közepén, és a tetején is. Van amelyik nehezebben,
de némelyiknél rendszeres az átmozgás. A normális
elõremenetel lassú, hiszen a jégben kell egyre magasabbra
hágni, de ha eléggé mozgékony a külsõ
közeg, úgy a vándorlások és a kopások
elõre is segíthetik az embert.
Ebben a képzavarban építettem fel magamban lázas
világnézetemet, és örültem, hogy végre
meg tudom fogalmazni, és rendbe tudom tenni a dolgot. Fontos, hogy az
embernek képe legyen a világról, és el tudja magát
helyezni benne. Ha tudja, hogy mi hogyan mûködik, és mivel
összefüggésben, akkor nagyjából azt is tudhatja,
hogy az üzleti élete során kitõl mire számíthat.
A hatalmi centrumoktól semmire. Azok mindig a saját, és
a vezetõik érdekeit képviselik. Nekem velük kapcsolatban
csak akkor származhat elõnyöm, ha az, véletlenül
valamelyik érdekükkel egybe esik. Komoly pénzem, pedig csak
akkor lehet tõlük, ha abban valamely vezetõ személy
szerint is érdekelt. Ha az árum csupán a szervezetnek,
az országnak, netán a népnek lenne jó, az még
semmi. Sem eladni, sem megvalósítani nem lehet. A siker csak véletlen,
vagy kapcsolat révén lehetséges, és mivel ezt én
utálom, hát megpróbálok inkább a tömegben
lubickolni, vagy fulladozni tovább.
Ilyen gondolatokat
fogalmazgattam meg magamban, a fiam részére átadandó
intelmek formájában, és közben szépen lassan
elértük Edirnét.
A cél a szokásos Fifi kemping volt, de most nem sátraztunk,
hanem egyszerûen felborultam a motel egyik szobájában, és
próbáltam magamhoz térni.
Marci melegített vacsit. Nekem egy négy személyes porból
készített levest, ami elég sok volt, és tartalmas.
Lassan megiszogattam, és alvás.
Így ment ez ezután is. Félig kómában vezettem
keresztül Bulgárián, de a határokon várakozással
elveszített idõ miatt még Szerbiában is meg kellett
szállni egy éjszakára. A bulgár határhoz
közeli Pirot nevû városkában találtunk egy szocreál
stílusú hotelt, melynek neve szellemesen megegyezett a városéval.
Még este egyeztettünk a családdal, hogy a Feleségem
és az Öcsém lejönnek elénk Szegedre, és
onnan az Öcsém vezet tovább.
Így is lett. Oltári megkönnyebbüléssel gördültem
be másnap a szegedi Cora parkolójába, és mindjárt
jobban is lettem. Még aznap este orvos is megvizsgált, és
csak péntek lévén kerültem el a kórházat.
A pihenéstõl, az ápolástól és a hideg
vizes borogatástól aztán sikerült annyira rendbe jönnöm,
hogy késõbb sem kellett kórházba vonulnom.
Az a vírus, amit bekaptam, egyszerre hatott az alsó légutakra
és a májra. Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Így
csak fogytam hat kilót, amibõl négyet még most is
tartok, viszont bármelyik fogyókúrázónak
tudok ajánlani egy koordinátát
Most, amikor ezeket a sorokat írom, az idei nyarat tervezgetjük. A cél természetesen Törökország, és megint a keleti részek. Gyakorlatozunk, és készülünk arra a nyárra, amikor majd meg sem állunk Iszfahánig
Budapest, 2004. február 29.
Metell