Vissza


 

Metell: A Kayseri szőnyegárus esete (2001-ben)

 

Akkor már két hete kóboroltunk Törökországban. Kezdtem fáradni, kezdtem kiismerni a vidéket, és kezdett elegem lenni a Kelet-Törökország korrekt, de nem túl barátságos vendéglátóiból. Ez nem azt jelenti, hogy barátságtalanok lettek volna, csak annyit, hogy ritkább volt a mosoly, vagy bármilyen érzelmi megnyilatkozás (vonatkozik ez a nemtetszésre is) mint nyugaton. Mondhatnám, hogy a kurd vidék sajátossága ez, de nem mondom, mert beszélgettem egy kurddal is arrafelé, aki tartózkodó volt, de barátságos is egyben, továbbá nem ismerem annyira még ezt a vidéket, hogy szakértőként nyilatkozhassak róla.

Szóval Kayseri-be érve már túlestem egy határozottan kellemetlen gyomorrontáson, kissé fáradt voltam, és úgy éreztem, hogy a közeli Kappadókia lesz utunk utolsó állomása. Ahhoz azonban, hogy odáig el tudjunk jutni, természetesen tankolni kellett. Már korábban azt tapasztaltam, hogy nem érdemes apránként kutaknál, vagy üzletekben vásárláskor váltogatni a valutát, mivel minden alkalommal, bár eltérő mértékben, de veszítek. Én nem tudok olyan jól alkudozni, mint ahogy az errefelé szükséges lehet, és amikor már benne van a kocsiban a nafta, elég nehéz azt mondani, hogy ha túl rossz a kurzus, akkor nem fizetek.

Szóval úgy döntöttem, hogy bankot keresek, és egyszerre váltok át nagyobb összeget. Malatiya irányából Kappadókia felé Kayseri volt az a nagyobb város, amely alkalmasnak látszott bankkeresésre. A hiba csak az időpont körül volt, a bankok ugyanis éppen akkor, a déli órákban az orrunk előtt bezártak. Már a második banknál parkoltam le reménykedve, amikor találkoztam Vele.

A zöldséges előtt, néhány lépésre a banktól volt szabad hely. Éppen akkor állt ki onnan valaki, aki lucskos, szemetes, de szép hosszú helyet hagyott maga után, ahová kellemesen be tudtam surranni öt méteres autómmal is. Marci fiam a kocsiban maradt, én pedig reménykedve nyomultam a bank felé ezerrel, amikor egy bennszülött kiscsávó megpróbált rám erőltetni valami cukorkafélét. Én barátságosan, de határozottan leráztam, és úgy tűnt sikerrel. Így tehát meglepett, hogy a csávó újabb lendületet vett, majd a korábbinál nagyobb elszántsággal ismételten megrohamozott.

Én mindenkivel udvarias szeretek lenni, különösképpen nem durvulok ismeretlen helyen helybéli gyerekekkel, így határozottan kellemetlen helyzetben kezdtem érezni magam, amikor nem várt segítségem akadt. Egy, a helybéli szokásoknak megfelelően öltözött (sötét vászonnadrág, rövid ujjú világos ing) megnyerő külsejű férfi a védelmemre kelt, és határozott mozdulatokkal alátámasztva a pergő nyelvvel előadott mondanivalóját, elhessegette a rettentő csalódott képet vágó kisfiút.

Az egész jelenet képei már az esemény időpontjában visszahívhatóan, de feldolgozatlanul rögzültek a szürkeállományom megfelelő rekeszkéiben. Sokszor vagyok úgy, hogy képkockákat, amik valamiért akkor nem illenek össze, pusztán azért rögzítek, hogy ha később megtalálom az összefüggést kialakító kapcsot, összeilleszthessem a történetet. Ezek lehetnek villanások, szavak, információk, amik akkor, és ott talán nem bírnak jelentőséggel, csak később egészítik ki a képet. Amit most elraktároztam az egy megérzés, vagy filmkocka volt, aminek tanúsága szerint ez az ember uszította rám újra, a sikerről előbb már lemondani készülő gyereket. A csalódottság pedig, amit a kicsi barna arcon tükröződni láttam nem annak szólt, hogy én mégsem vettem cukorkát, hanem annak, hogy éppen a pár másodperccel korábbi támogató hárította el őt.

Ráuszítom, megmentem, majd kapcsolatot teremtek vele. Lehet, hogy ez egy jól begyakorolt formula volt, de valószínűbbnek tartom, hogy egy remek improvizációnak köszönhető, hogy megmenekülésem pozitív élményének hatására összeismerkedtem vele. Először ugyanis elég jó angolsággal elnézést kért a gyerkőc viselkedéséért, majd jött a kenájhelpjú, és én válaszoltam a kérdéseire.

Mint már említettem, kissé fáradt voltam, és az önvédelmi reflexeim így lassabban működtek. Mivel pedig már eltöltöttem itt vagy két hetet, úgy gondoltam, mint nagy utazó, hogy megbirkózom a helybéli nehézségekkel, ezért belementem a kapcsolatteremtésbe. Botor bátorságomhoz valszeg az is hozzájárult, hogy mint minden nagy magyar, én is reflexszerűen lenézem a külföldieket. Tudom, hogy semmi alapunk rá, de valahogy ez a mentalitás, itt Budapesten az utcán ragad az emberre. Az ostoba, kakaskodó agresszív viselkedés, a "ne köss belém, mert belédkötök" hangulatot sugárzó maflaképű himbálódzós járás, ami már magában is elegendő lenne ahhoz, hogy például Bostonban bekísérjen a rendőr, és ami már akkor is belémszívódik, rámrakódik itt mint a guánó, vastagon, ha az én mentalitásom gyárilag más, és irtózom a flaszteron billegő ezer meg ezer ilyen példánytól, miközben morcos képpel billegek a kutyaszaros utcán, és azt sugárzom, hogy "belémneköss!".

Szóval ez a pasi meg ráadásul halmozottan hátrányos helyzetű is volt, mert nem elég, hogy "csak egy török", de ráadásul még törött is volt az orra. Olyan ferde forma, mintha gyerekkorában bokszolt volna, vagy közelebbi kapcsolatot teremtett volna egy csizmahúzóval, vagy gereblyével. Így aztán, mint "fogyatékos", teljesen alkalmas lett arra, hogy lenézzem, ha már kora gyermekkoromban nem kaptam volna rendkívül humanista, sőt filantróp neveltetést. Sőt. Úgy gondoltam, hogy egy szimpatikus, jó modorú, de elég veszélyes emberrel hozott össze a sors, ám bíztam magamban, és vállaltam a kockázatot.

Mindemellett ne hidd azt Kedves Olvasó, hogy én is abba a nagyképű turista-fajtába tartozom, amelyik külföldön a szép magyar nyelvünk ismeretlenségébe vetett hittel, hangosan tegeződve anyázik pénztárossal, szállodaportással és minden rendű rangú személlyel, kitombolva megnyomorított lelkének minden frusztrációját! Az én gátlásaim arról szólnak, hogy külföldön csak olyat mondok magyarul, amit az adott ország nyelvén is elmondanék. Vonatkozik ez a családon, vagy társaságon belüli kommunikációra is. Sajnos. Mert néha nem ártana ezen túllépni, ha másért nem, hát önvédelemből, amire ez az eset is jó példa volt.

Szóval dialógusba keveredtem a szimpatikus, és jó megjelenésű Jumurdzsákkal, aki megvigasztalt, miszerint nem baj, hogy a bank bezárt, hiszen sokkal kedvezőbb kurzussal lehet váltani a bazárban, a hivatalos pénzváltónál, ahová ő szívesen elvezet, kompenzálandó a kis incidens okozta kellemetlenséget.

Belementem. Bíztam a fineszemben, a rafkómban, abban, hogy majd felismerem, ha a helyzet kezd rosszabbra fordulni, és lesz erőm ahhoz, hogy időben kiszálljak. Az elején minden marha ezt hiszi. Jumi gyorsan felhívta a figyelmemet, hogy rossz helyen parkolok, mert a dömperem zavarja a szegény zöldséges forgalmát, de ő majd mutat nekem kedvezőbb megoldást. Be is pattantunk gyorsan. Marci fiam kissé értetlenül kászálódott át a hátsó ülésre, de végül is beletörődött mindenbe. Akkor, 14 évesen, még nem uralkodott el rajta az a kamaszos arcátlanság, amellyel ma már, egy évvel öregebben, gátlástalanul kritika alá veszi atyai tekintéllyel alátámasztott tévedhetetlen döntéseimet.

Csendesen kanyarogtunk a zegzugos utcákon, míg végül egy félig-meddig építkezési területen kialakított nagy parkoló egyik napsütötte szegélyénél, megfelelőnek látszó helyre leltünk. "Kanyaroghatunk, amerre csak akarsz!" - gondoltam magamban, és mosolyogva figyeltem a GPS kijelzőjén az Ariadné-fonalaként magunk után húzott nyálunkat. Tudtam, hogy ennek segítségével bármikor visszatalálok a főútvonalra. Amikor leparkoltunk, szokás szerint minden tárgyat, amely esetleges üvegkárt okozva felkeltheti a helybéliek figyelmét, szisztematikusan és gyakorlottan álcáztunk. Így járt a GPS is, amely valami biztonságos, bár nehezen felderíthető helyen folytatta tovább az űrfigyelést. Sajna, ugyanis később bebizonyosodott, hogy jobb lett volna magunkkal vinni, akár kikapcsolt állapotban is.

A gépjármű elhagyását megelőző pakoláskor Jumurdzsák figyelmesen nem figyelt, majd határozottan a csodálatos Kayseri várfalak mögött rejtőző hatalmas bazár felé irányította lépteinket. A monumentális falak mögött soproni utcácskákra emlékeztető negyedben időnként sikátorokká keskenyedő helyeken lakozott a bazár. Eleven volt, színes és nyugtalan. Idegenvezetőnkkel kedélyesen beszélgettünk. Családról, munkáról, Törökországról, Magyarországról, mindenféléről. Elmondta, hogy kereskedelemmel foglalkozik, és egy családi gyapjú feldolgozó vállalkozás irányítása a feladata. Én pedig váltig gondolkodtam azon, hogy miért foglalkozik velünk ez az ember? Annyira vendégszeretők a törökök? Lehetséges. Miránk is ezt mondjuk. Lehet, hogy itt tényleg így van?

Mindeközben megismertük a török kolbászt, szalámit, és sajtot, amiket nem volt érdemes venni és vinni, mert nem állt volna el sokáig. Csináltunk "próbavásárlást" is, mikor egy fűszerkereskedésben Jumi támogatásával rám dumáltak valamennyi sáfrányt, mondván, hogy a feleségem biztosan örülni fog neki, hiszen itt nagyon olcsó, és Németországban, de feltehetőleg nálunk is eléggé borsos az ára. Szóval vegyek csak, biztosan örülni fog az asszony (nem örült neki). Időközben elfecsegtem, hogy van házunk, van feleség, leánygyermek, és hogy nem élek rossz módban (Bár váltig hangoztattam, hogy csak egy szegény tanár vagyok…).

A beszélgetés és vásárlás során kirajzolódott a személyiség-profilom, amire az tette fel a koronát, hogy a pénzváltónál megtudta, hogy mennyi a nálam lévő készpénz összege. A pénzváltót csakugyan érdemes volt megtekinteni. Nem gondoltam előre, de megpillantva teljesen természetesnek látszott, hogy a keleti bazár közepén egy olyan helyet találok, ahol futó fények mutatják a pillanatnyi tarifákat, és ahol rettentő nagy gyakorlattal, ügyesen és jól szervezetten, no és persze csakugyan igen méltányos árfolyamon váltják a legkülönbözőbb valutákat. Nem tudom miért hittem, vagy tán nem is hittem, hogy valami lepukkant helyen egy titokzatos, hosszú szakállú kaftános Ali Baba, vagy valami piszkos körmű ideges arcú suhanc fog velem alkudozni a kurzuson, aki a pénzek cseréje után szélsebesen eltűnik, miközben én csalódottan számlálgatom a keleti trükkökkel hamisított, vagy a vártnál kisebb címletű bankókat.

Nem így történt. Gondolhattam volna, hogy itt, a valamikori karavánutak mentén egy igen fejlett kereskedelmi kultúrával találkozom. Fejlettebbel és érettebbel, mint amilyent egyáltalán eddig láttam. Az ilyen helyen a beugrató trükkök is a legkifinomultabbak, amit esetleg mindennapos rutinnal hajtanak végre rajtunk, mafla európain.

Szóval összeesküvés elmélet. Lehet, hogy beugratás része volt, vagy csak a nemzedékek alatt kiérlelt, genetikailag kódolt kereskedői rutin gondoskodott arról, hogy miután a kápét zsebre vágtam, kedvenc idegenvezetőnk határozottan és egyenes úton a szőnyegesekhez vezetett. Ez hát a családi gyapjúfeldolgozás és kereskedelem!

Nagyot kondult fejemben a felvilágosodás, és előtörtek a feledés börtönéből az olvasott emlékek szőnyegkereskedőkről, akik leültetik, teával kínálják az embert, aki aztán gyorsan elkábul, és jobb esetben, valami sikátorban ébred ezután, természetesen minimum a pénzecskéjétől megfosztva. Olvastam a lonliban (Lonely Planet), hogy idegentől ne fogadjunk el folyadékot, különösen ne buszon, ahol utána elalszunk, és mikor felébredünk, akkor a jószívű kínáló már messze jár, a mi csomagunkkal együtt, és más hasonló jókat. Ki ne hallott volna már valamit a keleti mérgekről, altatókról, tudatbefolyásoló szerekről! Jesszusom mi lesz itt velünk!

Már a bazárban való bolyongásunk során megdöbbentett a mozdulat, amikor idegenvezetőnk zsebében váratlanul csörögni kezdett a mobil. De hát miért ne csörgött volna? Ez egy NATO tagország, igen fejlett katonai és polgári kultúrával, miért ne lenne itt legalább olyan elterjedt dolog a mobil, mint nálunk? Lehet, hogy éppen most közli a barátaival, hogy hol áll az autónk, és hogy kb. mennyi idejük van a kipakolására? Lehet, Én mindenesetre egy szavát sem értem, és lehet, hogy a kocsihoz sem találnék vissza. Miért is nincs nálunk a GPS?!

Beindult a vezérhangya. Itt állok háromezer kilométerre az otthonomtól, egy keleti bazárban, egy szőnyegkereskedő előtt, aki invitál a boltjába, ahol feltehetőleg az általam megszokottnál erőszakosabban fogja rámtukmálni az áruját, közben tudja, hogy hol áll a kocsim (amit én egyáltalán nem biztos, hogy tudok), és mennyi pénz van a zsebemben. MATT. Ha barátságtalanul meglépek, akkor lehet, hogy a kocsim bánja (meg a cuccom). Be kellett mennem.

A boltban Jumi és az unokabátyja szőnyegek tömegeit gurították elénk. A korábban felmért profilnak megfelelően minden látens igényemet feltárták, és többoldali határozott és logikus érveléssel megpróbáltak rávenni a vásárlásra. Én pedig akkor, ott nem akartam szőnyeget venni. (Az igazsághoz tartozik, hogy máskor, és máshol se.) Pénzt pedig már ezen az úton nem akartam többször váltani, úgy gondoltam, hogy a mostani adag bőven elég lesz hazáig. Ők persze nem így gondolták, és számomra hamarosan kiderült, hogy nagyjából a készpénzem felét mindenképpen szőnyegre akarják cseréltetni velem.

Az érvelés közben sor került a teára. Hiába szabadkoztam, elszalasztottak egy gyereket teáért. Én közben mérlegeltem. Valamelyikünknek innia kell. Ha a Fiam kábul el, akkor soha nem kerülhetek az Anyja elé. Ha én kábulok el, akkor legfeljebb kirabolnak, de a Fiam megússza, és talán tud kezdeni valamit. Mindenesetre, ha hibás is az érvelés, akkor és ott úgy gondoltam, hogy jobb, ha Marci fiam nem iszik teát.

Annyira figyeltek ránk, hogy szinte azt hittem, hogy értik a szavainkat. Mivel pedig a kérdések gyorsan merültek fel, és nem volt időnk észrevétlenül összebeszélni, a teás kérdésre azt válaszoltam, hogy én kérek, de a Fiamnak fáj a gyomra. No ennél rosszabbat nem is tehettem volna, mert a gyomorra rögtön a teát ajánlották. A Fiam, pedig olyan látványosan értetlen képet vágott, amiből rögtön kiderült, hogy össze-vissza beszélek. Ez volt az a perc, amikor előre mindent megbeszélhettünk volna magyarul, de a jólneveltség megfosztott ettől a lehetőségtől. Ezért élnek hát tovább, és gazdagabban a taplók.

Megjött hát a tea, és igen finom volt. Marci azóta is emlegeti, hogy életében még olyan jó teát nem ivott. A tea előtt, alatt és után, valamint a következő tea előtt alatt és után pedig a szőnyegek rohamainak kellett ellenállnom, és kifigyelni, hogy mi az a minimum, aminek az elkötésével beérik, miközben végig úgy éreztem, hogy túszul tartják az autómat.

Semmiképpen nem akartam szőnyeget venni. Végül mégis csak egy szépen becsomagolt kilim-mel (imaszőnyeg) a batyunkban léptünk ki az ajtón (azóta is úgy van). Jumi szívélyesen, bár szerintem kissé csalódottan, visszakísért bennünket, és ekkor döbbentem rá, hogy egyedül nem is találtam volna meg a kocsit, vagy legalábbis nem egyszerűen (GPS!). A visszafelé úton még vásároltunk egy-két apróságot, valamint bevezetett minket egy mecsetbe, ahol cipőnket levéve körülnézhettünk. Megmutatta még a városból kivezető utat, majd sok szerencsét kívánt, kiszállt a kocsiból és eltűnt.

Nagy élmény volt a mecset. Ha nem találkozunk, akkor legalábbis mostanában, nem juthattam volna be ilyen helyre, mert a szokásokat nem ismervén, magamtól nem vállalkoztam volna rá. Ezután azonban, legközelebb már gyakorlottan próbálkozhatok.

De nagy élmény volt maga a történet is. Én ott, akkor, tényleg nem akartam szőnyeget venni, és eléggé sajnáltam azt a kb. 40-50 ezer forintnyi valutát, amit ki kellett fizetnem. Nem tudom, hogy mennyit ér a kilim valójában, és hogy mennyit érnek azok az apróbb ajándékok, amelyeket még a szőnyeg mellé becsomagoltak. Nem tudom, hogy találkozásunk mennyire volt spontán, vagy mennyire volt palifogó színjáték. Nem tudom, hogy a sértődöttségük amiatt, hogy igen nehezen szántam el magam a vásárlásra, mennyire volt őszinte, és nem tudom, hogy valójában mi történt.

Körmönfontan becsaptak, vagy szívélyesen vendégül láttak? Áldozat voltam, balek, vagy bunkó paraszt? Nem tudom, de nekem megérte. Ilyen élményben régen volt részem.

Az úton tovább, Ürgüp felé Marcival megpróbáltuk részletesen értékelni az eseményeket. Végül is nem jutottunk dűlőre, ezért tehát úgy döntöttünk, hogy rajtunk ne röhögjön senki, legalább egy évig nem beszélünk a történtekről.

És aznap este Kappadókiában, Ürgüpben, az April hotel teraszán kellemes vörösbort fogyasztottunk a párás éjszakában, a sakktábla felett, és arra gondoltunk, hogy négy nap múlva már otthon alszunk.

 

(Két hét múlva újra indulunk abba az irányba, és biztosan benézünk Kayseri-be is! :o)

2002. 06. 02.

Vissza