Igdir-ben kellemes szállást találtunk, egy vadi új hotelben, ahol összeismerkedtünk egy matematika tanárral, aki állítólag beszél németül. Ez annyit jelent errefelé, hogy legalább a foglalkozását meg tudta nevezni. Ez mindenesetre már alapot szolgáltatott ahhoz, hogy kézzel-lábbal el tudjunk beszélgetni, sőt olyan lelkessé vált, hogy saját kocsiján elvitt minket egy emlékműhöz, amely láthatólag nagy becsben áll a város lakói előtt.
Ezt az emlékművet a 70-80 évvel ezelőtti örmény mészárlások emlékére emelte a nem felejtő utókor. Akkoriban ugyanis, a Szovjetúnió (vagy Oroszország?) támogatásával örmény bandák rohanták le a vidéket, és nagy területeket szálltak meg egészen Batmanig, és sok helyen komoly vérengzéseket hajtottak végre. (Visszavették “ősi jussuk”, és még “rendet is tettek”. De ismerős történet!) Most majd nemzedékeken keresztül mesélik atyák gyermekeiknek remegő ajakkal az ősöket ért sérelmeket, és soha ki nem hűlő bosszúszomjjal acsarkodnak az ellenségre, aki történetesen a szomszéd. Ja, és teszik mindezt a határ mindkét oldalán, mert azért volt ám visszavágó is rendesen, és ha lehet, talán megcsinálnák újra, mindaddig, amíg tudatlan, vagy pénzéhes uszító létezik a Földön. Bocsánat Matematika Tanár úr (Havza), de megértem a fájdalmaidat, és próbálom túltenni magam a sajátomon! “Quousque tandem…”
Mire visszaértünk az emlékműtől, a Tanár úr mobilon becserkészett egy havert, aki “igazán” beszél németül. Az idős úr, termetes pocakkal elmondta, hogy ő Németországban dolgozott, és most onnan kapja a nyugdíját. (De jó képlet!) Itt remekül él, de gyakran kapja magát, utazik 4600 kilométert oda, majd ugyanannyit vissza, hogy hozhasson onnan egy használt merdzsót, amit jó áron el tud adni Azerbajdzsánban. Figyó haver! Itten kettyent le nekem, hogy milyen dimenziókról van szó! A mieink korábban legfeljebb orkánkabátot, nájlonharisnyát, vagy ziherájctűt csempésztek át Ausztriából, később persze sok más egyebet, műszaki cikkeket, stb., de hogy ma valaki dojcsland-azeri (Nahicsevan) viszonylatban merciben utazik, az nem semmi!
Akkor ez engem eléggé meglepett, de ma, ha ránézek a térképre látom, hogy ahhoz a helyhez közelebb van Baku, Tbiliszi, Groznij, vagy Szocsi mint Ankara, Jerevánba pedig még egy délutáni kávéra is talán érdemes átugrani. Ők úgy beszélnek Batumiról, mint mi Pozsonyról, és az elmúlt évek háborús hírei innen a szomszédból, Csecsenföldről, Oszétiából, vagy Karabah-ból jöttek. Ezek az emberek ott élnek, ebben a dimenzióban gondolkoznak, és ugyanazok a problémáik, mint nekünk. (Gyere Jumurdzsák! Dobjunk be egy rakit!)
Aztán szépen lassan eltávolodtunk ettől a vidéktől. Megkerültük a Nagy Öreg Ararátot, és megérkeztünk Dogubayazit-ba. Ez egy kis nyüzsgő városka, hatalmas átmenő forgalommal, mivelhogy ez a legforgalmasabb határátkelőhely Iránba. Erre megy a forgalom Teherán, Afganisztán, Pakisztán, és India felé. Itt komoly határsávi ellenőrzés van. Amikor elindultunk megkeresni a világ második legnagyobb meteor kráterét, az út az iráni határátkelőhely felé vezetett. Úgy 4-5 kilométerre a határtól megállítottak, és nyilvántartásba vették a személyi adatainkat, annak ellenére, hogy közöltem, hogy “magyarisztan, meteor”. A katona, aki egy kis bódéban ücsörgött, figyelmesen megszemlélte az útlevelemet, néhány szót váltottunk angolul, majd írni kezdett. Természetesen előről kezdte lapozni kis okos magyar útlevelemet (Majakovszkíj: Vers a szovjet útlevélről…), amelynek a hátuljában van a fénykép és az adatok, de nem jutott el odáig, mert beleütközött a tavalyi amerikai vízumomba, amelyik egy bostoni nyelviskolába volt érvényes. Mivel ábrázatot itt is látott, leírta hát a keresztnevemet: Boston. Nemigen akartam vitatkozni, mivel úgy gondoltam, hogy a fiú biztosan jobban beszél más keleti nyelveket, mint az angolt, mindössze abban reménykedtem, hogy visszafelé is ő lesz itt, és nem kényszerülök magyarázkodásra. Így is történt. Ma tehát egy igen megtisztelő keresztnévvel is rendelkezem, valamelyik török rekordban.
A kráterhez alig észrevehető úton lehet eljutni, amely közvetlenül a határátkelő előtt nyílik. Sajnálom, hogy két éve nem sikerült megnéznem a legnagyobb krátert Arizonában, mivel valaki eltolta a Flagstaff-béli szállásfoglalásom, de a harmadik legnagyobbra már azt hiszem, nem leszek kíváncsi, mert ez a második csak akkora, mint az egri minaret negatívban.
/Ez nem az egri…/