Különben mindenkinek jó szórakozás kívánok, a magam és a szerzõ nevében!

Metell
Budapest, 2003. 03. 09.

Scherlock útleírása, ahogyan az megjelent az utazas.com útleírás topicjában:

Útleírás

Kelet-Törökországi körút

Sherlock sherlock@intermail.hu
2001 Aug 07, 20:14

Kelet-Törökország:
Kappadókia - Kayseri - Erzurum - Kackar hegység - Fekete-tenger partja - Dogubayazit (Ararát) - Van - Akdamar - Nemrut vulkán - Dijarbakir - Nemrut Dagi - Urfa - Kizkalesi - Konya - Istanbul
Útleírások, látnivalók, szállások, árak, tapasztalatok hátizsákosoknak.
2001. július 7. és augusztus 3. között jártuk be ezt az útvonalat. Ebben a rövid leírásban szeretnék segíteni azoknak, akik majd utánunk következnek és ezekre a helyekre szeretnének elmenni. Az úton a kalauzunk az idei kiadású Lonely Planet volt. Információi, adatai jók voltak, de a szállások száma, ezek és a belépõk árai nem voltak pontosak benne. Egyébként ajánlom mindenkinek, aki erre a környékre megy, mert magyar nyelvû, valamire is való kiadvány Kelet-Törökországról az utóbbi idõkben (kb. 10 éve) nem jelent meg. Ha valaki meg tudja szerezni a Panoráma régi kiadását, az megfelel a célnak a látnivalók tekintetében.
Most ebben a útleírásban szerettem volna pontosan leírni a látnivalók történetét az LP alapján, de sajna nem tehetem. Ugyanis Isztanbulban mikor indultunk hazafelé az utolsó percekben találkoztunk 3 bájos magyar lánnyal, akik itthon hagyták, és nem volt szívünk õket "kísérõ" nélkül elengedni egy ehhez hasonló útra, tehát náluk van a könyv. Azért megpróbálom emlékezetbõl és a naplómból leírni amire emlékszem, de ezt - mármint a történelmi tényeket - ne vegyétek 100%-ig pontosnak.
Elõször be szeretném mutatni az alapinformációkat az országról, azoknak, akik még nem jártak ott, hogy mire számíthatnak, majd a fenti sorrendben az útvonalat.

TÖRÖKORSZÁG
780576 km2 területû, kb. 60 millió lakosú ország. Az ország régebbi történelmét bizonyára mindenki ismeri, ezért nem mondom el a görög, római hatásokat, a török birodalom hatásait ránk nézve, ezek benne voltak a tankönyvekben, ami viszont kimaradt, és nem árt, ha tudjátok, az a múlt századi (XX. század) történelme.
Az I. világháború kitörése idejében a Török Birodalom már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Majd 100 év alatt arányaiban kb. akkorra területet, ha nem nagyobbat, vesztett el, mint mi Trianonban. Az oroszok, görögök, bulgárok, szerbek, bosnyákok, szóval majd mindenki aki a területén élt, harcba bocsátkozott vele. Ezek a harcok a nagyhatalmak irányításával többnyire sikeresek voltak. Mivel a világháborúban õk is a vesztesek oldalán harcoltak, a területük csak tovább csökkent.
1923-ban Musztafa Kemál (Atatürk = "A törökök atyja"), aki sikeres tábornok volt a háborúban (Galipolinál meghátrálásra késztette a szövetségeseket), sikeresen harcolt, és gyõzelemre vitte csapatait a görög-török háborúban is; kikiáltja a köztársaságot. Hatalmas reformokat indít el: visszaszorítja a papság befolyását, megszünteti a kalifátust, latin írásjeleket vezet be, eltörli az arcfátyol viselését a nõknek és szavazati jogot is ad nekik.
A sok jón kívül ez idõ alatt történik még rossz is: szinte etnikailag tiszta országot teremt: a vesztes görögök elhagyják Kis-Ázsiát, ugyanígy tesznek a bolgárok Trákiában. Az örményeknek keleten szintén menniük kell. A környezõ országokból ezek pótlására az ottani török kisebbség vándorol be. Talán innen ered a kurd szabadságmozgalom is. Ez a nép Kelet, Dél-Kelet Törökországban él túlnyomó többségben. Valahol, némely nagyvárosban a törökök csak nagyon kis százalékban vannak jelen (pl.: Dijarbakir). A kurdokkal az volt a helyzet, hogy nem tudtak, nem tudnak hova elmenekülni. Elnyomják õket a szomszédos Irakban is, ahol szintén nagy számban élnek. A hatalmas katonai és társadalmi elnyomás miatt a század második felében ezen a környéken egy második Észak-Írországi hangulat jött létre. Állandó katonai ellenõrzések, terrorista robbantások, felkelések, amelyet a törökök mindig keményen elfojtottak.
Kemál Atatürk halála után sok katonai puccs történt az országban. A II. Világháborúban sikerült függetlennek maradnia az országnak. Demokratikus jogokat vezettek be. Tagja lett az ENSZ-nek, 52-ben pedig csatlakozott a NATO-hoz, ami a Közel-Kelet legfontosabb amerikai bástyájává tette az országot.
Jelenleg a politikai helyzet stabilnak tûnik az országban, a kurd vezér Öcelan elfogása után a PKK sem annyira aktív, de a katonai jelenlét semmivel sem változott. Az utazás, ha betartjuk a játékszabályokat, ma már biztonságos a térségben. Ezt majd az adott részben bõvebben leírom.
Ha beléptek az országba akkor most már tudjátok, hogy kivel fogtok úton-útfélen találkozni: Atatürk lesz az minden mennyiségben. Mivel az utóbbi idõkben, a mohácsi Szulejmán óta, õ volt az egyetlen nagy hõse, vezetõje az országnak, aki nem vesztett, hanem nyert. Ezért több helyen van ott, mint a mi Rákosink legszebb éveiben. Szobrok a legeldugottabb falvakban, képek mindenhol, az összes pénzen, stb. Nem illik viccelõdni vele, legalábbis a törökök elõtt nem, mert õk tényleg tisztelik, nem csak elõírásból. A kurdoknál más a helyzet.

IDÕJÁRÁS
Ha egy szóval kell jellemeznem a nyarat, akkor FORRÓ. Készüljetek arra, hogy 35 fok alá csak nagy szerencsével megy le a hõmérséklet nappal. Esõre szinte csak a Fekete-tenger keleti partvidékén lehet számítani. A belsõ részek száraz meleggel telítõdnek. A csúcs Urfa volt 51 fokkal. De számunkra nem ez volt a legrosszabb, hanem Kizkalesi. Ez a kisváros a Földközi tenger ÉK-i partján van, Adanától kb 130 km-re DNy-ra. Itt kb. 35 fok volt, de szinte 100%-os páratartalom. Bementél a tengerbe és kint a napon nem száradtál meg! A hegyekben kellemes idõjárás uralkodik, de errõl részletesebben majd ott.

PÉNZ
Török líra. Na ebben az országban kapásból mindenki milliomos, de könnyû milliárdosnak is lenni. 1$ = 1310000 TL, 1DM = 600000 TL, innen jön, hogy 1Ft = kb 4500-4600 TL. Ezt az átváltást fogom majd szerepeltetni az áraknál zárójelben, hogy mennyi az magyar pénzben. Jól oda kell figyelni a pénzekre. Mindegyiken Atatürk van, ugyanaz a képe, csak más színnel. Figyelni kell a rengeteg 0-ra, nehogy az 500000-bõl 5000000 legyen, és for-dítva. Címletek: érmék (ezer TL-ban): 25, 50, 100. Papírpénz: 100, 250, 500, 1000, 5000, 10000. Ha megszorultok, akkor beváltják a forintot is, de nem egy eszményi árfolyamon kb. 3600-4000 TL = 1 Ft a váltóknál.
Ügyeljetek arra, hogy ne az összes pénzeteket váltsátok lírára. Hatalmas az infláció, kb. évi 100%-os!!! Érdemes sok kis címletû bankjegyet kivinni, legjobban a dollárt szeretik, de a márka is lehet mindenhol fizetõeszköz. Bankkártyákat, ha van, kiviheted, az ATM-ek és a bankok elfogadják.
Nagyvárosokban vannak pénzváltók, itt váltsatok, mert gyorsabb és jobb áron adnak, mint a bankok.
Ha vásároltok, és nem hipermarketben, vagy áruházban, akkor az elsõ reakció az árra az legyen, hogy "Csok párá!" Sokba kerül! Még a buszoknál is jó, ha alkudtok, szinte kötelezõ. Egyes helyeken (bazár) majd leírom a tapasztaltakat.
Rengeteget spórolhattok meg a Nemzetközi Diákigazolvánnyal!!! Tavaly még alig-alig fogadták el, de idén: 20% kedvezmény a vasútnál, egyes buszjáratoknál 10%. A múzeumok, turistalátványosságok belépõdíja kb. 50%, de egyes esetekben INGYENES (pl.: a Topkapiba ingyen lehet bemenni és a kincstár is ingyenes, csak a Hárembe kell fizetni 1,5 MTL (330 Ft), egyébként az ár: 16 MTL (3550 Ft) lenne! Csak ez már behozza az 1000 Ft-os kiváltási díjat.)

UTAZÁS
Vonat: www.tcdd.gov.tr Internet címen meg tudjátok nézni az indulásokat. Nem sok van. Van olyan szakasz, ahol csak minden második nap jár vonat. Isztanbulban az európai részen a Sirkeci, amibõl napi 4 (!) vonat indul. Ami nekünk fontos, az a 20.35-ös Bukaresti vonat. Az ázsiai parton már nagyobb állomás van, de innen sem indul közel sem annyi vonat, mint a Nyugatiból, de annál nagyobb az utas/pénztár arány. Például Kayseribe (Kappadókia) napi 2 vonat indul egyik reggel 8 körül (ami kb. éjjel fél 2-re ér oda), a másik este 8 körül ami délutánra ér oda. Erzurumba a reggeli 8-as vonat megy csak.
Pozitívumai: legolcsóbb, kényelmes (!!!), meg lehet vele spórolni egy éjszakai szállást.
Negatívumok: leglassabb (iszonyúan lassúak kb. 55 km/óra átlagsebesség), pontatlanok (csak az indulás halálpontos, de egy 500 km-es úton már 1,5 óra csúszást nyugodtan számolhattok.), kevés van (ezért ha elmegy, vagy ha már tele van, akkor sorry: + 1 nap), nappal, ha áll dögmeleg.
Busz: Több kategória tartozik ide szerintem, ezért sorba raktam:
1. Nagybusz: Általában Mercedes, vagy valami más jó márkájú buszok. Kivétel nélkül mindegyik légkondicionált, de rendesen. Minden buszon (a kisbuszokon is) léteznek utaskísérõk, akik, ha menet közben szállsz fel beszedik a pénzt; hideg, poharas vizet osztanak (ebbõl annyit kérhetsz, amennyit akarsz); hosszabb távon, kb. 3 óránként felszolgálnak: lehet választani tea, kávé vagy hideg üdítõ között (valamelyik járaton még süteményt is adnak); általában citrom illatú frissítõ kölni osztanak (ez nagyon bejön!). Ha valaki rosszul van, hozzá fordulhat zacskóért, szalvétáért. Csak a nagyobb városokban van buszpályaudvar (Otogar), ahol néha több tucatnyi buszvállalat irodája található, érdemes széjjelnézni köztük. Ha kisvárosban vagy, netán az istenháta mögött és buszt szeretnél, akkor csak egyszerûen intsd le és megáll. Ha pedig neked egy mellékútnál kell leszállnod, akkor csak szólj és megáll.
Pozitívumai: légkondi (!!!!), szuper kiszolgálás, gyors, sok van belõle.
Negatívumai: Kb. 1,5-2-szer többe kerül, mint a vonat.
2. Kisbusz: Ezek is légkondisak (kb. 85%-a). Általában kisebb távolságokra (200 km-ig) használják õket. Kiszolgálás itt is van, de csak víz és kölni.
3. FORD TRANSIT (Otosan): Nálunk a Suzuki, náluk a Transit a nyerõ. Ezek a kisbuszok két nagy települést kötnek össze általában. Olyan, hogy teli kocsi nem létezik náluk. Mindig van egy szabad hely. Én ilyet vezetek munkaidõmben, de még engem is csodálatba ejtett, hogy Rózsa Gyuri miért nem hívta meg õket a Leg,Leg,Leg-be. Egy normál, egyszerû utas Tranzitban volt hogy 28-an voltunk!!! Ha nagy hátizsákkal mentek, akkor nézzétek meg, hogy van-e tetõcsomagtartó, mert ha nincs, akkor lehet, hogy a hátizsákokra is akarnak majd jegyet adni. Ha pedig a tetõre rakjátok (ez érvényes a kisbuszoknál is !!!) ügyeljetek, hogy minden cipzár be legyen húzva, hevederek megfeszítve, és ha lehet a saját emberetek adja fel és vegye el a zsákot.
4. Városi buszok: Ezek általában kötött tarifákkal dolgoznak (250-500 eTL). Itt is vigyázni kell, nehogy a csomagokra is jegyet kelljen venni (Mi sehol nem vettünk, csak adni kell az ártatlant, és nem beszélni angolul, csak magyarul).
5. Taxi: Ha rákényszerültök, akkor mindenképpen alkudni kell. Drága!

EGÉSZSÉGÜGY
Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ha választani kell, hogy az örmény határ közelében levõ kórházba, avagy egy hegyi kisváros rendelõintézetébe mennék Törökországban illetve nálunk a Jánosba, vagy a háziorvos rendelõnkbe, akkor én a TÖRÖKÖT választom! Sajnos volt tapasztalatom tavaly és idén is megtapasztalni a török egészségügyet. A rendelõintézetek, korházak patyolattiszták, jól felszereltek. Az ápolók, doktorok kedvesek, értenek hozzá. Steril minden tû, kötés, orvosi szerszám, amit használnak, ezért ettõl ne féljetek. A mi egészségügyünk jobb, ha elõször felzárkózik Ázsiához.
A WC-k pottyantósak, a klotyópapírt a szemetesbe kell dobni, ha nincs olyan, akkor célszerû kicsivé összegyûrve bedobni. Minden budiban van egy kis kanna, amivel le lehet öblíteni. A WC-k általában tiszták, papírt viszont nem igen találunk majd bennük. Áruk 100-300 TL-ba (22-66 Ft) kerül (a 300-as, a legdrágább a Nemrut Dagi tetején volt).

RENDÕRSÉG (KATONASÁG)
Nos igen, õk nagybetûs RENDÕRÖK. Már csak a megjelenésük tekintély tisztelõ. Nem olyanok, mint az itthoni 50 kg-vasággyal-együtt típus. Ha bármi baj van, azonnal fordulhattok hozzájuk, a turistákkal különösen kedvesek (legalábbis nekünk ez volt a tapasztalatunk). Makulátlan az egyenruhájuk, és sok beszél közülük angolul.
A katonák, meg KATONÁK. Keleten õk helyettesítik a rendõrséget. Nagyon keményen és komolyan veszik a szolgálatot. Mondjuk, ott kell is. Laktanyák közelében láthattok egy piros alapú táblán egy fegyveres katona képét. Nos ezen a helyen még a táskát sem lehet lerakni, vagy megállni. Különösen érvényes ez a kurdok lakta városokra. Volt olyan, hogy mentünk az utcán nagy hátizsákkal, ami úgy vonzza az embereket, mint mágnes a vasat, és a laktanya elõtt egyfolytában sípolt ránk a katonai rendész és utasítgatott, mert mi már csoportosulás vagyunk, aminek oszlani kell. Ezért ezt jó lesz betartanotok.

ÉTEL-ITAL
Törökország = Kebabisztán. Kóstoljátok végig az összes fajtát, a csirkés, pulykás, birkás, halas, és még kitudja milyen félék. Nagyon finomak. Az utcákon rendszerint kenyérbe (ekmek) teszik az ára 250-700 TL (56-156 Ft-ba) kerül. Ezen kívül vannak még a lakmadzsú, török pizza, levesek (csorba). Ezeket meg kell kóstolni, aztán döntsétek el, hogy kinek mi a kedvence. A legismertebb édesség a bahlava és annak minden fajtája.
A kenyér 100 - 250 TL (22-56 Ft), kb. negyed kiló, finom, puha és 2-3 napig eláll. A tej 500-700 TL (110-150 Ft). A palackos 1,5 víz 500-600 körül mozog. Fontos elem az italporok: ezek 250-300 TL.
Ha mentek törökbe, akkor feltétlenül vigyetek magatokkal italporokat, Plusz tablettákat. Azért is fontos, mert lesz úgy, hogy napi 8-10 liter folyadékot is megiszik az ember ilyen forróságban, és nem igazán jó, ha az mind tiszta ásványvíz. A multivitaminos, sport, prémium tabletták nagyon jók erre a célra. A csapvíz minden híresztelés ellenére iható, de azért kérdezzétek meg mindig a tulajt, hogy tuti-e (Isztanbulban a legrosszabb, annyira klórozzák, hogy olyan érzést kelt, mintha itthon az uszoda vizét innám.
Nagyon finom sajtokat lehet kapni a boltokban, viszont azokat még aznap meg kell enni! A gyümölcsök barack, körte, szõlõ, dinnye is kaphatók már júliusban. Áruk nagyon eltérõ országon belül: pl.: Dijarbakírban 3 kg barack 1 MTL, míg ennyi pénzért Isztanbulban kb. 1kg-ot kapunk.
Fontos még a só pótlás! Rengeteget izzad az ember és a folyadék az nem pótol mindent. Ezért célszerû beszerezni és naponta elrágcsálni sós ropit, pisztáciát, sós magvakat. Nagyon jó erre a célra még a levesek, az ottaniak 750 TL (165 Ft), de az itthoni zacskósak is.

EMBEREK
Kedvesek. Nagyon rossz benyomásunk nem volt törökkel vagy kurddal kapcsolatban. Angol, német, francia a sorrend a külföldi nyelvekben, amit megértenek. Ajánlatos megtanulni az alapvetõ mondatokat, kérdéseket, számokat törökül. Te is máshogy állsz hozzá ahhoz a külföldihez, aki tört magyarsággal leszólít, és utána mondjuk angolul folytatja.
Ha úgy tudsz végigmenni egy török nagyváros belvárosában, hogy fél órán belül nem hallod azt a mondatot, hogy "How do you do?" akkor gyorsan nézz tükörbe, mert vagy már töröknek nézel ki, vagy szakadtabb vagy az utolsó dervisnél is. Általában ezután a kérdés után a "carpet" (szõnyeg) kerül szóba. Mindenféleképpen megpróbálnak rávenni titeket majd a szõnyegvásárlásra. Átlag napi 4-5ször.
A legveszedelmesebb, legrosszabb, legkiállhatatlanabb ember a törököknél a gyerekek. Inkább megyek be egy késdobálóba éjfélkor Józsefvárosba, mint megpihenni egy padon egy török külvárosban gyerekektõl övezve. Borzasztók. Az alábbi hatalmas angol szókinccsel rendelkeznek: "Where are you from?", "What's your name?", "How do you do?", "Hello Money!". Lerázásuk a Mission Inpossible 3. Eleinte kedvesek voltunk velük, de hamar az agyunkra mentek. A végére elsajátítottunk egy formát: Csak magyarul beszélj hozzá, ha nem mennek el, válaszd ki a fõkolompost, irdatlan grimasszal, ökölrázással, szép magyar káromkodással közelíts felé. Ez bejött.

RUHÁZAT
Isztanbulban, a tengerparton, és a fõ turista látványosságoknál minden elmegy (de azért szolidan). Keleten viszont lányok ne viseljenek rövidet, se nadrágból, se szoknyából. Sõt még a férfiak is illik hosszú nadrágot hordani. Járhatnak rövidben is, de másképp állnak majd hozzájuk. Szürke, fehér pólók, ingek amik bejönnek. Viseljetek sapkát, napszemüveget. Szandálban jártunk mindenhova.
A mecsetekben a lányoknak kendõ legyen a fejükön és hosszú ruha, a fiukon szintén hosszú. Általában van egy 10 méteres sáv a bejárattól, ahová a turista még beléphet, azon túl nem! A cipõt mindig le kell venni és otthagyni egy polcon, vagy zacskóban magaddal vinni. Fényképezni a keleten fekvõ mecsetekben nagyrészt nem lehet, de Isztanbulban igen.

ISZTANBULBA JUTÁS
Ha valaki nem tud szerezni "olcsón" vonatjegyet, és minél kevesebbõl akarja megúszni, akkor a következõt javaslom: Eljutni Aradig, ezt mindenkire rábízom hogyan, a legolcsóbb, ha diák vagy, vonattal Nagylakig, ott átgyalogolsz, és a túloldalt fogsz egy stoppot, vagy egy kisbuszt, ami bevisz a városba. Aradról Bukarestbe sajna már megszûnt az olcsó személy-vonat járat, ezért csak "rapid"-ok vannak, célszerû olyanra felszállni, ami kis hazánkból jön (az tisztább). Bukarest, nos ez az a város, amirõl jót vagy semmit. Tehát semmit. Innen lehet választani. Akinek tényleg nincs pénze, az mehet vonattal tovább. Errõl majd még írok. Vagy kilépve a csodás pályaudvar fõbejáratán, túloldalt balra vannak a csempészbuszok "irodái" (A Toros-t tudom ajánlani) kb. 23-25$- ért visznek el. A vonatút kb. 22-24 órán át tart, a busz 14-16 óra alatt ott van.

Akkor végre legyen az ÚT:
1. rész: Utazás Kappadókiáig:
Nos nekünk volt "olcsó" vonatjegyünk. Aradra az egyik ismerõsünk vitt le, ott teletankolva a 150 Ft-os dízelbõl olcsón megúsztuk. A helyjegyünk Bukarestig kemény 40Ft-ba került. A vonat román volt. Ezzel elmondtam mindent. Bukarest ugyanolyan amilyen volt. Ha van idõtök és bátorságotok, akkor érdemes egy kis sétát tenni a környéken, mert olyan élményben lesz részed, amilyennel egész úton nem találkoztunk. Pl.: a barna villamos: No nem a színe az, hanem a rozsda rajta, be is ázik, mivel egy darab üveg, vagy ajtó nem volt rajta, de ment és utasokat szállított. Láthatod a téren a szeméthegyeket a parkban, az abszolút nyomort a mellékutcákban. Tehát úgy csináltuk, hogy ezekre ne legyen idõnk (tavaly már láttuk) és alig 3,5 órás várakozás után rajta voltunk a vonaton. A román-bolgár határon 3 órát várakozunk, mire végre elindulunk Bulgária belsejébe.
Bulgáriát (az ember lakta részét, mert vannak természetben szép részei is) egy mondatban jellemezve: Románia - 10 pont. Kikapunk 2 bunkó, harácsoló, kiskirály kalauzt, aki mivel nyugati (!!!) turisták vagyunk fejenként 20$-ra akarnak meghúzni. Nos mindkettõ szõnyegalattfútó magasságot ért el, szemben a 185 centiméteremmel és a határozott "No money!" ismételt mondataimmal. Fél óra után végre rájöttek, hogy tõlünk pénzt azt nem kapnak. Végre civilizáció! 4 órás határon történõ várakozás után Törökországban vagyunk. Itt jegyzem meg, hogy a török oldalon le kell szállni az útlevéllel (!!!) és az épületben pecsételik. És még egy hír most már itt is hozzád vágják a vízumot 20$-ért, és nem kell 7500 Ft-ot leszurkolni itt Pesten, ha vonattal akarsz átkelni.
Fél 2-re Isztanbulban vagyunk. 23 órás vonatút. A pályaudvaron az információból megtudtuk, hogy a mai vonatra már nem igen lesz jegy, talán az ázsiai oldalon tudnak adni. Rohanás pénzt váltani, majd irány a komp (600 TL). A komphoz át kell kelni a hídon, majd jobbra a Mc'Donalds elõl indul a Hayderpasára.
A Hayderpasán sorszámot tépünk: 447-est kapom, az ablaknál a 332-es sorszámú van, két pénztár dolgozik. A többit képzeljétek hozzá. 2 órás várakozás után megtudtam, hogy a mai Transzázsia Expressre már rég elkelt minden jegy. És Kayseribe legközelebb is csak 2 nap múlva van hely! Tanácskozás, hogy mit csináljunk. Megoldás: van egy esti vonat Ankarába, azon megalszunk, majd onnan busszal Göremébe. Újra számtépés, most már 160 ember volt elõttem. Mivel a jegyünk Erzurumig szólt, azt adtam be, hogy írja rá a helyjegyet. Igen ám, de ez nemzetközi jegy, és a pénztáros felvilágosított, hogy álljak a nemzetközi kasszához. Annál kevesebben voltak kb. 15-en, viszont a sorban állás ideje nem változott, de sebaj este fél 7-kor megvan a jegyünk! A vonaton nem kellett altatódal.
Ankarában reggel érkezett meg a vonat leszálltunk, a szokásos reggeli menetek után irány metróval a buszpályaudvar. A metró fantasztikus, tiszta, sehol egy grafiti, szemét (400 TL). A buszpályaudvar hatalmas, több mint 60 indulási sáv van. És rengeteg busztársaság. Nos mint hátizsákos turisták csak leraktuk a zsákot, máris 4-5 "ügynök" jött hozzánk. Mondtuk, hogy Göremébe megyünk, és az elsõ árakra a szokásos "csok párá"-t, majd fejenként 8,5MTL-ért meglett a jegyünk. A buszon végre légkondi volt, víz, tea = csúcs. Megnéztük a Tuz Gölü sótól fehérlõ partját, majd pár órás utazás után Göremében kitett minket. Itt is rögtön jöttek felénk a szállodások, végül egy nyugis a város szélén, a völgyekre nézõ panzióban kötöttünk ki (Rock Valley Pansio), ahol zuhany, uszoda is várt. Mindez 3MTL-ért fejenként. Ilyenkor csodáljuk azt, hogy a zuhany Isten legnagyszerûbb ajándéka.
2. rész Kappadókia
Helyben érdemes beszerezni egy térképet, ami megmutatja, hogy merre vannak a völgyek, látnivalók a környéken. Göremét azért is ajánlom minden hátizsákosnak, mert ez Kappadókia közepe, innen gyorsan minden elérhetõ és szép csillagtúrákat lehet tenni.
Még aznap délután kipróbáltuk az utcánkban lévõ török pizzást (ott van a mecsettel szemben). A török pizza hosszú keskeny ellipszis alakú és helyi ételekkel díszítve adják. Kóstoljátok meg, megéri: finom és olcsó is.
Tele bendõvel indultunk megnézni a panziónk mögött elterülõ Pigneon völgyet. Ez egy kisebb völgy nagyobb sziklaalakzatokkal, amelyek némelyikében még most is élnek. Be is kéredzkedtünk egy ilyenbe és megtapasztaltuk, hogy a hõszigetelése kiváló. Nagyon kellemes idõ fogadott minket odabent. A falakon és padlón szõnyeg, szõnyeg hátán. A vendéglátónk egy török asszony volt, aki kendõket, kézi szövésû kendõket árult. Egy ilyen kendõt vettünk az utolsó pillanatban otthon maradt barátosnénknek.
Erre számítsatok egyébként: majd minden nagyobbacska templom alatt él egy helybéli asszony, aki szívesen megmutatja a templomot, elmagyaráz mindent, de utána elétek tesz egy teli asztal kendõt, hogy vegyetek valamit. A 3., 4.-nél már rutinosak vagyunk: "Mádzsár sztyudent turiszt, vi hev no mani!".
A kis körtúráról visszaérkezvén egy nagyot csobbantunk a medencében, egy finom konzerv kaja, egy üdítõ zuhany, és végre vízszintes fekvõhely! Szundi egész este.
Reggel korai kelés, a reggeli automatika után átstoppoltunk Cavusinba. Ez a település Göremétõl északra van, kb. 6-7 km. A falucska szélén áll egy sziklaalakzat, ami egy földrengés egy kicsit lepusztított. Magas kb. 70 méter, és az alakja egy kiflihez hasonlítható. Egy korai templom romjai találhatóak meg benne. És egy kis útvesztõ. Érdemes bolyongani benne. A kilátás a tetejérõl nagyon szép. A romok elõtt árusok kínálják a helyben készült ónix faragványokat. Mellettük, a mecset mellett elhaladva (szembe a rommal) indulhatunk a Rózsa Völgybe. Az út egy darabig poros, szõlõkkel szegélyezett úton vezet, majd betér a sziklák közé.
Pont a Völgy elején van egy szép éppen maradt templom, a 3 kereszt temploma. Ez az úttól balra van, nem lehet nem észre venni. Freskó maradványok és szép faragások díszítik. Ezután az út nincs nagyon kitáblázva. Tendáljunk balra a sziklafalak felé, a heggyel párhuzamosan. Útközben számos templom, sziklaképzõdmény és üdítõárus található. Itt jegyzem meg, hogy érdemes feltankolni vízzel indulás elõtt, mert csak a parkolóban lesz majd kút. Ide fut be az összes út. A panoráma parkoló alatt szintén van egy kis templom, büfével a tulajt kell megkérni, hogy nyissa ki az ajtót.
Innen érdemes egy 15 perces sétát tenni visszafelé (ha jobbról közelítettük meg a templomot). A parkolónak háttal, a templom mellõl jobbra felfelé visz egy kis ösvény. Ez felvisz egy gerincre (ami tele van szõlõvel), ahol jobbra-elõre követve beérünk egy völgybe. Elmegyünk egy formás nõi mell alakú szikla mellett és elérjük a völgy alját. Itt szembe velünk egy falat találunk, aminek tetején kis festéknyomok és kicsike ablakok láthatók.
Tavaly, mikor erre jártunk, az egyikõnk éppen egy "eldugott helyett" keresett magának, mikor is betévedt ide. Be sem mentünk volna, az ember elmenne mellette, amikor kiszólt az üregbõl, hogy jöjjünk be, mert ilyet még nem látott! A falon baloldalt van egy kis bejárat. Rögtön balra egy kis terem falában, gondolom, gyertyák vésett helyei. Szemben velünk egy, a sziklába vésett lépcsõs alagút vezet felfelé. Fent a sziklából kifaragott egyik legnagyobb egészben maradt templomot találjuk. Kb. 15 méter hosszú, kb. 6 méter széles és ugyanennyi magas. Fõoltárral, kupolával, oszlopokkal. Jobboldalt hátul még egy kisebb kápolna is ki van faragva. Díszítést, freskót nem találunk benne, csak a fehér falakat, viszont az, hogy ezt a sziklából faragták ki, az oszlopokat is, igencsak figyelemre méltó.
Visszafelé az úton elérjük a panoráma-parkolót, ahonnan kötelezõ jelleggel képek készíthetõk az egész völgyrõl. A betonúton kifelé haladva elérjük a fõutat. (Ha innen közelítitek meg, akkor belépõdíjat kell fizetni! Ha július közepe táján vagytok itt, akkor örömmel közlöm, hogy az utat finom sárgabarack fák szegélyezik, nyugodtan lehet kajálni).
A fõút túloldalán található Ortahisar, ebben, akárcsak Uchisarban egy hatalma szikla "lakótelep" áll. Érdemes a kettõ közül valamelyikre befizetni, mert innen is szép kilátás nyílik a területre, és lehet látni régi szobákat (üresen!).
A fõútra visszatérvén haladunk nyugatra, mikor kb. 500 méter után jobbra lesz egy bekötõút a göremei skanzen felé. Ezt követve nemsokára egy táblát találunk, ami balra mutat, egy másik templom felé. Ide is belépõt kell fizetni, de lámpás idegenvezetést kapunk.
A templomból kiérvén balra fordultunk és követtük a völgyet Göremébe. Fontos, hogy mindig lent menjünk, mert fentrõl nem nagyon vezet visszaút a völgybe. Az "út", már ha van, kerteken keresztül vezet, de no problémó nyugodtan lehet menni. A végén elhaladunk a skanzen alatt, amibe már nem tudtunk bemenni, mert elfogyott a pénzünk, amit magunkkal hoztunk. Ti ki ne hagyjátok, mert nagyon szép!
Ezután még bóklásztunk egy kicsit a völgyben jobb oldalt, majd elindultunk hazafelé. Egy frissítõ fürdõ a medencében, majd irányt vettem a felettünk magasló sziklaszirtre. Erre a mecset mellett felfelé menõ úton lehet felmenni. A kilátás pazar, és a lenyugvó nap piros fénye a rózsaszín sziklákat káprázatos pompában világítja meg. Tökéletes hely és idõpont a romantikázáshoz.
Másnap ismét korai kelés, és még undorítóbb pakolás. Ez a hátizsákos túrázásban a legrosszabb. A cuccost a panzióban hagyjuk, és elindulunk még két völgyet megnézni. A göremei múzeum elõtt, balra mutatja a tábla az utat a Kard (Sword) Völgybe. Átkelünk egy kisebb gerincen majd jobbra fordulunk. Innen egy száraz canyoning kezdõik a helyenként 1,5 méter szélességû, 20 méter magasságú sziklafalak közt. Egy idõ után egy alagútrendszer indul el baloldalt. Ezt, úgy gondoljuk, a régi szerzetesek használták a víz elvezetésére. Az alagútban mindig van "ablak", csak 1-2 alkalommal jó ha van nálunk öngyújtó, de anélkül is végig lehet menni benne. Ha kiértünk belõle, akkor kívül induljunk visszafelé az úton. Elhagyva azt a helyet, ahol rátértünk, menjünk tovább egyenesen, addig, amíg egy keresztezõdéshez nem érünk, ahol menjünk balra. Elhaladunk a kemping mellett, majd a Tourist Hotel mellett a táblát követve bemegyünk a Szerelem (Love) Völgybe.
Itt 2-300 méter után balra fönt van egy templom, amit meglehet nézni. (Mikor ott voltunk zárva volt). Pont a kanyarral szemben keljünk át a kiszáradt patakon és kb. 100 méter után, a domb másik oldalán lévõ úton balra fordultunk. Innen már csak pár lépés volt az álló farkak erdeje. A nõk sóvároghatnak. A völgy tetejérõl szép a kilátás. Visszatértünk a panzióba, majd elindultunk Kayseribe.

folytasd !
b. mailto:
2001 Aug 10, 08:33
Eddig naccerû, folytasd...

Folytatás
Sherlock sherlock@intermail.hu
2001 Aug 11, 15:15

3. rész: Kayseri - Erzurum - Yusufeli - Yaylalar
Göremébõl bestoppoltunk Kayseribe. Azonnal a vasútállomásra mentünk, a rossz tapasztalatok végett gyorsan ráírattuk a helyjegyet a jegyünkre Erzurumig. A vonat elméletileg éjjel fél 2-kor indul. A maradék idõben megnéztük Kayserit. Az Erciyes vulkánnal a háttérben szép kis város. A központ a vasútállomástól elõre és balra fekszik. Egy gyönyörû, nagy, gondozott, zöld park található itt, kis járdákkal, padokkal, kutakkal, tóval és szökõkúttal. A park mellett jobb oldalt és elõl (ha a pályaudvar felõl jövünk) mecsetek találhatók, bal oldalán modern hivatali épületek fekszenek. A park bal felsõ csücske mögött található a vár, ami igen szépen fennmaradt. Még a rómaiak építettek a vulkán fekete kövébõl. Belül bazár van. Aki jól akar lakni, akkor ebben a városban megteheti, nagyon olcsó gyümölcsök (pl.: barack 400TL [89 Ft]), péksütemények garmadája, és 350 TL-ért egy lepény alakú tésztába kerül a kebab, salátával együtt (Isteni!).
A várakozás egy kicsit unalmasan kezdõdött, majd kimentünk a peron elé, leterítettük a polifoamot és szundi felváltva. Estefelé, mikor minden irányban érkeznek vonatok (ki tudja mért napközben nem igen van), egész szép nézõsereg gyûlt körénk. Az iraki, szír, arab diákoktól kezdve a katonákig. Kérdezték is, mit keres errefelé fehér ember, miért vonattal megyünk, stb. Na végre megérkezett és elindult a vonat "csak" 1,5 órás késéssel. A maradék éjszakát átalusszuk, itt is kényelmes székeken. Sivas után Erzincanig az egyik legszebb vasúti úton utazunk, amit eddig láttam. Fantasztikus szurdokvölgyek, ahol csak a vonat megy. A második felében, az Eufrátesz kanyonjában visz az út. Erzincantól aludhat az ember, de ezt érdemes végig nézni. A másik érdekes dolog ez idõ alatt (ugyanúgy, mint tavaly is), felszállt egy rakás katona és teljes cuccban fel-alá masíroztak a szerelvényen. "Megnyugtatásul" mondom, hogy ez azért van, mert itt a hegyek közt a törökök kisebbségben élnek, szemben a kurdokkal, maradék örményekkel; és az erõfölényt itt is meg kell mutatni. Nyugodtan menjetek ide, semmi gond nem lesz, ráadásul kaptunk két katonát, aki csak ránk vigyázott (!!!).
Végre megérkezünk Erzurumba fél 6-kor. Az úton, a katonákon kívül megismerkedünk még két török diákkal, akiktõl megtudtuk, hogy Erzurum egy szép nagy egyetemi város, idényben 35000 diák tanul itt. A leszállás után sajnálatosan tudtuk meg, hogy ma már busz nem indul Yusufelibe, ezért itt kell éjszakáznunk. A kérdeztük, hogy merre van egy olcsó szálloda, mert nekünk csak egy ágy és egy zuhany kell. Az egyik diák elment, hogy török módra lealkudja az árat nekünk. Így kaptuk meg, a központban (a pontos nevét elfelejtettem) Hotel Arye(???) [A múzeum és a dzsámi között át kell menni az úton és egy szembe lévõ kis utcán menni kb. 20 métert, majd balra egy lépcsõs bejárat van] 5 MTL a szállás a 9 millió helyett. Tépte is a haját a portás, mert azt hitte, hogy mink is törökök vagyunk. Megnyugtatásul közöltük, hogy visszafelé is megszállunk majd itt. (Hivatkozzatok ránk, és ti is kaptok kedvezmény!) Együtt vacsoráztunk a két sráccal, akik elõtte megmutatták a nevezetességeket. A több mint 800 éves dzsámit, az egyetemet, a mongol-szeldzsuk díszítésû múzeumot, mecseteket. Megmutatták, hogyan zajlik egy iszlám mise. Mikor kell leguggolni, lefeküdni, felállni, hogyan rakjuk a kezünket, stb. Itt jöttünk rá, hogy Mohamed nagy koponya lehetett. A napi 5-6 ima elõtt a hívõknek meg kell mosni a lábukat, a kezüket és az arcukat (tehát higiénia, a legfontosabb részeken), az ima lefolyása egy kisebb tornaórának felel meg (egészséges életmód, derék, hát), a ramadánnal meg méregteleníti a szervezetet (hasonló a mi böjtünkhöz, de ez nagyobb).
Másnap reggel, induláskor találkoztunk egy angol csapattal, akik az ütött-kopott Volvójukkal Pakisztánba igyekeztek Iránon át. Mi nem mentünk olyan messzire, csak a buszállomásra, ahonnan 2-kor indult a busz - 5MTL. Az elõzõ rendszerhiba miatt kiállt a forgalomból, és ezért vártunk ott több mint 2 órát. A jegyet kérjétek úgy, hogy a busz jobb oldalán legyetek, mert Yusufelibe az út ismét egy gyönyörû, szerpentines szurdokban halad, ami tele lesz régi vármaradványokkal, örmény templomromokkal. A fõúttól kb. 4-5 km-re fekszik a kisváros.
Yusufeliben és környékén majd minden megtalálható, ami egy kalandvágyó túrázónak kell: Hegyek, várromok a sziklákon, rafting a vízen, stb. Érdemes bevásárolni itt, mert Yaylalarban már sokkal drágább lesz. A buszon találkoztunk egy török párral, akik szintén a Kackarra jöttek nyaralni. A fiú filozófiát hallgat, a lány ápolónõ Isztanbulban. Együtt béreltünk egy Transitot. Az út még kb. 60-65 km, amibõl kb. 50 km-t köves, sziklából kivésett úton kell megtenni. Aki volt már fenn a Pádison Boga telep felõl, annak mondom, hogy olyan az út. Végig egy folyó mellett vezet el, Yusufelit elhagyva Sarigölig aszfaltozott az út. Fantasztikus sziklaormokon, csodás várromok vannak az út mellett. Érdemes megkérni a sofõrt, hogy egy pillanatra néhány fénykép erejéig álljon meg. Sarigöl után aztán elkezdõdik a terepcross. A kocsi baloldalán lesznek a látnivalók, ezért érdemes oda ülni az ablakhoz. Az út mellett kicsiny hegyi falvak, elszórt házak fekszenek. Egy élmény ez a kb. 2,5 órás utazás. Negyed 9-re megérkezik a Ford az Oglunar panzió elé Yaylalarban, ez az utolsó hely, ahova el tud jutni autó. Az út 5 MTL-ba kerül. A kis hegyi falu igazi középkori hangulatot áraszt magából a régi faházaival, szûk kis "utcácskáival". Ha nem lenne alumínium lemez a tetõkön, azt hinném, hogy tényleg a középkorban vagyunk. A két török beköltözik a panzióba, de mi sokalljuk az 5MTL-t a szállásért, inkább felrakjuk a fejlámpákat és a falucskától 500 méterre az út mellett sátrat ütünk.
4. Rész: A Kackar Hegység
Az út az alaptáborig a panziótól egyenesen vezet. A jobbra lévõ völgy a Fekete-tengerhez vezetõ hágó felé visz. Egyébként az a térkép, amit a hegyrõl lehet beszerezni a Neten, vagy a turistahivatalokban nem sokat ér. Ha valakinek felkelti majd az érdeklõdését, akkor majd rajzolok egy sematikust, de még az is pontosabb lesz.
Reggel arra ébredünk, hogy a falu összes állata a sátrunk elõtt vonul el. A birkák, tehenek köszöntenek jó reggelt. Összecsomagolás után megindulunk az alaptáborba, ami kb. 6 km-re fekszik a panziótól. A csapás a patak baloldalán halad. A völgy bal oldalán sok kis patak folyik le a hegyoldalt, a jobboldalt végig sziklafal húzódik. Kb. 1,5 óra múlva egy kis hegyi pásztor tanyákhoz értünk. Ezek a házacskák kövekbõl vannak rakva, kezdetleges tûzhelyekkel és kályhákkal, de jól illenek a tájba. Innen tovább mentük felfelé, lényeg, hogy nem szabad átkelni a patakon, követni kell az ösvényt bal oldalt. Nemsokára a patak kettéválik az egyik ága balra egy völgybõl jön, a másik egyenesen. Itt a kettõ találkozásánál egy kis kõrakás van a jobb parton, ahová a pásztorok bújhatnak az esõ elõl. Tovább kell menni egyenesen. Innen kb. félóra járásra egy laposabb területen viszont utolért minket egy jó kis vihar. Az egyik nagy sziklához odaerõsítettük a ponyvát és ott vártuk ki a zuhé végét. Elég soká tartott. Ez a kis hely az alatt volt, ahol a patak 3 ágra oszlik. Egyik élesen balról jön, megtörve a sziklafalat, ami eddig húzódott jobb oldalt. A másik srégen jobbról jön le egy szûk völgyben. E kettõ között húzódik a legmagasabb csúcs, a Kackar Dagi. A harmadik egy kicsit balra kanyarodik, egy plató felé. Ezt kell követni. Rögtön ahogy felérünk a platóra, meglátjuk a Dilberdözü nevû alaptábort. Szép vízszintes terület, ami mellett közvetlenül ott csörgedezik a patak. A tábor 2850 méter magasan van.
Nem vagyunk egyedül, egy cseh csapat sátrai már ott virítanak. Egy lány marad a táborban, ügyeletként. Mondta, hogy 4-en indultak el a csúcsra, és lassan már jönniük kell. Beszélgetünk még egy keveset, majd felverjük a sátrat és eszünk egy jót. Közben megérkezik a csapat, tanácsokat kérünk tõlük, hogy mi-merre. Felvilágolnak, hogy a hegy nem annyira piskóta, mint amennyire látszik. Mivel vulkáni eredetû hegység, a kövek iszonyúan könnyen málnak. Mondták, hogy a klasszikus mászást, azt jobb, ha elfelejtjük. A csúcs oda-vissza egyébként kb. 9-10 óra innen. Körbesétálunk még egy kicsit, majd korán lefekszünk.
A csehek már levonultak a hegyrõl, mikor elõjövünk a kuckóból. Az este nem volt valami hû de meleg, fel kellett rendesen öltözni a nyári hálózsák alatt (A hõmérséklet olyan 0 fok körüli volt.) Egy jó reggeli után szétszéledünk a környéken, hogy megnézzük, hol is vagyunk, milyenek a sziklák, az utak.
Ha lefelé nézünk, akkor a tábortól jobbra egy kis sziklataréj húzódik meg egy "dombon". Én azt vettem célba, mert a tetejérõl szépen be lehet látni az utat, amelyet tegnap tettünk meg és beláthatok abba a másik platóra, ami balra fönt helyezkedik el a tábortól és gyönyörû hófoltos hegyek övezik félkörbe. A cseheknek igazuk volt, a sziklák tényleg irtó könnyen válnak el a faltól. Emberfej, vagy derék vastagságú sziklákat fél kézzel le tudok kapni a helyükrõl. Nem egy életbiztosítás volt végigmenni a gerincen, aminek a másik oldalán úgy 80-90 méteres fal volt. Ezután a katlant vettem célba. Baloldalról indultam. Rögtön a kis gerinc után emelkedik egy szép nagy hegy, aminek a csúcs a táborból egy szabályos háromszögnek néz ki. A hegyet jobbról megkerülve, majd mögötte balra egy lejtõs részen meg lehet könnyen mászni. Innen felmentem a plató gerincére és egy kis idõt ott töltöttem. A kilátás, az idõ szuper volt. A lejövetel is, mert nem a sziklákat választottam, hanem a hófoltokat. A hónak csak a teteje volt egy nagyon kicsit kásás, ezért lesíeltem a bakancsomban rajta. Érdemes kipróbálni. Lenn a platón kisebb sziklahalmok és hófoltok között vezetett az út vissza a táborba.
A többiek ez alatt vagy pihentek, vagy egy másik völgybe mentek be. És ekkor már rájöttünk a Kackar idõjárásának menetére. Tavaly, mikor itt voltunk semmi esõt nem láttunk, tapasztaltunk, csak az északi oldalon a köd szitált állandóan. Idén viszont délig gyönyörû idõ volt, majd minden délben befelhõsödött és kb. fél 2 és 3 között elkezdett szakadni az esõ, de jéggel, villámmal, majd fújni elég rendesen a szél. Ezért úgy döntöttünk, hogy a zivatarig biztonságos távolságba kell érjünk a csúcsoktól. A Dolomitokban kifogtam 3000 méter fölött egy villámokkal és erõs széllel tarkított vihart, miközben egy gerincen volt és az acélsodronyba volt akasztva a karabiner. Hát isteni érzés volt, ezt nem akartam újra eljátszani. Késõ délután befutott a török srác és lány. Megbeszéltük velük, hogy csatlakozik hozzánk, a lány meg lent marad a táborban, mert nem igazán tud mászni, ezért csak egy kicsit túrázik a környéken. Este megettem az utolsó páncélost is, amit hoztam magammal. Megfontoltan már polárral együtt feküdtem le.
Reggel 4-kor keltünk. Kávé és teabeöntés. Összeszedelõzködés, majd start. A tábor felett még mindig tovább kellett követni a patakot. Ami a baloldalon lévõ (tegnapi körkörös) katlan fölé emelkedett. Az utat egy kis idõ múlva balról is egy sziklataréj szegélyezte. Az út szintén egy kisebb platón ért véget, ahonnan jobbra fordultunk. Itt megkerülve jobbról egy hegyet megpillantottam életem egyik legszebb tavát, a Geniz Gölü-t. A tó nagyjából kör alakú, az átmérõje kb. 200 méter, kristály tiszta. A korai idõpontnak (úgy reggel 6-ra értünk ide) köszönhetõen, a tetején még jegek úszkáltak az esti hidegtõl. A tó baloldalán két hegy emelkedik (az egyik az, amelyik mellett eljöttünk), és a kettõ között szabályos U alakú völgy van, ami hóval borítva, meredeken esik bele a tóba. A reggeli napfénynél mindez fantasztikus látványnak bizonyult. Itt találkoztunk két franciával, akik szintén a csúcsra igyekeztek. Elõre engedtük õket, mi úgyis többen vagyunk. A tó mellett elhaladva kezdõ-dött egy meredek lejtõ, ami egy hágónál ért végett. A hágó túloldalán nagyon meredek hólejtõ következett, ami egy széles völgyben ért véget. Itt balra fordultunk és elkezdtünk mászni. A kövek mint mondtam elég labilisak voltak. Rendesnél jóval nagyobb térközt kellett hagyni, mert néha megindult az áldás. A párkányon felfelé haladva ismét egy hágóhoz értünk, aminek a túloldalán már nem lejtõ volt, hanem egy igencsak szép szakadék. Ennek az alján, jókora területen egy gleccser szürkéllett. Innen tovább kapaszkodva felfelé elértük a csúcsot. Nem voltunk egyedül, már ott volt a két francia, sõt az isten se tudja honnan csöppentek oda, de egy finn lány és egy izraeli srác is ült már a csúcson. Sok jó ember kis helyen is elfér. Viszont ekkor kellett szomorúan tapasztalnunk, hogy a térkép szerint mi a Kackar tetején voltunk, viszont a valóságban nem. Mindenki a térképet követ-te, ezért mindenki eltévedt. Gyorsan rájöttünk, hogy a Sönmez (3860 m) csúcs tetején vagyunk és az ami velünk szemben figyel az a Kackar. A térkép készítõi elfelejtették rárajzolni ezt a hegyláncot. Azért megettük a csúcs kajákat: csoki, pisztácia, csúcson fõzött kávé, és az elmaradhatatlan (Hillary után szabadon) õszibarackkonzerv.
A többi hegymászó lassan elindultak lefelé, majd követtük õket mink is. Viszont másik úton. Felfelé jövet kinéztünk magunknak egy csinos havas lejtõt. A tetején mindenki választhatott, hogy hogyan megy le, igazi freestyle volt. Volt aki "legyalogolt", volt aki felhúzta az esõkabátot és nadrágot, aztán gatyafék, én maradtam a síelésnél. Ha lécek is lettek volna nálam …, az lett volna az igazi. A tó partján megálltunk, volt aki kitisztította a fülét a hótól. Volt aki konstatálta a szakadást a nadrágján, én kacsáztam a kövekkel. Az aktuális esõ elõtt zuhantunk be a sátorba. Az elmaradhatatlan leves és tészta után egy jót henyéltünk a sátorban, mialatt kint igencsak fújt a szél és esett az esõ. Megbeszéltük, hogy aki akar, az elindul egy csapattal másnap fel az igazi csúcsra, aki nem, annak szabadfoglalkozás. Engem az a plusz 72 méter nem csigázott fel annyira, ezért elhatároztam, hogy egy kicsit egyedül bandukolok és közelrõl megnézem a tegnapi gleccsert.
A csúcsra menõ csapat korán el indult, volt aki a háromszög alakú csúcsra indult, volt aki fotózni. Én elindultam a tegnapi úton, de nem mentem el a tóig, hanem a tó elõtt jobbra fordultam. A tegnapi hágó, ahol nagyon meredek volt a túloldali rész nem jöhetett szóba, ezért az eggyel elõtte lévõnél próbálkoztam. Mászásokkal, hófoltokkal, tengerszemekkel tarkított út után ismét az ismerõs völgy fölött álltam, csak egy "ablakkal" arrébb. A völgy lentrõl indul, a tábor mellõl. Ez a középsõ patakvölgy. Szûken kezdõdik, majd egyre szélesebb lesz. Én körülbelül a szélesedése kezdetén lehettem akkor. A patak kétfelé ágazik benne. Középen egy csepp alakú, jég által simára gyalult laposabb hegy feküdt, hassal felfelé. Ennek végén egy kisebb plató húzódik, körbe havas lejtõkkel és baloldalt a kicsi gleccserrel. A platót egy gerinc határolja körbe, ami a tegnapi Sönmez csúcstól a Kackarig terjed. A lapos hegy tetejérõl jobbra felfelé haladva elérhetjük a gerincet. Két úton, az egyik veszélyesebb, meredek sziklás út, a másik egy meredek hó lejtõ, ahol minimum egy jégcsákány nem árt, ha van (Hágóvas még jobb). Abból a hágóból, ahol voltam le lehetett menni a völgybe. Elmentem a gleccser alá, felmásztam a csepp alakú hegyre, de a Kackart már nem akartam megmászni, mert idõm már nem volt. Visszafelé a hágón messzirõl láttam a csúcsra törõ csapatot. Visszafelé volt egy kis élményem. Rossz utat választottam, és azt vettem észre, hogy egy vékony párkányon állok, és elõre már felszerelés hiányában nem lehetett menni, teljesen visszafordulni meg nem akartam, mert az beletelt volna egy órába, ezért egy szûk hasadékot választottam, ami felvitt volna a tónál lévõ hegyre. Nos nem kellett volna. Pár méter megtétele után azt vettem észre, hogy ahová lépek, fogok, ott lépés, fogás nem terem. Illetve terem, de az le is esik. Kisebb kõlavinákat indítottam el. Más út nem lévén lendületbõl kezdtem mászni, nem sokat idõzni egyik fogáson sem. Mire felértem a kezem, lábam remegett. Elég hülye voltam. A táborig már a szokásos útvonalon menetem vissza. A csúcsos csapatnak iszonyú mákja volt, mert aznap alig esett, és a szél sem lett nagy. Elég késõn háromnegyed 8-ra értek le, mert még végigmentek a gerincen. Vacsora, és szundi.
Másnap elindultunk korán lefelé a panzióhoz, hogy elcsípjük a Fordot. Nem sikerült. 5 órakor már elment. Egy napot pihenhetünk. Megkóstoltuk a helyi ételt. Finom volt, csak iszonyú drága. Magyar rizses-húshoz hasonlított, de még megfûszerezve. A kertben ingyen felállíthattuk a sátrakat. Vettem 3 tojást vacsorára, és egy isteni hagymás rántottát készítettem. (A bázistábor körül rengeteg snidlinghez hasonló hagyma nõ, ehhez ideális!!!).
Aztán este arra ébredtem, hogy sürgõsen menni kell. A sátor elõtt nem tudtam, hogy elõször guggoljak, vagy görnyedjek. Folyt köv.

Folytatás 2.
Sherlock mailto:
2001 Aug 13, 18:26

5. Rész: A Fekete-tenger.
Idén sajna nem tudtunk átmenni, mert minden nap esett, és igen erõs szél fújt. Még ha nagyon korán indultunk volna, akkor is elcsíp minket a 3300 méteres hágó környékén. Ezt meg ki akartuk hagyni, mivel volt akinek nem volt tökéletes vízhatlan felszerelése, de tavaly sikerült átmenni, mivel esõnek híre-hamva sem volt. Ezt akarom most leírni.
A panziónál jobbra felfelé indul az ösvény. Ez is egy patakvölgyet követ, ezért itt sem kell feltankolni sok vízzel az útra. Kezdetben egyszerû gyalogösvény, ami leginkább gyengén, vagy néha közepesen emelkedik. Mint majd minden hágó, ennek is az utolsó méterei a legnehezebbek. Itt már el-eltûnik az út. (Itt jegyzem meg, hogy az utakat a Kackarban kõbabák jelzik, azért figyelni kell, különösen az elágazásoknál, mert több helyre is rakják, mint kéne. Ha felértek a gerincre, akkor megillanhatnátok a Fekete-tengert. Helyette a Fehér-tenger terült el elõttünk. A tenger felett vastag felhõréteg van, ami a hegy elõtt felgyülemlik. Ezért az északi oldalak vegetációban gazdagok. Az év legnagyobb részén esik az esõ, vagy köd van. A lemenetel innen már gyorsabb, könnyen elértük Aydert, de már elõtte lehet a kis hegyi falvakban kocsit kapni, ami levisz a partra. Az út mellett még található 1-2 tengerszem. Ahogy haladtunk lefelé, olyan volt mintha tejbe süllyedtünk volna alá. A köd vastag volt, és folyton szitált. Szerintem ez az egyik legrosszabb idõjárás. A növényzet búja és sûrû. Az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan dzsungelt képez. A lejjebb lévõ területeken teaültetvények egész sora húzódik meg. Ayder és Camlihemsin akár egy alpesi kisvárosok, a Föld minden tájáról vannak itt hegymászók. Sok a panzió, kemping hely. Az idõjárás viszont olyan nyár utói, kellemes 25 fok körüli maximummal, csak folyton párás, ködös.
A Fekete-tenger partja egy kicsit kiábrándító. Tavaly azt tapasztaltuk, hogy a török kormány itt is hatalmas fejlesztésekbe kezdett. Végig a part mentén készül egy gyorsforgalmi út. És ez készítették elõ: földmunkák, köves alap, stb. Ez kísért el minket végig. Maga a tengerpart kicsi. Nagy sziklák határolják, a bemenetel köves. Kiépített strandra nem leltünk.
Visszafelé Erzurumba két úton is el lehet jutni. A rövidebb Hopa - Artvin útvonal. Érdekes látni, hogy a növényzet és az idõjárás hogyan változik az út folyamán. Az út itt végig egy folyóvölgyben húzódik. Artvinra, ha van idõ érdemes egy órácskát szentelni. Egy meredek lejtõre épült a város, mellette egy várral.
A másik, hosszabb útvonal a Rize - Trabzon - Askale út. Itt Trabzonban érdemes megállni, megnézni a várost és az erõdítményt, befelé a szárazföldben kb. 35 km-re van a Sumela monostor. Ez egy régi, egy sziklafalba vájt keresztény kolostor volt. Nekem nem nagyon tetszett, mert a hatalmas ködtõl csak akkor vettük észre, miután belebotlottunk, a hosszú, szerpentines gyalogút után. A kolostort tavaly restaurálták, ezért tele volt munkással, betonkeverõvel, lezárt területekkel. A freskók rosszabb állapotban voltak, mint Kappadókiában. Viszont ha tiszta az idõ érdemes megnézni, mert képeslapon tényleg jól nézett ki.
6. Rész: Yaylalar - Erzurum - Dogubayazit utazás.
Reggel 4-kor keltünk. A levegõ friss volt, de én már nem. Valahogy semmi nem akart megmaradni bennem. A szerpentines út lefelé kész rémálom volt. Egyik kézzel a karfát, a másikkal a zacskót markolásztam. Yusufeliben a lány, aki ápoló volt, elvitt a gyógyszertárba és adott valamilyen gyógyszert, hogy az majd jó lesz. Utána keserû teát és egy kis sós kekszet majszoltam, de már tudtam, hogy itt valami nagyobb probléma lesz, mert a szám, már olyan volt, mint a sivatag. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a busz indulásáig vissza Erzurumba. Egy jót aludtam, de a pihenõnél, mikor leszálltam, úgy kóvályogtam, mint egy másnapos. Mire megérkezett a busz a városba, totál padlót fogtam. A lépcsõn már alig tudtam felvánszorogni, megittam fél liter vizet, és még mindig porzott a szám. Ennek a fele sem tréfa, fogtunk egy taxit és bementem a korházba.
Az úton azon filóztam, hogy mit ettem, ittam, amit a többiek nem. Eszembe jutott a tojás, azt csak én ettem. Már kezdtem "örülni", hogy szalmonella és társai lesznek a vendégek a gyomromban. A kórházban kellemeset csalódtam. Lejátszódott a szemem elõtt a Vészhelyzet. Ritkán lehet arrafelé európai kuncsaft, mert 5 perc alatt az egész sürgõsségi osztály ott sündörgött az ágyam mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy ekkora a bibi. Mintát vettek mindenbõl, majd kaptam egy szép nagy adag infúziót. Szerencsére a török lány még minding velünk volt, így sokat tudott segíteni. Befektettek egy kórterembe, amíg megjön a laboreredmény. Még 10 percet sem kellett rá várni. Ki is derült, hogy mi a bajom: megittam egy kis folyami rákot, amiben volt valami vírus, és az csinálta a kalamajkát. Kaptam gyógyszert, szurit, megvártuk, amíg lecsöpög a sóoldat, aztán el is hagyhattam a kórházat. A biztosítást nem tudtam használni, mert a török srác rögtön kifizette a számlát, nem tudta, hogy nem kéne. Eztán elmentünk enni valami könnyût, majd megköszöntem mindent kettõjüknek, és a szállodában kifeküdtem 3-kor, és aludtam másnap 7-ig egyhuzamban.
Másnap reggel, igaz sokkal jobban, de még nem 100%-osan indultuk tovább Dogubayazit felé. Elõtte megnéztük a Mongol-szeldzsuk Múzeumot, ajánlom mindenkinek. A buszt sikerült lealkudni 5,5 MTL-ra. Az út nem valami izgalmas. Pasinlerben van egy szép épen maradt vár egy sziklaormon, majd Horasantól Eleskirtig ismét egy folyóvölgyben megy. Ezen kívül a csupasz sivatag. Agrinál, ahol megállt egy kicsit a busz láttuk, hogy gond lesz. Ott, ahol derékig érõ napsütésnek kellett volna lennie, most fekete fellegek gyülekeztek. Ezt a mákot, kifogunk egy esõt, a préri közepén. Mire beért a busz Dogubayazitba már rendesen esett, az Ararátból nem láttunk semmit.
7. Rész: Dogubayazit és környéke
A város az utolsó állomás az iráni hátárig. Egy széles folyóvölgyben fekszik. Legnagyobb látványossága a várostól ÉK-re magasodó Ararát a maga 5165 méterével és mellette a "Kicsi" Ararát 3925 méterrel. A város másik oldalán egy sziklás hegycsoport kezdõdik, melynek elején, egy sziklapárkányon terül el az Isak Pasa Szeráj. A fõútvonalat tovább követve kb. 30 kilométer múlva elérhetjük az iráni határt.
Leszálltunk a buszról, miközben még esett az esõ. Rögtön kaptunk "idegenvezetõket", akik felajánlottak olcsó hoteleket. Itt is megalkudtunk 3 MTL-ban, és már mentünk is a Hotel Saruhan felé. Ez a hotel a buszpályaudvartól a fõútig húzódó fõutcán, baloldalt áll, közvetlenül a Hotel Erzurum mellett. Egy ajtón kell belépni, ahonnan rögtön szûk lépcsõsor vezet az emeletre. A szobák elég szûkek, de tiszta és kényelmes ágyak vannak benne. Itt is mindenféle népség élt: egy angol házaspár, akik Iránból jöttek haza, egy japán srác, aki szintén körutazáson volt, és a mindenhol ottlévõ csehek. Mivel már sok idõnk nem volt, ezért a helyi gasztronómiát kerestük fel.
Rengeteg olcsó és drágább étterem van ezen a fõutcán. Érdemes betérni egy lakmadzsúra valahová. Kiválasztottunk egy olcsóbbat, ahol a tulaj ahogy megtudta, hogy hegymászók vagyunk, rögtön szólt egy embernek az étteremben. Kiderült róla, hogy hivatásos hegyivezetõ és az izmiri különleges kutató és mentõcsapat vezetõje, aki még a miskolci csapatot is ismerte. A társa egy iráni vezetõ volt. Ketten együtt szoktak csapatokat felvinni az Ararátra, de mennek a Pamírba, a Tien Sanra is. Õk világosítottak fel minket, majd ugyanezt visszahallottuk több másik forrásból is, hogy vezetõ nélkül nem egy életbiztosítás megmászni a hegyet. Mivel ez egy hármas határ mentén helyezkedik el, és sok a nem kívánatos személy a hegyen, ezért is jó egy igazi vezetõ. Meg aztán mi is megtapasztaltuk az idõjárás szeszélyeit, és ez a hegyen hatványozottan van jelen. Elmondták, hogy mindennel együtt kb. 200 dollárért/fõ vállalnak el egy utat. A helyi vezetõket nem ajánlották, mert ezek csak a hegyet ismerik, de a hegymászáshoz nem értenek, és ha baj van, akkor sem lehet számítani rájuk. Elõttünk 1 hete halt meg egy török épp egy ilyen vezetõ miatt. Ha valakit érdekel a túra, akkor megadhatom a telefonszámukat és e-mail címüket.
Másnap reggel elhatároztuk, hogy megnézzük a palotát fenn a sziklán. Az Ararát végre megmutatta magát, bár az is igaz, hogy nem sokáig. Ha le akarjátok fotózni, akkor korán kell kapcsolni, mert kb. fél 9-tõl már felhõréteg takarja el a havas csúcsot. A palotához kisbusszal 500TL, vagy gyalog kb. 1-1,5 óra lehet eljutni. A belépõ 1,5MTL (mindenhol a diákot írom). Ezt a palotát még a 17. században kezdték el építeni, majd Isak Pasa fejezte be. Egész szépen fennmaradt az utókornak. A kapun belépve egy nagy udvarba lépünk, aminek bal oldalán korlátok nélkül (!!) egy kb. 7 méter mély kazamata rendszer van vágva. A palota elõl és jobbra található. A fal mellett egy kis kör alakú épület van, amelyben egy szûk, rövid lépcsõn egy sírkamrába jutunk, ahol Isak Pasa testvére fekszik. Ha elõre megyünk, akkor a hárem, konyha, a fürdõszoba esik útba. Jobbra a mecset, a fogadó udvar és az étkezõ terül el. A palotáról a szemben lévõ büfétõl, vagy a völgyel átellenben lévõ mecset minaretjébõl lehet jó fényképeket készíteni. Ez a mecset egy kicsit nagyon szét van kapva, viszont a minaret tetejére felmászhatunk. Az épület mögött a sziklafalon egy erõd maradványai találhatóak. Az út jobb oldalán pedig egy sírkamra, ahová csak hívõ ember léphet be.
Visszatérve a városba meg akartuk nézni a Meteor Krátert, amit az LP-ben néztünk ki magunknak. Nos kivitettük magunkat a határhoz, mert ez az iráni határtól 1500 méterre fekszik, hogy megnézzük. Kár volt, ha mentek ne nézzétek meg. Egy kb. 25-30 méter átmérõjû úgy 15 méter mély lyuk. Ami körbe van véve szögesdróttal. Hát nem nagy élmény. A könyv szerint valamikor 1920 körül csapódott be. De ilyen üreget itthon is látni.
Ismét visszamentünk a városba, megnézni a helyi bazárt. Itt aztán minden gagyit meglehet venni. Tele van az Iránból átcsempészet holmikkal. Ha ügyesen keresel, akkor mindent kapsz, jóval kevesebb áron, mint a megszokott. Más érdekes ezért nincs a környéken. Ha tudtuk volna, akkor csak egy éjszakát maradtunk volna.
8. Rész: Van - Akdamar
Másnap reggel a "fõutca" másik végérõl indulnak a Ford-ok Vanba. Jó ha elõre megveszitek a jegyet (4MTL), mert mi késõn mentünk oda és örültünk, hogy feljuthattunk egyre. Az úton, ahogy elindultunk átléptünk egy képzeletbeli határt. Kurdisztánban vagyunk. Így kimondani törökök elõtt nem túl szerencsés. Ez a terület az ország DK-i részét érinti. Ezen a területen túlnyomó többséggel kurdok laknak. Nyelvük ma már teljesen megegyezik a törökkel, egy-két látványos eltérés az üdvözlésben, és a hagyományos öltözködésben, ami megkülönbözteti õket. Azt vettük észre egyébként, hogy a kurdok mûveltebbek, okosabbak, mint a törökök. Sokkal több emberrel találkoztunk, akik kitûnõen beszéltek angolul, németül, vagy akár franciául. A férfiak itt egy furcsa nadrágot viselnek, aminek középen iszonyúan buggyosra van hagyva, mint egy harmadik szár, ami térd alá ér. A fejükön kendõt viselnek, az arcuk markánsabb.
Annak ellenére, hogy csak egy képzeletbeli határt léptünk át, valóságos érzetét kelti a rengeteg katonai ellenõrzõpont. Itt már kéznél kellett lenni mindenkinél az útlevélnek. A sofõrök szerintem belül örültek, hogy külföldiek vannak a buszon, mert minket nem nagyon zavartak. Csak elkérték az útlevelet, nem sûrûn láttak magyart, majd tovább engedtek. Láttuk viszont, hogy másik kocsinál, amelyen nem volt külföldi, a csomagokat is kibontatják és megmotozzák õket (minket csak egyszer motoztak meg, de a csomagokat békén hagyták).
Az út szép sivatagi tájban halad végig. Nemsokára megpillantjuk a Van - tavat. Ez a föld legmagasabban fekvõ sósvizû tava, a tó kb. 1800 méteren fekszik, több mint 3000 négyzetkilométer a területe. Végig hegyek határolják, melyek közül a két kiemelkedõ legnagyobb a Süphan (4400 méter) és a Nemrut (2935 méter) vulkánok. Megérkezünk a tó keleti partján fekvõ Van városba. Ezt a várost még nem rontotta el a turizmus, lehet látni olyan részét, ahol már igazi Közel-Keleti hangulat uralkodik. Lakói többnyire kurdok. Ahonnan a Ford kirakott bennünket még felfelé kellett mennünk, mikor elértük a fõteret, balra fordultunk, mert innen mennek a városi buszok Van Kalesi-be, a Van Várba. Ez a vár úgy 5 km-re van a központtól, a tó partján, egy kimagasló hosszúkás sziklagerincen. A belépõ 500TL. A vár állapota megfelel egy magyar vár állapotának. Ezt is felrobbantották, a törökök robbantották fel, a támadó orosz sereg elõtt, nehogy orosz védõbástya legyen. Ami megmaradt belõle az is szép, látványos a tóval a háttérben. Az északi fal, ahonnan fel lehet menni, meredek, de kitaposott utak vezetnek fel. Vizet a vár elejének alján egy kis ligetbõl lehet vinni. Megmaradt néhány kapuja, fala, minaretje. A másik oldala a várnak, a déli, függõleges sziklafal. Alatta egy széles, kies síkság terül el kisebb halmokkal, mecset és keresztény templomromokkal. Jó sziklamászó hely, ki lehet próbálni, aki akarja.
Visszamentünk a fõúthoz, majd lestoppoltunk egy buszt, a cél Akdamar (1,5MTL). Akdamar egy kis sziget a tó DK-i részén kb. 40 km-re Vantól. A komppal szemben van egy kemping, ahol 1MTL-ért lehet sátrazni. Itt már éreztük a nap iszonyú erejét. Még a naplemente elõtt fél órával is égetett. A tó vize gyönyörû tiszta, rögtön egy jót fürödtünk benne. Tényleg sós, akár a tenger. Itt egy spanyol egyetemistával ismerkedtünk meg, aki fényképésznek tanul és most a hobbyjának élve jött ide: eredeti népdalokat gyûjt magnóra. Este egy nagyon finom helyi kurd ételt ettünk az étteremben. Olcsó és finom még a halételek is.
Másnap megvártuk, amíg megtelik a hajó gazdag nyugdíjas német turistákkal, mert így olcsóbban juthattunk át (2MTL). A sziget kb. 3-3,5 km-re van a szárazföldtõl. Egy lapos részbõl, és ez mellett baloldalt lévõ kicsiny dombból áll. Ami miatt híres ez a kicsiny sziget, az egy templom. Egy kolostor, amit még az 1800-as évek elején még használtak. Mivel nincs elõttem az LP, ezért pontos évszámot nem tudok mondani, de több száz éves. A belseje nagyon elhanyagolt állapotban van, csak itt-ott láthattunk pár freskótöredéket. Ami viszont gyönyörû és páratlan az a kolostor külsõ fala. Végig ki van faragva a biblia legfõbb történetei: Ádám és Éva, Dávid és Góliát, Sámson, stb. Mindegyik szinte teljesen épen megmaradt. Csodálatos látványt nyújtanak. A templom fölött magasodó hegyrõl csodálatos a kilátás, a túloldalán meredek sziklafal vezet a vízbe, melynek falába rengeteg madár rakott fészket. A parton szép fürdõhelyet építettek ki, ezért ti vigyetek fürdõcuccot, mert mi nem vittünk. Kb. 3 óra van a szigetre hagyva. Visszavitettük magunkat, majd elcsíptünk egy Fordot Tatvanig (3MTL).
9. Rész: A Nemrut Vulkán
Az út Tatvanig szép hegyi szerpentinen halad. Rengeteg katonai ellenõrzõponttal tarkítva. Tatvan egy egyutcás nagyváros. A központi téren szálltunk le, majd érdeklõdtünk dolmus (kisbusz) iránt, de nem igen találtunk olyat, ami felmegy a hegyre, a taxisok meg horribilis árat kértek az útért, ezért követtük a Turista Információ táblát. A buszpályaudvar felett balra egy kis épületben kapott helyett. Az irodavezetõ egy nagyon kedves öregúr volt, aki elmondta, hogy minden este megy egy hegyi kisfaluba egy kisbusz. A vezetõ házánál meg lehet aludni, kapunk reggelit, vacsorát, és vissza is hoznak. Mindezt 10MTL-ért. Bevállaltuk. Bevásároltunk kenyérbõl, gyümölcsbõl, bahlavából. Mire visszaértünk már két újabb világrész volt jelen az irodában. Egy mexikói, és egy ausztrál srác, aki már 16 (!) hónapja úton volt. A kisbusz dugig tömve indult felfelé a vulkánhoz. Útközben bevásároltunk halakkal, amit majd vacsorára fogunk enni. Letértünk a fõútról és egy hosszú keskeny földúton, búzamezõkkel körülvéve egy parányi hegyi falucskába értünk.
Vályog és egyszerû betontéglákból összerakott kis település volt, minden ház egyformának tûnt, csak a minaret magasodott ki közülük. Itt hallottunk egyébként az egész út alatt egyedül élõszavas müezzint, mindenhol máshol magnóról szólt. A kertben már sátrat vert egy horvát, cseh (még itt is), egy szlovén és egy izraeli csapat. Szóval kész olimpia volt ott. Volt aki a tornácon szõnyegeken, volt aki a kertben sátorban tért nyugovóra a finom vacsora után.
Reggel 4-kor keltünk, hogy megelõzzük az embertelen napsütést, míg felérünk a kráter peremére. A sofõr, aki tökéletesen beszélt angolul, megmutatta az utat. Nyílegyenesen kell elindulni, miközben útba ejtünk egy templomromot, ami mellett van az utolsó forrás, majd egyenesen fel a hegyre. Az út nem nehéz, nem meredek annyira, csak hosszú. Végig töménytelen obszidián tenger van körülöttünk, csodálatos fekete sziklák. Hoztunk is haza párat. Kb. 2 óra alatt felértünk a peremre. Csodálatos látvány fogadott. A kráter kb. 13-14 km átmérõjû, (!!!) legtöbb részén meredek sziklafal esik bele a 200-300 méterrel alacsonyabb kráterbe. A vulkán valaha sokkal nagyobb lehetett, de szerintünk beomolhatott és így alakult ki ez a hatalmas kráter. Az utolsó kitörése 1441-43 között volt, azóta kialudt. A peremen letekintve megláttuk azt, amiért jöttünk: két csodálatos tó. A közelebbi egy kisebb 500 méter átmérõjû zöld színû tó, melynek oldalán melegvíz tör fel. A másik egy jóval nagyobb 12 négyzetkilométer nagyságú kristálytiszta, hidegvizû, vese alakú tó. Csodás látvány volt felülrõl ez a kettõ együtt. A mexikói innen visszafordult, mert sietett tovább az Araráthoz. Mi balra, egy elég meredek hamu és törmeléklejtõn ereszkedtünk le a katlanba. Majd elgyalogoltunk az elsõ, kisebb tóhoz. Ott csalódottan tapasztaltuk, hogy mind a férfi, mind a gallyakkal jól elzárt nõi részleg is tele volt a hõforrásoknál. Ezért átmentünk a hidegvizû tóhoz, ebben a dögmelegben úgysem esne jól a forró vizû fürdõ. Tényleg kristálytiszta volt, miután teletöltöttük a kulcsokat, egy hatalmasat fürödtünk. Isteni volt. Napozás a parton, a ruhákat is kimostuk, amik pár perc alatt már szárazak is voltak. Délután fél 3 körül viszont el kellett indulnunk vissza, mert felfelé nem a törmeléken akartunk felmenni, elég volt egyszer. Hanem átvágtunk a katlanon. Itt szó szerint lehet venni. Akár a Halál Völgye. A meredek falakon belül megállt a levegõ. A meleg elviselhetetlen volt. Irtó nagy mákunk volt, egy kis teherautót sikerült elkapnunk a kráter túlsó peremén, amire mindenki felfért. Ez elvitt minket a falu határáig. Ott aztán leittuk magunkat hideg vízzel a sárga földig. Ismét egy finom vacsora. Nagyon jól összeismerkedtünk a helyiekkel. Nagyon rendesek, becsületesek, okosak (nem egyen itt a világvégén nagyon jól tudtak angolul).
Másnap reggel összecsomagoltunk, és megettük az itteni reggelit: kövön, vagy vaslapon sült lapos kenyér finom, orda jellegû, csak sós sajttal. Hozzá török tea természetesen. Történt egy szomorú eset is akkor. A falu egyik tehenét le kellett ölni. Még este kihozták a többi közül, külön kapott friss szalmát, és vizet, megadták neki a tiszteletet. Azok, akikkel este még viccelõdtünk, most szomorúak voltak, mintha egy testvér halt volna meg. A sofõr bevitt minket Tatvanba, ahonnan fél óra múlva indult a busz Diyarbakirba, a kurd "fõvárosba".

Nincs folytatás?
Nora norakes@freemail.hu
2001 Sep 12, 18:21
Kíváncsian tértem vissza ide néhány hét után, hogy olvassam a folytatást, de sajna nem találtam. Kár. Pedig nagyon jó volt olvasni már az utunk elõtt is, de most, hogy azóta mi is megjártunk egy hasonló útvonalú túrát, talán meg jobb...
Én nem vagyok egy profi útleíró, így nem is vágnék bele, csak egyetlen dolgot szeretnek hozzáfûzni a Sherlock által leírottakhoz.
Nevezetesen azt, hogy azért aki errefele jár, legyen felkészülve a helyenként nem annyira fényes egészségügyi/kórházi viszonyokra. Reméljük, hogy a kórházak nagy része valóban olyan tiszta, mint amilyennek azt Sherlock látta, de vannak kivételek is. Nekünk Vanban volt szerencsénk eljutni egy kórházba - tényleg szerencsénk volt, mert nem mi lettünk betegek, hanem egy kanadai srácot kísértünk el oda -, és hát az bizony meglehetõsen durva volt. A tûk, fecskendõk stb. tényleg egyszer használatosak voltak, de ezen kívül semmi nem volt olyan, amilyennek Sherlock leírta, és amire én nagyon élénken emlékeztem, amikor a Van-i kórházban jártam. Irtózatos tömeg, néhány beteg láthatóan lõtt sebbel, egy másik beteget fegyveres katona õriz, a vizsgálatok egy nagy helységben, függönnyel ellátott kis "ficakokban" futószalagszerûen zajlanak. Az infúzióra kapcsolt beteg a saját lábán kell hogy átsétáljon egy másik szobába, ahol éppen addig maradhat, amíg lecsöpög az infúzió, aztán mehet is szépen haza. Mivel több a kezelendõ beteg, mint a rendelkezésre álló hely, láttunk 3 eves forma kisgyereket a kertben, amint apja ölében ülve kapja az infúziót, ami egy fára van felakasztva...Összesen ha egy nõvért láttunk a rengeteg betegre. Nincs aki segítsen az agyban fekvõn, ha esetleg rájon a szükség, így kénytelen azt az agyban elintézni...Bár még talán ez is jobb, mint a kórház tényleg extra undorító és piszkos mellékhelyiségeit látni. Higgyétek el, nem túlzok, elég kellemetlen élmény volt ennek a kórháznak a látványa.
Ja, és mindenki vigyázzon Kelet-Toroko-ban a kajakkal, mert - a helyiek körében is - nagyon gyakori a vérhas (barátunk is ezt kapta el, és ha egy nappal késõbb kerül kórházba, mar nem élne), és elég nehéz kivédeni.
Elnézést ezért a kellemetlen adalékért, de az objektív képhez ez is hozzátartozik. Mindamellett tényleg csodalatos az ország, a táj, az emberek, és olcsó is, tehát én is mindenkinek bátran tudom ajánlani.

Lesz folytatás
sherlock mailto:
2001 Sep 16, 16:03
Lesz folytatás, de mostanában nagyon el voltam havazva. És alig maradt valami idõm rá. De már mindjárt kész van.
A kórházról Nórának igaza van. Én "szerencsére" az erzurumi korházat látogattam meg. Ez kívülrõl is lehetett látni, hogy nem olyan rég épülhetett, és ez a környék legnagyobb városa is egyben. Vanban azért olyan a kórház, mert az már kurd terület. A kurdoktól megtagadták az egészségügyi ellátást, pontosabban azt, amit mi itthon a TB kártyára kapunk. Nekik mindezért fizetni kell. Éppen ezért csak ajánlani tudom, ha valaki ezen a környéken jár, az próbálkozzon magánrendelõkben, van olyan, amelyik elfogadja a biztosítást!
A befejezés 1 héten belül fent lesz!

A folytatás. Az utolsó rész még hátravan.
Sherlock mailto:
2001 Sep 23, 16:34
10. Rész: Diyarbakir
Az út szép hosszú volt, eleinte sziklás hegyek, folyóvölgyek közt, de késõbb a táj egyre laposabb, kietlenebb lett. A hegyekbõl lejöttünk az alföldre. A város a Tigris mellett terül el, hatalmas területen él itt kb. 2 millió ember. Amíg elértük a várost, egyre többször állítottak le minket katonák, de az útlevélnél tovább egyik sem ment. A buszpályaudvar elég kint van a centrumból, ÉNY-ra van kb. 3-4 km-re. Mikor leszálltunk a buszról fél kettõkor, olyat tapasztaltunk, mint még soha. 49 fokot mutatott a hõmérõ. A buszon kellemes 24 fok volt, ez annak a duplája. Igazi száraz meleg. Beszívtuk és éreztük, hogy leég a tüdõnk. Még az edzett törökök sem maradtak sokáig a napon, õk is hamar árnyékot kerestek. Mi meg buszt, ami bevisz minket a központba.
A központ nem más, mint a világon a második leghosszabb (kb. 7,5 km hosszú) épen maradt fallal körülvett sikátoros belváros. A falat még a rómaiak építették, mikor erre volt huzamosabb ideig dolguk. Szinte teljes mértékig fennmaradt, habár a civilizáció már eléggé kikezdte: a kipufogógázok, a karistolások a felszínén és a golyónyomok. Igen, ez a város egy másik Belfast. Az utcákon rengeteg katona, páncélozott jármû, katonai/rendõri ellenõrzõ pontok. Éles csúzlival, gépágyútoronnyal felszerelt kocsik és egyenruhások mászkálnak. De nekem a legborzasztóbb a fal volt. Egyes helyeken a falak tetején bunkereket alakítottak ki, ahol a puska nem kifelé (ahogy az normális lenne), hanem befelé figyel. Hát itt sem laknék szívesen. Néhány kurd egyetemista meg is állít minket, és kérdezi, hogy mit keresünk mi itt. Mikor megtudják, hogy a várost jöttünk megnézni, csodálkoznak. Nem sok turistát látnak arrafelé. Szép lassan átfolyunk az egyik városkapu alatt. A belsõ részben összesen három utca van. Az egyik É-D-re, a másik K-Ny-ra szeli át a várat. A harmadik körbe megy a várfal mellett. Az ezek által közrefogott részek sikátorok útvesztõit tartalmazza. Kinézzük az LP-bõl a legolcsóbb szállót és megcélozzuk. Ez a Hotel Gap, kis utcáról nyíló kis sikátor leghátulján helyezkedik el. Bemegyünk, és hosszas alkudozás után megállapodunk 3MTL árban. Az emeleten kapunk helyet, a folyosón egy hatalmas légkondis ventilátor áll, ami szerencsére mûködik. Ez látja el levegõvel a szobákat, amikben az ablakok igen parányiak és azok is fenn vannak a magas plafon közelében. A szobában már csak megnyugtató 35 fok van. Mikor öt perc és öt liter víz után magunkhoz térünk, igencsak furcsát tapasztalunk. Kiderül, hogy ez egy kupleráj. Most figyelünk fel, hogy a falak, az ablakok, az ajtók rózsaszínre és ennek árnyalataira vannak festve, negyed három lévén rengetegen vannak a szállóban, csak éppen mind nõ. Sajnos (szinte kivétel nélkül) mindegyik orosz, grúz, belorusz Donna Tonna és nõvérei. Gondoljuk, jó lesz a társaság este. A cuccost itt hagyjuk és kimegyünk aszalódni.
Így utólag visszagondolva nem érdemes megállni itt. Olyan sok érdekes látnivaló nem sok van, de ami van, az fantasztikus. A várfalat nem ajánlom, hogy körbejárja valaki egyedül, ráadásul a sikátorokba se igen menjen. A keleti részén van egy citadella, amirõl kilátás nyílik a Tigrisre. A legszebb helyen egy katonai helyõrség gubbaszt. Itt is a legjobban a gyerekektõl kell tartani. Alig bírjuk magukról lerázni. Ami itt hatásos, az a "Police, Police!!" kiáltások, ezután rögtön eltûnnek. Egy szép kis park, múzeummal van az északi oldalon. Ami viszont fantasztikus, az a D-Ny-i sikátorok közt meghúzódó templomban van. Ez a Szent Mária templom, hogy milyen nemzetiség, felekezet látogatja most arra már nem emlékszem, de még ma is mûködõ keresztény templom!!! Ráadásul már akkor is javában mûködött, mikor mi Levédiában tevékenykedtünk. Nehéz rátalálni, kérdezgetni kell a helybélieket. A fal mellett lévõ utcán, elhagyva a nyugati kaput, még kb. 250 métert megtenni, majd ott érdeklõdni, hogy melyik sikátor megy hozzá. Egy szürke fal és egy nagyobbacska ajtó az, ami kintrõl látszik. Miután benyitunk rajta, egy nagy udvart láttunk, jobbra a templomot. A templom maga csodálatos. Rengeteg régi szentkép, díszítés, az oltár csodálatos. A falakon Jézus nyelvén (a pontos nevét elfelejtettem, talán arámiaiul???, mondta a pap, hogy ilyen nyelven íródtak a Holt-tengeri tekercsek.) feliratok. Lenyûgözõ. Csak sajnos fényképezni nem lehetett. El is felejtettünk baksist adni, talán akkor ment volna.
A város közepén van a piac, a bazár és a Nagy Mecset. Érdemes itt kolbászolni. Bevásároltunk pár napra pisztáciából, amibõl 1 kg-t már 3MTL-ért meg lehetett kapni. Hatalmas dinnyék és õszibarackok. 3 kg õszit 1 MTL-ért már odaadtak. A bazárban leszólított minket egy angolul jól beszélõ kurd fiú, természetesen szõnyeg volt a dologban, de miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, megörült. Elmondta, hogy van még egy magyar itt a városban és a nagybátyja (a szõnyegárus) tudja, hogy melyik szállóban van. Gondoltuk, hogy ez is beetetés, de legyen elmentünk vele. A bazár közepén bevitt minket egy szépen berendezett szõnyegboltba. Ott megismerkedtünk a helyi vajdával, Hadzsi Babával. A szokásos almatea, beszélgetés után megkértük, hogy vigyen el minket a magyar szállodájához. Beleegyezett, és csodák csodájára magyar hangot hallottunk. Bandi, így hívták, mérnök és egybe kivette az elmaradt 3 éves szabadságát. Elõször Norvégiába ment, majd eljött ide megnézni Mezopotámiát, a három régi várost és a Tigrist. Elmesélte hogyan ismerkedett meg Hadzsi Babával, és hogyan lettek "testvérek". Milyen ünnepséget szerveztek neki, és még számos dolgot. Visszamentünk együtt a szõnyeg üzletbe, ahol egy másik földrészrõl jött utazók voltak. Dél-Afrikai Köztársaságból egy hittérítõ csoport volt a boltban. Feltett szándékuk a keresztény tan terjesztése, itt az iszlám melegágyában. Hmm. Elbeszélgettünk velük, és egy érdekes dolgot tudtam meg nemcsak másik földrészen, hanem szerintem másik bolygón élhetnek. Megkérdezték, hogy van-e még nem keresztény ország Európában. Mondtuk, hogy Albánia, aztán Bosznia és Macedónia egyes területei. Mire mondták, hogy innen oda mennek. Csodálkozva mondtuk, hogy oda, mert ott polgárháború dúlt / dúl / dúlni fog. Mire: Háború van Európában???. Hát igen, mióta Jugoszlávia felbomlott. Felbomlott Jugoszlávia??? A beszélgetés többi részét nem részletezem, de nem tudták hol van a Duna és Magyarország, de Budapest az egy csodálatos város szerintük. Innen vissza a szállóba, ahol telikajáltam magam barackkal, majd egy hideg fürdõ. Ekkor már láttuk, hogy a "vendégek" másik fele is kezd szállingózni a szobákba. Minden esetre az ajtót bezártuk és elkezdtük izzadva aludni a minimum 30 fokos szobában.
11. Rész: Diyarbakir - Kahta utazás
Az éjszakai ingyen szauna után egy kis hideg vízzel magunkhoz tértünk. 9-kor már indult a buszunk, ezért sietni kellett a csomagolással. Egy gyors reggeli, majd a kisbusz állomásra mentünk. Ez északra van, rögtön a városfal mellett. Innen 250 Tl-ért vittek ki a buszpályaudvarra. A meleg még nem olyan elviselhetetlen, csak 41 fok. A buszon, azonban már van légkondi. Siverekig az út 1M-ba került, alig több mint egy óra volt, eseménytelen, lapos síkság mindenfelé, elszórva egy-két házikóval. Siverekben különvált a csapat, volt aki Urfába ment, mi a Nemrut Dagi felé vettük az irányt. A buszállomástól felfelé menve, kb. 500 méter után jobbra van a Transitok állomása. Egy kicsit eldugva, mert egy szûk kapun kell bemenni. Nekünk is a helyiek mutatták meg. 1-kor indult tovább a buszunk. Addig feltankoltunk gyümölcsbõl, süteménybõl. A "pályaudvaron" sokan voltak, a helyi öregek a rabló römihez hasonlót játszottak. Beszálltam én is, hiszen imádok kártyázni. Az emberek itt is a hagyományos kurd öltözéket viselték, de egyszer csak megjelent egy férfi fehér ingben, nyakkendõben, elegáns cipõben és leült közénk a kis fonott székekre kártyázni. Kiderült, hogy õ a városi banknak az igazgatója, és most ebédszünet van. Fél óráig ott volt, majd visszament.
Végre 1 óra, a Ford szokásosan dugig megtömve. Indulunk Kahta felé. Fél óra múlva elérjük az Atatürk víztárolót. Itt az Eufráteszt zárták le és egy irdatlan nagy duzzasztóval, pár év múlva ez lesz az egyik (ha nem) a legnagyobb vizierõmû a világon. Az utakat már rég ellepte a víz, ezért kompok biztosítják az átjutást. A kikötéshez a rámpákat már jó elõre megépítették. Lehet még látni a víz alatt a régieket. Úgy 15-20 perc, amíg a komp átér a túlpartra. Fantasztikus látvány a szurdokokban felduzzasztott folyó. A túlpartról még 1 óra Kahta. Itt már közel vannak a hegyek, szép a táj. Kahtában a buszpályaudvaron áll meg a Transit. Az LP és a helyiek szerint is 4-kor indul egy busz a Nemrut alatti faluhoz. Ezt akartuk elcsípni, hogy ott majd egy kempingben megalszunk, és másnap felmegyünk a hegyre, mivel a fuvardíjjak nagyon magasak.
12. rész: Nemrut Dagi és környéke
Azon vagyunk, hogy a pályaudvartól felfelé lévõ Transithoz érjünk, mikor megáll mellettünk egy kocsi. A sofõr mondja, hogy õ egy hotelt és egy utazási irodát vezet, nem lenne-e kedvünk egy útra befizetni, ami körbevisz a környéken, megmutatva mindent, szállással, naplementével egybekötve. Ezt már olvastuk az LP-ben, hogy ez kb. 40 dolcsi. Õ is ennyit mondott, és nekünk nem volt ennyi pénzünk rá. Mondtuk, hogy szegény magyar diákok vagyunk, akik csak a Nemrutra kíváncsiak. Ekkor szinte kikelt magából, elkezdett nagyon örülni, mondta, hogy õ több mint fél évig lakott Magyarországon, még van is egy magyar barátnõje, akivel levelezget, stb. A sok mesélés után mondta, hogy csak a benzint fizessük ki, a többit (belépõket, a szállást, a reggelit) nem kell. Itt csak ketten voltunk, ezért 17,5 dollárban fejenként megalkudtunk. Ebben benne volt egy római emlékhely, a római híd, Arsmenia (talán nem így kell leírni), az erõd alulról, a Nemrut belépõje naplementekor, szállás fönn a csúcson, a napfelkeltés belépõ, a visszaút, a fürdés, és a reggeli. Ezen kívül még olcsóbban szerzett nekünk buszjegyet Kizkalesibe. Kezet ráztunk, és elfogadtuk.
A kisbuszban még egy belga házaspár, két isztanbuli diák és egy idõs török férfi kapott még helyet. Elõször egy római emlékhelyet kerestünk fel. (a pontos neveket, történetet, évszámokat nem tudom, mert az LP megint kölcsön lett adva) Ez egy kisebb fajta piramis jellegû, kisebb kövekbõl emelt, kb. 15-20 méter magas, kör alakú domb. Melynek három pontján oszlopok álltak / állnak. Rögtön a parkolónál a legszebben megmaradt római sas figyel. Bal oldalt egy oroszlánfej, a jobb oldalt meg 3 oszlop maradványa áll. Ha jó emlékszem valamelyik hadvezér emeltette ezt a dombot. Igazat megvallva nem egy nagy durranás.
A következõ annál inkább. Szûk, kanyargós úton megyünk egy szurdok bejáratáig, ahol egy tökéletesen épen maradt római hidat találunk. A híd mind a mai napig használatban van. Viszont már elkezdték építeni az újat kicsivel lejjebb, talán jövõre már elkészül. A hídnak a szokásos háromszög alakja van. Az egyik oldalon két, a másikon egy oszloppal. Ezt egy császár tiszteletére emeltették, állítólag mindegyik oszlop egy családtagot jelölt. A 4. azért hiányzik, mert utólag ledöntötték, mert az egyik fiú merényletet követett el az apja ellen. (Nézzetek utána, mert érdekes a történet, csak már nem emlékszem rá.). A kis patak, amin a híd átível, innen terül szét a síkságon, viszont a kanyon, ahonnan folyik fantasztikus látvány! Ha egyénileg (kocsival) jön ide valaki a helyében megnézném közelebbrõl is.
Ezután tovább mentünk a szûk kis úton. Egy jó tanács: legyen nálatok víz! Irdatlan hõség volt. Csak úgy vedeltük a folyadékot. Egy sziklahasadék beugrójában egy régi hídon álltunk meg legközelebb. Fönn a szikla tetején egy erõd romjai állnak, ezt lehetett lefotózni. Út nemigen vezet fel, ezért ha valaki meg akarja nézni, annak sziklát kell másznia. A kísérõnk mondta, hogy a falakon kívül nemigen maradt semmi.
A következõ megálló Arsmenia volt. Ide már egy új úton ment fel az autó. Annyira új volt, hogy még aznap rakták le. Ez lesz az új út fel a Nemrutra, mert a régi már igencsak használatos. Arsmenia egy város romjai. Néhány megmaradt emlékkel. A gyalogút mellett áll egy faragott oszlop, az út végén egy barlangüreg ásít a sziklafalban. Följebb egy faragott dombormû mellett ferdén lefelé 156 méter hosszan egy folyosót vágtak a régiek. Ide vinni kellett volna elemlámpát, mert így nem tudtunk olyan mélyre lemenni. A szikla tetején állt valaha a városka, innen szép kilátás nyílik a völgyre és már látni a Nemrut hegy tetejét.
A romoktól egy hosszú út következett a csúcsig. Végig szûk úton, néhány falucskán keresztül. A csúcs elõtt egy campingnél megpihentünk, a hûtõvíz is. Innen pedig egy igencsak meredek út következett, ami átcsapott macskakövessé. A Ford szinte vánszorgott felfelé. Elég sokáig tartott, mire felérkeztünk, de végre ott volt elõttünk. A környék legmagasabb hegye. A történetérõl, csak így a kútfõbõl a következõ maradt meg:
Nagy Sándor birodalma felaprózódása után itt is kis államok jöttek létre. Ezen a területen, kihasználva az erre haladó karavánutakat és az Eufráteszt egy gazdag kereskedõ államocska alakult ki, aki Rómával és a Kelettel is békében kereskedett, ügyeskedett. Több mint 300 évig nem viselt senkivel háborút, ami akkoriban ez igencsak nagy tett volt. Volt egy királya az i.e. 1. század környékén, (a neve szép hosszú bonyolult, valamilyen I. P…?) aki annyira megörült magának, hogy Istennek képzelte magát. Elhatározta, hogy épít egy szentélyt és egyben egy kriptát is magának. Hol legyen ez, ha nem a legnagyobb csúcs tetején. Az alattvalókkal elhordatta a csúcs tetejét, majd feltételezések szerint, odaépítette a kriptáját. A hegy két oldalán, keleten és nyugaton, amerrõl a nap felkel, hatalmas ülõ istenszobrokat állítatott, pl.: Zeusz, Herkules, Héra, Apolló, és saját magát többek között. A kettõ között az északi oldalon megmaradtak még egy útnak a maradványai is. Ismét csak feltételezések szerint, miután meghalt a holttestét a csúcson lévõ kriptába helyezték, feltehetõleg rengeteg kinccsel együtt, majd az elhordott hegyet visszahordták rá. Így most egy kb. 50 méter magas közel kör alakú kövekbõl rakott piramis áll a csúcson. Halála után nem sokkal a rómaiak a keleti hadjárat folyamán elfoglalták a kis országot. Az emberek pedig lassan elfelejtették a csúcsot. A múlt századig rejtve is volt az emberek elõtt. A felfedezése után sokáig nem hitték el a tudósok, hogy létezik, annyira hihetetlen volt, hogy egy több mint 2100 méter magas hegy tetején egy "piramis" álljon. Voltak akik elhitték, és dinamittal próbáltak rést ütni a sziklahalmon a kincsekért, nem sikerült nekik. A tudományos kutatás is csak az 50-es években indult el és hogy mi van a törmelék halom alatt, pontosan a mai napig sem tudják.
A parkolóból egy kb. 500 méter hosszú meredek gyalogösvény visz fel a hegyre. Fenn a törmelék halom alatt a gyalogosan meg lehet kerülni az egészet. Jobbra van a keleti terasz. Az ülõ istenek mára fejvesztettek lettek. A földrengések és rongálások kifogtak rajtuk. Kivétel nélkül mindegyik fej a földön hever és csak a testek ülnek fenn a sziklán. Tilos felmenni hozzájuk, és tilos felmászni a kupac tetejére is. Ezt szigorúan is veszik. A fejek elõtt van egy kisebb lapos terasz, ahonnan a napfelkeltét lehet megnézni. Lent balra van egy bodega, rajta a "museum" felirattal. Hát nem az, hanem egyszerû ajándék boltocska. Tovább haladva egy régi ünneplõ út romjai mellett megyünk el. Ezek még álltak valaha. A nyugati teraszon sokkal több épen maradt szobor és faragvány található. Az istenek itt búcsúztatták a napot. Akárcsak mi. A naplemente páratlanul szép volt. Temérdek féle és fajta ember volt akkor fenn a hegyen. Magyarokat nem hallottunk. A szállást a török vendéglátónk megszervezte fenn, a bejáratnál lévõ épületnél. Mi inkább kinn aludtunk a levegõn. Nagyon jó volt végre normális hõmérsékleten aludni. Reggel nagyon korán, 4-kor felkeltünk a naplementét megnézni. Érdemes ilyenkor egy meleg ruhát húzni a reggeli csípõs hideg miatt. Majd visszamentünk a kocsihoz. A visszautat végigaludtuk. A szállóban lefürödtünk, megreggeliztünk, átvettük a jegyeket és mindent megköszöntünk a vendéglátónknak.
Ha ti is el akartok menni vele, akkor abban a szállóban kell keresni, ami a benzinkúttal szemben van, az útkeresztezõdésnél, amelyik Siverekbõl jön. Magunkhoz vettünk még gyümölcsöt, süteményt és elindultunk a 11 órás buszútra. Az út 14M-ba került Kizkalesiig.

Hol a vége?
Ferkó mailto:
2001 Oct 27, 23:09
Eddig nagyon tettszett, de mikor írod meg a végét? Már nagyon várnám. Jövõre pont Konyába szeretnénk kimenni.

Mint egy utikönyv.
Farkas mailto:
2002 May 04, 17:24
Mi ezen a nyáron készülünk Törökbe, de szerintem eddig ez a legjobb "utikönyv" amit találtunk errõl a részrõl. Kösz a leírást Sherlock!!!