Törökország, 2002. július-augusztus

(A fényképeket Anna, Anika, Gigi, Attila, Marci és jómagam készítettük.)

Absolutely semmi kedvem nem volt megírni ezt az utibeszámolót, de mivel megígértem magamnak is és másoknak is, hát nekivágtam. Nem lesz belõle egy nagy irodalmi mû, de legalább valami nyoma marad annak, hogy jártunk azon a vidéken, és talán mások valami hasznát veszik a nagy kínnal-keservvel lekörmölt tapasztalatainknak.
Tehát volt vagy vasárnap hajnali fél kettõ, amikor elindultunk. Nagyon szerettünk volna még sötétedés elõtt eljutni a bolgár-török határra. Ott már bármennyit várhat az ember, biztonságban van, és a másik oldalon biztosan talál szállást.
Szóval a hajnali indulás mellett döntöttünk. Elõször irány Kecskemét, ahol Attilát vesszük fel, majd a szerb határ. Annáékkal út közben találkoztunk, már nem tudom, hogy ki kit ért utol. Kecskemét, sötét éjszaka. A volt szovjet katonai lakótelep itt is kellemes lakóparkká változott, ahol vasárnap hajnal lévén még helyenként tombolt a szombat esti diszkó. Nem okoztunk tehát rendkívüli lármát a gyors pakolással, aztán vokitoki csere és indulás. A határnál már virradt, és a jugoszláv oldalon váltottunk pénzt. Ilyenkor praktikus úgy számolni, hogy itthon mennyibe kerülne a megteendõ út, és kb. annyit váltani át. Ha kevés, még pótolható, ha sok, akkor jó lesz visszafelé.
Állandóan sasolva a radarosokat tekertünk tovább. Most nem érdekeltek különösebben a tájak, amire kíváncsi voltam, az a számtalan elválasztó sávdarab. Azokból akartam most minél többet látni. Hát volt belõle bõven.

Feljött a Nap, és beindult az irdatlan kánikula. Beindult a klíma is, majd hamarosan Marci jelezte, hogy valami tocsog, és kedvenc könyvei szétáztak. Megdöbbentem. Tán vagy három napja, amikor a kerékpártúrás cuccokat szállítottam haza, akkor is elöntötte a víz a mitfárerülés elõtti területet. Akkor azt hittem, hogy valami kiborult, de most riadalommal töltött el, hogy alig néhány órával az indulás után mûszaki hibával kell vacakolni.
Megálltunk egy kútnál, és elkezdtünk hibát keresni. Zavarunkat látva teljesen barátságosan megpróbált segíteni egy szerb férfi, és amikor végképp nem találtunk semmit, felajánlotta, hogy az õ mûhelyében szívesen megjavítja az autót. Nem szeretek idegen helyen idegent engedni az autóm közelébe, így most is figyeltem, hogy az ipse tesz-e vele valami olyant, amitõl néhány kilométer múlva újabb hibám lehet. Timeo danaos… Végül is, mire eldöntöttük volna a kérdést, távirányítással a Mazda szervizbõl kapott instrukciók alapján megtaláltuk azt a rendkívül egyszerû kis gumicsövet, amelyet a mitfárerülésrõl lehet prímán lerúgni, és amely különben a klímával termelõdõ kondenzvizet vezetné az autón kívülre.
Csövet visszadug, irány Edirne.
Útközben vidáman mûködött a kis PMR vokitoki, még akár egy kilométeres távolságból is. Érteni azonban nem mindig lehetett, úgyhogy az egész út során csak a legszükségesebbek közlésére tudtuk használni. Erre viszont gyakran sor került, úgyhogy egészen szép mobilszámlát sikerült megspórolni a használatával.
Bulgáriához közeledve a táj egyre szebb lett, de én be voltam sózva Edirnére. A határon egyszerûen és gyorsan átjutottunk, majd a radarokra, és a sebességhatárokra koncentrálva robogtunk tovább. Útközben sávlezárás, terelés, autópálya építés, és rosszul kitáblázott terelõutak gazdagították a programunkat. A tájékozódásban sokat segített a GPS, és a jó térkép (Marci határozott felszólítására közlöm, hogy a jó navigátor is sokat segített. Hogy kire gondolt?). Szófiát erõsen kátyús úton északról kerültük, és hamarosan a már tavalyról ismert útépítések között rongyoltunk a határ felé.
A török átkelés lassan ment, de biztosan, és barátságosan. Végül is már biztonságban voltunk. Az egész utazásnak a Bulgáriai szakaszát tartottuk a legveszélyesebbnek, a hírek, információk alapján. Minket ugyan nem ért semmi atrocitás, de az útitervet úgy alakítottuk ki, hogy oda, és vissza is ezt a szakaszt nappal abszolváljuk.
Annáék itt a határon váltottak vízumot, és természetesen nem maradhatott el a hivatalos igazolás az autókról. Ezt nem szabad elveszíteni, mert ezzel igazoljuk, hogy azt a romot amit bevittünk, ki is hozzuk.
Sötét lett mire átértünk, és elkezdtünk kempinget keresni. Marci olvasott a Lonely Planet-ban (továbbiakban: lonli) valami Fifi kempingrõl, ami a város másik oldalán található. Már elhagytuk Edirnét, amikor úgy döntöttem, hogy az út szélén parkoló rendõröktõl megkérdezzük, hogy ismernek-e valami ilyesmit errefelé, úgyhogy az utolsó néhány száz métert már rendõri kísérettel tettük meg. A rendõri kíséret ellenére, vagy éppen azért, a kempingben (amely egyben motel és étterem is), nagyon szívélyesen fogadtak, és nagy, üres, kellemesen bekerített területen választhattunk ezután magunknak sátorhelyet. Ez egy igazi kemping volt, úszómedencével, rendes WC-vel, zuhannyal, fõzésre és étkezésre alkalmas épületekkel ellátva.

Mi gyorsan sátrat vertünk, örömködtünk egy kicsit a megérkezésre, majd eltettük magunkat másnapra, mikoris még igen sok megszámolnivaló fehér sáv várt ránk.
Ha reggel, akkor tejeskávé. Nekem eszembe se jutott, hogy a messzi Törökországba tejeket hozzak magammal, sõt tavaly a reggelinket is úgy oldottuk meg, hogy csak úgy, út közben bekaptunk valamit. Anna azonban általában korán kelt, és a csemeték gondos táplálása érdekében tejeskávé, illetve teafõzés vette kezdetét. A tea egész napra készült. Mi amúgy fiúsan csak azt ittuk, ami az út menti boltokban, vagy a benzinkutaknál kapható volt, de az egész napra szóló tea kétségkívül költségtakarékosabb lehet.
Szóval mi is rákényszerültünk a rendszeres reggelire, ami elméletileg növelhette volna komfortérzetünket, de számunkra inkább macerát jelentett. Haaaj, azok az országút szélén állva bemakkolt fél bucik sajttal, amiket a kisvárosi pékségekben (ekmekciler) lehetett kapni!
De hát a közös étkezésnek is meg vannak a maga gyönyörei. Végül is az út végén már kifejezetten jól esett, hogy az otthoni szokásaimnak megfelelõen tejjel, és fejbelövõs kávéval kezdhettem a küzdelmeket.
Szóval Edirne után tankolás, majd irány Isztambul. Ezen a városon már kétszer mentem át oda-vissza, de még egyszer sem volt kedvem megállni és nézelõdni. Valahogy visszariasztott a rettenetesen nagy látogatottsága, a turistaparadicsom, a forgalom, a tömeg. Csábít ugyan az a néhány látványosság, ami a színes prospektusok oldalait díszíti, de számomra még mindig többet érnek a hallgatag Ani-beli, vagy Hattusasi romok.
Ráadásul két, majdnem párhuzamos autópálya vezet arra, és ha rosszul választok, akkor az hosszas városbeli keringést eredményezhet. Most is pórul jártunk, mert a Boszporusz hídján csak rettentõ nehezen lehetett áthaladni. De utána már Ázsia következett, és nyomás!

Autópálya, autópálya és autópálya, egészen az Ankara elõtti nagy hágókig. Itt azután végtelen hosszú, de csodálatos emelkedés, majd lejtõ, körgyûrû és bírság. Minket nem meszeltek le a tiszteletet parancsoló nagy batárral, de Annáék Scenic-je biztos prédát jelentett a lesbõl támadó rendõröknek. Végül rövid egyezkedés után, mely során tisztázódott, hogy az áldozatok nem igényelnek hivatalos igazolást az eseményrõl (no makmusz), kisebb összeg átadására került sor, amely megváltotta számunkra a továbbhaladás lehetõségét.
Irány Bogazkale! Itt már meg-megálltunk, csodálva az Anatóliai fennsík tájait, kissé pihengetve, de éreztük, hogy a cél még messze van, és az éjszaka közel. Már-már megérkezni véltük magunkat, mikoris az utolsó tán száz kilométeren állandó útépítésekkel kellett megküzdenünk. Derék rokonaink úgy amerikaiasan hosszú szakaszokon szétkapták az utat, és egy blokkban cserélték a teljes felületet. Nekünk ez alatt hol a jobb, hol a baloldalon, földúton, vagy murván kellett araszolnunk, már napszállta után.
Végül éjszaka érkeztünk Bogazkalébe, és a lonli szakszerû támogatásával sikerült elég gyorsan megfelelõ táborhelyet lelnünk.
Feltámadt a szél, és esett az esõ. Nem erre számítottam Törökországtól. A domboldalban épült fogadó udvarának szélén, a kerítés mellett vertük fel a sátrakat. Mellettünk egy filmes stáb autói álltak. A stáb a futball-világbajnoksággal volt elfoglalva az étteremben, csak egy felsõ középkorú török szakadt le róluk a magyar beszéd hallatán, és elegyedett szóba velünk. Kiderült, hogy a filmesek a régi idõk emlékeirõl forgatnak, õ pedig, bár nem annyira régen, de Budapesten lakozott egy ideig, és valamilyen szõrmekereskedésben volt érdekelt. Bár saját bevallása szerint csak néhány hónapot töltött nálunk, de most elég jól megértettük egymást - magyarul. Ez a kelet a csodák világa!

Bogazkalében több lehetõség is van a kempingezésre. A miénk egészen kiváló lett volna, ha nem fúj a szél, és nem esik az esõ. Úgy általában pocsék idõ volt. Úgy látszik, hogy ide a július vége, augusztus eleje a legmegfelelõbb. Reggel azonban, amikor kisütött egy-egy pillanatra a nap, ráláthattunk a táborhelyrõl a hattusasi romokra.

Rövid reggeli után megcéloztuk az õsi kultúra romjait. Nagy figyelemmel kerültük el az ajánlkozó gájdokat és árusokat, de a régi városban csak ránk csimpaszkodott valaki, és fontossá tudta tenni magát. Végül nem bántuk meg, hogy elfogadtuk a segítségét, mert borsos összegért ugyan, de kétnyelvû (angol és német) vezetésben részesített minket, ami nagyon tanulságos volt. (Részletekért lásd az "És újra Kayseri" c. irományomat!)

Ha valaki errefelé jár, feltétlenül nézze meg a régi hettita birodalom emlékeit! Ez a birodalom a maga korában a fáraók Egyiptomával vetekedett. Írásos meg nem támadási szerzõdésük itt látható kõbe vésve, mint az ókori politika gyöngyszeme. Ebbe a városba vezetett Szinuhe útja is, Egyiptomból menekülvén.

Bogazkalébõl igen kiváló és szép út vezet Yozgat felé, amit nem minden térkép jelez. Ha ismertük volna, akkor biztosan délrõl közelítjük meg ezt a helyet. Yozgat után Kayseri, amelyrõl bõvebben a már korábban hivatkozott oldalakon lehet olvasni, Kayseri után pedig Kappadókia felé vettük a célt.
Mikor az ember letér a 805-ös útról Ürgüp felé, egy idõ után érdemes megállni és visszanézni. Csodálatos a látvány, amint a hosszú síkság végén az Erciyes Dagi búcsúztat hósapkás messzibõl. Az ember egy kicsit elmereng, azután irány Göreme.

Göremében igen kiváló táborhelyre akadtunk. Szépen, teraszosan kiépített kemping, csodálatos kilátással a jellemzõen Kappadókiai tájra. Fürdõ, melegvíz, és kultúrált WC. Mikor sátorverés után úgy estefelé kedvünk támadt a kemping büféjében meginni valami borocskát, és mivel az éttermi részt éppen alkalmi szállásnak adták ki valamilyen világjáró angol csapatnak, a tulaj beinvitált a szõnyegüzletszerû irodájába, vagy irodaszerû szõnyegüzletébe.
Itt nagyon kellemes, törökszerû környezetben, békésen poharazgatva tölthettük el az estét. A kemping étterme egyébként természetesen ugyanolyan sziklába vájt barlangrendszer, amilyen annyi helyen található errefelé. Nyáron hûvös, télen gondolom langyos lehet.

Hajnalban arra ébredtem, hogy Anna teát fõz. Nemcsak teát, kávét is. Sõt. Nem csak nekünk, hanem az egész kempingnek, vagy a városnak. Legalábbis ilyen eseményre engedett következtetni a gázfõzõ fel-felerõsödõ zaja. Elõször mérges voltam, hogy nem tudok tõle aludni, aztán egyszerre csak belémhasított: léggömbök!

Gyorsan magamra kapkodtam annyi cuccot, hogy éppen meg ne fagyjak, és villámgyorsan kibotladoztam a sátorból. A fejünk felett, és a kappadókiai kúpok között léghajók szálltak. Megannyi színes gömb úszott a hajnali fényben. Messzirõl jöttek felénk, végig követve a völgyek vonulatait, és eltûntek felettünk a hegy mögé bújva.

De ha már úgyis felébredtünk, akkor jöhet az a kávé! Friss kenyér, reggeli, és hajrá!

Kappadókia még mindig nagyon nagy. Az idõ pocsék volt, én pedig rettenetesen fáradt. Fáradt voltam, és ez az út további részein csak fokozódott. Egyedül vezettem végig, Marci még túl fiatal váltótársnak. Nehéz volt az elõzõ év, a tavasz, és még nem tudtam, hogy mi lesz a hazatérés után. Szóval én csak vezettem, amíg a társaság újabb és újabb lyukakat vizsgált meg, és súlyos álomból ébredtem az autóban ülve, amikor bemondták a következõ címet.
A fiatalok persze rettentõen élvezték a dolgot. Marci a tavaly látottak között is tudott új néznivalókat találni, én pedig nyugodtan durmolhattam a kocsiban. Hogy Kappadókiában mit érdemes megnézni, azt tessék elolvasni a tavalyi anyagban, vagy bárakármilyen útikönyvben. Most, jelen irományom elsõ bekezdésére való hivatkozással, nem térek ki jobban a részletekre. Idõnként érdemes betekinteni a mellékelt koordináta-jegyzékbe, ott is vannak megjegyzések.

Ami még említésre méltó, az az, hogy Marci rávett a madárparadicsom meglátogatására. Sokalltam ugyan az autózást, de végül eljutottunk arra a helyre, ahol egyébként rengeteg madarat kellett volna látnunk. Jajám! Csakhogy ezek a szárnyasok most éppen Magyarországra, meg a csuda tudja hová repültek, és csak a szó szerinti hûlt, és hûvös helyüket lehetett volna látni, ha a vadõr nem jön utánunk motoron, és nem bíztat udvariasan távozásra. Azt viszont láttuk, hogy amennyiben megfelelõ idõpontban jönnénk, rengeteg lehetõség lenne madármegfigyelésre, és a környéken megfelelõnek tûnõ szálláslehetõségek is vannak.

Mindemellett nem voltunk csalódottak amikor visszafelé hajtottunk, mert a szép táj fölött szálló viharfelhõk nagyon szép látványt nyújtottak.
Mielõtt visszatértünk volna a kempingbe, akartunk kicsit sétálni az ürgüpi fõutcán. A színes üzletek között, hirtelen ötlettõl vezérelve beültünk mind a hatan egy kellemes cukrászdába, és a rengeteg féle édesség majd minden fajtájából rendeltünk egy-egy kisebb adagot. Lütfen! Ebbõl is három, abból is három, abból is három, és abból is három! Volt nagy sürgés-forgás körülöttünk! Ezeken a török vendéglátóhelyeken, még az egyszerûbbeken is, nagy kultúrája van a terítésnek, és a tálalásnak. Ez abban nyilvánul meg, hogy sok helyen van elég nagy személyzet arra, hogy a vendég elõl elszedje a használt csetrest, és folyamatosan hozza az újabb és újabb adagokat. Szóval itt is sürögtek körülöttünk, és mi degeszre zabáltuk magunkat édességgel. De legalább végig próbáltunk egy csomó keleti édességet.

Mikor kellõképpen lelassulva tovaballagtunk, egy étterem elõtt magyar beszéd hangjai ütötték meg a fülünket. Elég jeles méretû társaság szállta meg azt a kis éttermet, ahol Marcival még tavaly többször is kajáltunk. Most is csak megálltunk egy pillanatra nosztalgiázni, és máris elõttünk termett a tulajdonos asszonyság, hogy tápolni marasztaljon. Amint meglátta a fiamat, rögtön megismerte, bár az elmúlt év alatt nõtt a fiú néhány centit. Az asszony lelkendezett egy sort, és csak ezután fedezte fel az igazi vendéget, márminthogy engem, de úgy látszik, hogy ez az apák sorsa.

Sajna nem maradtunk ott vacsorázni, mert eléggé el voltunk telítve süteményekkel, de reméltük, hogy nem sértõdött meg ezért, és megfogadtuk, hogy a következõ nyáron kötelességszerûen meglátogatjuk. (Cím, adatok a mellékletben.)

Másnap reggel nekivágtunk délnek. Örültem volna, ha végre elfelejthetjük a kabátot, mert eddig eléggé megtréfált az idõjárás. Hideg volt, szél volt, fáztunk, a hálózsák vékonynak bizonyult, stb. A hálózsákokat még 2001-ben vettem. Akkor úgy gondoltam, hogy nem veszek valami nagyon vastagot, mert azután nem fogok tudni aludni a nagy melegtõl. Így aztán príma kis lafumát vettem, amely +10 foknál komfortos, de még 0 fokban jó. Hát nem volt jó. Fáztam benne most is, tavaly is. Így történt tehát, hogy most februárban (2003) leértékelésben vette újabb lafumát, de most télit, ami -14 fokig jó (állítólag). Nyáron viszem az összeset, és legfeljebb váltogatom. Eléggé vicces dolog a magasban, hogy amíg napközben leég a tarkód, és meggebedsz a melegtõl, éjszaka megfagysz. Este még a szúnyogok zümikéznek körülötted, reggel meg a fogad vacog.

De ennek vége - gondoltam, mivel Adana felé egyre melegebb lett, és amikor a hosszú kanyargók után az autópályáról megpillantottuk a tengert, a hõség is pillanatok alatt körülölelt. Lezúdultunk a tengerpart felé, és keletre fordultunk. Adana már nagyon is kelet. Marci fiam azt javasolta, hogy Adana környékén éjszakázzunk, és csak másnap induljunk tovább. No rendben, de hol lesz itt kemping? Elértük ugyanis azt a vonalat, amitõl keletre már ritkábban van minden, ami a turizmust támogatja. Valamelyik útikönyv, talán a lonli, említett valami kempinget a tengerparton, így hát arra vettük az irányt. Nagyon szép nádas, mocsaras területek, és megmûvelt földek váltogatták egymást. Mennyi lehet itt a szúnyog éjjel! - gondoltam magamban.

Karatasba érve elkezdtünk kempinget keresni. A környéken a térkép jelez valamilyen milli parkit (természetvédelmi terület), meg valami strandot. No azt nem találtuk meg, viszont a magas parton haladva észrevettünk valamit, ami felülrõl nézve akár kemping is lehetett. Kissé körülményes volt megtalálni, mivel a bejáratot a kikötõ nyugati végénél kikötött hajóroncsok eltakarták, de leleményességünknek semmi nem szabhatott határt, így végül is megtaláltuk az éjszaka eltöltésére alkalmasnak vélt helyet.

Ma úgy gondolom, hogy tovább kellett volna keresgélnünk, és a tó mellett talán jobb helyre is lelhettünk volna, de akkor a társaságnak ez nem volt ínyére. Így hát begabalyodtunk egy igazi török szocreál szakszervezeti sátortáborba.
Ennek az volt a jellemzõje, hogy a parton két hosszú tömött sorban elõre felvert tágas sátrak álltak, amelyek között úgy térd magasságban mindenféle technológiákkal terület-elválasztó berendezések (kerítések) voltak kialakítva, mintegy jelezve, hogy meddig terjed az egyes sátrak lakóinak magánszférája. Így azután két utca alakult ki. Az egyik sor a tengerpartra esett, a másik mellett pedig még volt bõven tér, amely szélén, a löszfal-part alatt éttermek, boltok húzódtak meg.

Érkezésünk kisebb feltûnést keltett a jól megérdemelt szabadságukat itt eltölteni kívánó dolgozók körében. Hosszú ideig tartott, mire megértették a jóemberek, akik között a hierarchia lassan vált láthatóvá, de utána kitapintható volt, hogy nincs SZOT beutalónk, de mégis itt akarunk aludni. Kis idõ múlva rájöttek, hogy nem akarunk sátrat bérelni, mert van saját. Ezt a megállapítást az ár bizonyos mértékû csökkenése követte. A sztaroszta szemmel láthatóan megkönnyebbült. Ezt követõen konzíliumot hívtak össze, ami kiderítette, hogy a kultúrálatlan effendik, akikkel semmilyen értelmes nyelven nem lehet szóbeli kapcsolatot kialakítani, végül is ott táboroznak le, ahol akarnak.

Annak érdekében viszont, hogy a sátrak elsõre átláthatatlannak tûnõ erdejében keresgélve nehogy valami bajt okozzunk, a hierarchia egyik alacsonyabb szintjén álló illetékes személy elindult elõttünk és mutatta az utat. Erre egyébként nagy szükség is volt. Látszott, hogy az "üdülõtábor" kultúrfelelõse helyzete magaslatán áll, mivel a közönség magasabb szintû szórakoztatása érdekében elsõre egy olyan táborhelyet kívánt számunkra alkalmasnak feltûntetni, amely minden más elõnye mellett (közel volt a zuhany) a tábor összes más pontjáról kiválóan látható.

Amennyiben elfogadtuk volna ezt a helyet, úgy feltehetõen többen meghívták volna a kultúrfelelõst egy-egy sörre az esti mulatságban, köszönetet mondva a késõ délutáni mozielõadást remekül helyettesítõ programért. Mi azonban minden ilyen számítást keresztülhúzva a móló melletti, aránylag elhagyott helyet szemeltük ki alkalmi táborhelyül. Alig kezdtünk el kipakolni, megérkezett a testület, amely szemrevételezte elhelyezkedésünket, majd néhány kérdést tettek fel, amit mi legjobb tudásunk szerint nem értettünk, és nem válaszoltunk. Ily módon azután a testület kielégülten morgott, majd távozott.

Hozzá is láttunk a sátorveréshez, ami az aránylag laza, és szemmel láthatólag korábban gépileg elplanírozott területen aránylag könnyen ment. Elég közel voltunk a tengerhez, és aggódtam egy esetleges éjjeli vihar miatt, de ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult. Kissé késõbb, a testület gesztusait és szavait utólag elemezgetve rájöttem, hogy valszeg azon töprenghettek, hogy nem fogja-e zavarni az effendiket az a tudat, hogy az elõzõ napi vihar frissen elplanírozott hordalékán alszanak?
De végül úgy dönthettek, hogy amennyiben ezt nem mondják meg nekik (márpedig megmondani kissé bonyolult lett volna), akkor nem is lesz olyan zavaró.

Hát tulajdonképpen jól elvoltunk mink ottan. A boltban remek helyi kaját lehetett vásárolni, friss kenyeret, sajtot, meg miegymást. Jót vacsiztunk, majd nekiláttunk a pihenésnek. Megfigyeltem, hogy az itteni törökök föl, s alá járkálnak a parton, valami népi szokásnak megfelelõen a tábor egyik végétõl a másikig. Járás közben fejüket elõrefele irányban tartják, csak szemük vizslat ellenállhatatlanul az effendik sátrai felé. Szóval mindenkinek sétálhatnékja támadt, csak a kisebb gyerekek vették a bátorságot, hogy nyíltan oda-odaszaladtak, rövidke párbeszédet folytattak velünk, amirõl azután elszaladva, kissé távolabb beszámoltak a nagyobbaknak. Valami ajándékféle cseréjére is sor került, de erre már nem emlékszem pontosan, mert régen volt és én eddig lusta disznó voltam leírni.

Tisztálkodni a parti zuhanyozóban lehetett, amelybe kíváncsi tekintetektõl követve kelletett vón' lejutni, és rettentõen hideg volt a vize. A klotyó klasszikus keleti guggolda, szemmel láthatóan alaposan és rendszeresen tisztogatva, de mindennek ellenére fertelmes és erõs szagokkal övezve. Igazából nekem és Marcinak ez nem okozott olyan nagy problémát, de a lányok nem ehhez voltak szokva, és félõ volt, hogy a komfortérzetüket tartósan nem biztosító körülmények egy idõ után jelentõs hangulati változást eredményeznek náluk, magyarul elegük lesz az egészbõl.

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, és vártam a hajnalt. Közben a csodálatos hálózsák hiperszuper szalagja, ami arra volt hivatott, hogy a cipzár ne csípje be a szövetet, beszorult a cipzárba. Kiültem az éjszakába, és a zseblámpa fénye mellett, a folytott káromkodásomra felriadó Attila segítségével, erõltetett nyugalommal és kisollóval kibontottam az egész szalagot, és kivágtam a szemétre, amin aludtunk.

Hajnalban megint indult a sétálgatás, de én éltem a gyanúval, hogy ez már nem annyira nekünk, mind inkább a tengerpartnak szól. Mi reggeliztünk, csomagoltunk, és húztunk északnak. Adanában ismét keletre fordultunk, és hamarosan elértük Yilankalét. Ez a vidék már egy hatalmas síkság, amelyen itt-ott bazaltkúpok fordulnak ki a földbõl. Ezeknek a tetejére, a stratégiai jelentõségû pontokra már a bizánciak, sõt még Nagy Sándor is, várakat építettek. Innen a magasból remekül lehetett látni a tájat, és fürge lovakon kirohanva megsarcolni az erre haladó, de vámot fizetni nem akaró karavánokat. (Mennyire magyaros gondolkodás!)

Yilankalét északról közelítettük meg. A fõútról lehajtva hirtelen füstfelhõt láttunk gomolyogni magunk elõtt. A parasztok égették a tarlót. Széles sávban, és hosszú csíkban égett a növényzet a szántóföldön, és szörnyû nagy volt körülötte a zûrzavar. Ragadozó madarak keringtek a tûz fölött, és hosszú lábaikon gázló madarak, meg mindenféle egyéb szárnyas topogott fel s alá, mit sem törõdve a közelben lakmározó rókával. Mindegyik azzal volt elfoglalva, hogy telezabálja magát a tûz elõl menekülõ rágcsálókkal. Jöttek és jöttek hosszú sorokban etetésre.

Kicsit megálltunk fényképezni, aztán fel tovább a csodálatosan szép úton a várhoz. Itt már ezerrel tombolt a Nap. A kocsi pillanatok alatt felforrt, és keményen dolgoznia kellett a klímának. A hegytetõn, a vár tövében, egy Ausztriát idézõ étterem áll. Innen már gyalog kellett felkapaszkodni, az egyre nehezedõ úton. Nincs itt kiépítve semmi. Ezek a romok úgy állnak, ahogy századokkal ezelõtt hagyták õket. Úgy kell kitalálni, hogy merre másszon az ember, és hogy hogyan másszon vissza, ha nem találta meg a helyes utat. Igazi gyerekparadicsom lenne, ha nem lenne veszélyes. Ja, és közben ezerrel tombol a Nap. A lányok hamar visszafordultak, de mi fiúk felmásztunk, amennyire csak lehetett. Napfény, panoráma, veszély és biztonság. Mi kell még?

Marhanagy gyíkokat láttunk, talán ezeket hívják leguánnak? Mindenesetre fotóztam párat, tán valaki meghatározza.

Az étteremhez visszatérve beültünk az árnyékba, gyönyörködtünk a tájban és hideg italokat fogyasztottunk, amiket a kevéssé szorgos legény rövid, de határozott unszolásunkra még mindenféle rágcsálni való magvakkal is kiegészített. Közben átlapoztunk a környezõ várakról szóló tájékoztatókat, és azután tekertünk tovább.

A következõ célpont Anazarva volt, amit kis kitérõvel közelítettünk meg. Ekkor a lányok már panaszkodtak. Megviselte õket a meleg, a "nyomor" látványa és a bezártság. A két csajszi végig a Scénic hátsó ülésén dekkolt, és ette õket a fene. Mit tud csinálni egy 17 és egy 13 éves lány ezer kilométereken keresztül egy hátsó ülésen? Hát marja egymást. Ha éppen semmi más okot nem találnak szórakozásra, akkor veszekednek. Na persze ez nem komoly. Csak olyan, mint amikor a kutyakölykök bunyóznak. Az ember gyereke viszont ilyenkor, akárcsak a kutyakölykök, felhasználja tudásának teljes tárházát a sértegetéshez, gyalázkodáshoz, csipkedéshez, marakodáshoz, és ez bizony olyan kifejezéseket, megoldásokat is eredményez, amelyek alkalmasak arra, hogy az anyjukat és felnõtt utitársukat megüsse a guta.

Fõleg, mikor az egymás ellen irányuló szóforgalmazásuk lendülete megtörvén, figyelmük az éppen kéznél lévõ anya felé fordul, és annak a fejére kezdik olvasni az egész életének összes nyomorúságát. Ilyenkor a tisztelt szülõ, pusztán rutinból kap akkorákat, hogy gyõzzön kapaszkodni a kormánykerékbe. Hiszen a kamaszos vádaskodásnak minden alapja megvan, a nyelvüket, határaikat próbálgató csitrik a kínzásra alkalmas tények teljes tárházának birtokában vannak, okosak, mûveltek, és teljesen liberálisan fel vannak szabadítva a gondolkodás és kifejezés korlátai alól. Minden bûnünket, hibánkat ismerik, és ránk olvasva próbálnak újabb és újabb pozíciókat szerezni, felnõtté válásuk hosszú útján. A két kis lángocska tehát, a fáradtságtól és a szokatlan körülményektõl elgyötörve, korlátokat vesztve, bele-belekapva sütögette anyjuk fájó lelkét.

A gyerekkori barát, az utitárs pedig talajtvesztve próbál egyensúlyozni a valós tények és a szófacsarás között, hol ide, hol oda igazságot adva, pedig az is rossz, ha egyáltalán megszólal, vagy ha hallgat.

Anazarva felé haladva iszonyú meleg volt, és egyre nyomorúságosabb a vidék. Én erre különösebben nem figyeltem volna fel, de a lányokat zavarta a nyomor látványa. Szerintem ezek a falvak azon a szinten álltak, mint a mieink közül a szegényebbek, úgy 30 évvel ezelõtt. Nekem tetszett az egész, és jól éreztem magam benne.

A várhoz közeledve le kellett térni a fõútról, és egy kis falun át érhettük el a bazaltkúpot. A feljárati lehetõségeket kutatva nézelõdtünk, amikor felbukkant a delegáció. Egyikük a helyi múzeumi igazgatóság prominens (és jelvényes) képviselõje lehetett, a másik a hivatalos gájd, a harmadik, meg még néhány ifjonc a kíváncsiskodó palásthordozók táborát gyarapították. Hja mit sem ér a tekintély, ha nincs aki hitelesíti a tiszteletet!

Kiderült, hogy a várba fel két út vezet. Az egyik mintegy 45 perc oda, és ugyanannyi vissza, a másik csak negyed óra oda, de nem olyan egyszerû. Tekintettel arra, hogy a lányok nem voltak hajlandóak ezt a terhelést bevállalni, a rövidebb út mellett döntöttünk. Az autókat árnyékba állítottuk, és a múzeumigazgató, valamint a slepp védelmére bíztuk. Õk megnyugtattak, hogy minden rendben lesz. A lányok bezárkóztak a Scénic-be, de biztosítani kellett õket arról, hogy a vokitokit folyamatosan figyelni fogjuk.

Hát akkor rajta! Én megragadtam a fényképezõgépet, és a hátizsákot, benne egy teli üveg vízzel és az elmaradhatatlan utiokmányokkal. A fontos papírjainkat soha nem hagyom a kocsiban, és mindig cipelek magammal hátizsákot. Valahogy így tartom biztonságosnak. A keletet pedig megtisztelem azzal, hogy ide érkezve mindig hosszúnadrágot húzok. Legyen bármilyen meleg, ha a helybéliek képesek fekete hosszúnadrágban és fehér ingben járni, akkor én sem kívánom a szemüknek szokatlan põreséggel elvonni a figyelmüket. (Tavalyi erzurumi tanulság.)

A kecskeszagú gájd is, és a delegáció is rendesen fel voltak öltözve, és szavaikat illedelmesen hozzám intézték, a társaságunk egyetlen szalonképes felnõtt tagjához. Hja a tisztességtudó hosszú naci rangot jelent!
Úgyhogy rettentõen büszke lehettem magamra, a "negyedórás út" elsõ öt percében. A többi akár rémálom is lehetett volna, ha már voltam olyan marha, hogy 50 fokban tûzõ napon nekiállok hegyet mászni. A kabócák ciripeltek, a Nap sütött, a sziklák csúsztak, a kecskeszagú gájd ezerrel húzta elõttünk a nyomjelzõs csíkot, a lányok pedig a vokitokiban nyafogtak, miszerint a legények a síkon, az árnyékos fák alatt kacsingattak rájuk. De hát mi a frászkarikát csinált volna egy parasztgyerek, amikor ráért, és a szeme elõtt mindenféle csinos fehér hurik rejtezkednek az autó hevenyészett törülközõ-függönye mögött! Abban pedig hundertprocentig biztos vagyok, hogy a leánykák azért kíváncsian ki-kinézegettek a függöny mögül, hogy láthassák: kacsingatnak-e még a fiúk? (Nagyanyám mondta az ilyenre tréfásan: Mennyetekmán, mennytekmán ménemjöttök!)

Ebbõl persze akkor mi csak a szédítõ hõséget és a nyikorgó vokitokit érzékeltük, amíg kecskeszagú gájdunk rövid pihenõt nem engedélyezett. Anna hervadtan rogyott egy sziklára, én pedig reszketõ kézzel elõhalásztam a vizesflakont. Úgy látszik, hogy azért az én agyam dehidratációjához kissé több melegre lett volna szükség, mert még félig ép ésszel lecsavartam a kupakot, és ahelyett hogy ittam volna, egy adagot Anna hátára csorgattam. Õ döbbenten felugrott, és bár én kéjes öröm csillogását véltem felfedezni a szemében, Attila felhívta a figyelmemet rá, hogy valszeg nem kap levegõt. A locsolást így gyorsan befejezve aggódva fordultam felé, de addigra minden rendbe jött. A döbbenet lerázta róla a tespedtséget, és az út további részein teljesen jó kondícióban produkált. A kúrát utána Attila is kipróbálta, és késõbb, már fenn a várban, én is megtöltöttem a sapkám vízzel, és a fejembe csaptam.

Hát igen. Van ennek egy fiziológiai és lelki hatása. Egy pillanattal korábban már azt hittem, hogy megáll a szívem a melegtõl, de a sokk után teljesen rendbe jöttem. Érdekes jelenség, ahogy az ember a hirtelen hidegtõl úgy érzi, hogy megbolondul, de nem hiszem, hogy sûrûn kellene próbálgatni. Mindenesetre itt és most bejött. Visszafelé már szinte dalolva mentünk, de elõbb megcsodáltuk a kilátást, és meghallgattuk a gájdot, aki értelmesen és szakszerûen mesélt a múltról, a jelenrõl és a romokról. Úgy látszik, hogy itt mindenhol van valamiféle idegenvezetés. Valszeg mindenhol van egy-egy, vagy több észlény, aki amint a falubeliek jelzik, hogy idegen érkezett, tiszta ruhát ránt, és vezet, vagy felügyel.

Visszafelé, amint az itt már általában szokás, felmerült a díjazás kérdése és a kapcsolt áru bemutatása. A gájd közölte, hogy a korábban említett magas összegbõl szívesen enged, ha a csökkentett összegnek csak egy részét valljuk be a múzeumigazgatónak. Elképzelése nyitott fülekre talált. A dolgot tovább fokozta azzal, hogy elmondta, miszerint az õ kedves nagyapja ásogatott a kertben, és ott egy régi bizánci fürdõ romjaira bukkant. Jöttek már ide fényképezni svájcból is, annyira érdekes ez a dolog. Mindenesetre feltétlenül nézzük meg! Sõt! Vegyünk tõle eredeti bizánci érmét, azt is itt találták a földben, szántáskor fordította ki az eke!

Nos, a delfines-kardhalas mozaik valóban a kert végében, a káposzta és a krumpli között volt fellelhetõ. Derék gájdunk kapott gyorsan egy vödröt, és néhány vödörnyi vízzel láthatóvá varázsolta a képeket. Fotóztam, mint a svájci, majd miután visszafelé is átgázoltunk az udvaron nyüzsgõ gyerekseregen, még régi bizánci érmét is vettem tõle. Ezzel valszeg súlyos törvénysértést követtem el, mivel mûkincset Törökországból nem szabad kihozni, de szerintem tutti, hogy hamisítvány. (Az árából ítélve csakis emléktárgy lehet.)

Nos, a nézelõdés és vásárlás után visszahúzódtunk autónk hûvösébe, és Karatepe felé indultunk tovább. Nekem nagyon tetszett ez a vidék, és van errefelé néhány kellemes tó, ahol valszeg kempingezni is lehet, de ez most nem az az idõpont volt.

Karatepéhez csodálatos út vezet. Magasan, hegyek között, fák alatt, völgyek fölötti hágón át érkeztünk ide, ahol a természetvédelmi területen, egy víztározó mellett verhettük fel a sátrakat. A lenyugvó Nap beragyogta a tavat, a fákat és a szemközti hegyoldalt. Tiszta Amerika! Vagy legalábbis az amerikai filmekben lehet ilyen tájat látni.

A tópart körül, a domboldalakon rengeteg tûzrakóhely volt kiépítve, padokkal, asztalokkal, szeméttárolókkal. Minden aránylag tiszta volt, és szemmel láthatóan gondozott. Az egyiknél egy török család piknikelt, akikkel azután párbeszédbe elegyedtünk. A párbeszéd abból állt, hogy õk nagyon kedvesen valamiféle török süteményekkel kínáltak, amit mi Unicummal, meg a barátságos közeledés elfogadásával viszonoztunk.
Nyílt, egyszerû kapcsolatteremtõ gesztusok, mint az óvodában. De jó volt újra ráérezni! Ebben az utálatos pénzhajhász elüzletiesedett európai világunkban, lekezeljük, lenézzük ezeket a próbálkozásokat, és az a menõ, ha az ilyet kellõ eleganciával visszautasítjuk, és közben a biztonságra, a másik szegénységére, és a kitudjamitakarhatmégtõlem-re hivatkozva fényesen elszigetelõdünk. Abból nem lehet baj - mondjuk. Jobbabékesség, jobbfélnimintmegijedni!

A családot vizsgálva nemigen tudtuk megállapítani a szereposztást. Egy harmincas évei elején járható férfi, három gyerek és három asszony. A kapcsolat nem volt megállapítható. A nõk kora nagyon eltérõ volt, nem tudtuk, hogy ki a feleség, esetleg ki a srác anyja, vagy mind a három a felesége-e, és hogy ki, vagy kik a gyerekek szülei.
Mindennek ellenére a társaság családnak látszott, mégpedig módosabb családnak, még ha egyetlen autóval jöttek is. Az ifjabbik nõ beszélt asszem németül valami keveset, így tehát nagy tekintélye keletkezett a többiek elõtt. A fiatalember természetesen tartotta magát a lelkendezéstõl, és az egész családról egy magabiztos barátságos nyugalom áradt. Észrevették, hogy éhesek vagyunk, és nem zavartak, sõt kis süteményt küldtek ajándékba.

Ebédünk végeztével tán éppen mosogattunk, amikor felbukkant a rend hivatalos õre, egy barátságos ifjú egyenruhás személyében. Látszott rajta, hogy feltétlenül kapcsolatot kíván teremteni velünk, barátságosan, egyenrangúan kommunikálva.
Egyébként ez jellemzõ erre a vidékre. Nem leereszkedõk az idegenhez, és nem is alázatosak. Egyenrangúak, nyugodt, szuverén egyéniségek.
A rendõr, vagy vadõr feltétlenül akart velünk valamit közölni, de ha tudott is valamilyen más nyelven a törökön kívül, az nem európai lehetett, mert sehogyan sem sikerült megérteni egymást. Még a török-magyar szótárban való böködéssel, és még az ifjabb török asszony segítségével sem. Végül kaphatott valamilyen megnyugtató jelzést, valami olyat mondhattunk, ami választ jelenthetett a kérdésére, és barátságosan távozott.

Késõbb elemezgettem magamban az eseményeket, és rájöttem, hogy mire akart bennünket figyelmeztetni. A hely, ahol a sátrainkat felvertük, láthattuk a felszereltségébõl is, hogy a környékbeliek kedvenc hétvégi piknikezõ helye lehetett. Mivel éppen péntek este volt, valszeg erre akarta felhívni a figyelmünket. Szombaton délelõttõl biztosan elözönli a nép ezt a vidéket, és vasárnap estig sokan egyfolytában itt maradnak. Mivel azonban elmondásunkból kézzel-lábbal kiderült, hogy másnap odébbállunk, nem kellett hát különösebben óvnia minket.
Fáradtak voltunk, de a lányok megnyugodtak, hogy holnap indulunk vissza nyugat felé. Reggel azután így is történt.

Visszafelé autózva a tengerparton haladt végig az út, és hamarosan turista-lakta vidékekre értünk. Ezt az állatfajt mi Marcival nemigen kedveljük, most csupán azért került az utitervbe néhány ilyen cím is, mert kötelezõ jelleggel meg akartuk tekinteni mindazon csodákat, amelyek látása után a társaságokban ájuldozni illik. Pl: Jajjhogyazmilyen gyönyörû! Aztatfeltétlenül mekkellhogy nézzétek! Énsehittemamíg nemláttam! Stb.

Úgy éreztük, hogy meghallgatásra érdemes mondanivalónkat sem tudjuk különben hitelesen elõadni, ha például így kezdjük: "Pamukkale? Nem, azt sajnos nem láttam."
Ezért, hogy a sznobizmus kötelezõen birtokolandó szintjéhez szükséges kompetenciát megszerezzük, fel kellett tehát keresnünk bizonyos feltétlenül meglátogatandó emlékhelyeket. Fel tehát nyugatra!

Silifkétõl kelet-északkeletre található a Kizkalesi vár. Itt be lehet hajózni a kicsiny szigeten fekvõ várhoz. A Táj különben szép.
Silifke után, Tasucuban találtunk egy nagyon kellemes kempinget (a tulaj és a személyzet angolul is, és németül is jól beszél), ami tulajdonképpen egy étterem bungalókkal és stranddal, ahol felverhettük a sátrainkat, és remek tápanyagban részesülhetünk rakival és sörrel. A part köves volt és nagyon szép. Igazi pihenésre való hely. Annáék úgy döntöttek, hogy a következõ napot is itt töltik, nekünk azonban volt alternatív tervünk. (A "nekünk", az azt jelenti, hogy Marci így döntött, és én engedelmeskedtem. Nem esett nehezemre, mert a tengerparti tufulás nem az esetem.)

Így történt, hogy reggel kettesben elindultunk Silifkén keresztül Mut felé. Nagyon szép folyóvölgyön keresztül értünk fel a Taseli fennsíkra, és a túloldalon felkapaszkodtunk a Sertavul hágó felé. Itt nem sokkal a hágó elõtt bújik meg a hegyoldalban az Alahan kolostor. Ezek a bizánciak is tudták, hogy hova kell építkezni! Ebbõl a szélvédett zugból csodálatos kilátás nyílik a völgyre, ahol a múltban gondolom szorgos parasztok százai termelték a derék szerzetesek megélhetéséhez szükséges javakat. Ma már csak romok állnak itt, de azok szépek és gondozottak, mint mindenhol errefelé.

Visszafelé átszeltük a völgyet, és keskeny hegyi utakon vágtunk át a Toros hegységen Anamur felé. Mindenkinek javaslom. Kis falvak, hegyi tanyák, és tájak, és tájak.

Anamurtól kelet felé jelzett az utikönyv valamilyen kempinget. Ezt felderítettük, majd megszálltuk a Mamure erõdöt, amely zegzugos járatai még az olyan nagyra nõtt fiatalok számára is bújkálnivalóak voltak, mint az én fiam.

A várárokban megetettük a harcias teknõsöket, majd jót kajáltunk a közeli étteremben. Napszállta elõtt nem sokkal érkeztek Annáék kipihenten, és szemmel láthatóan megnyugodva. Úgy látszik tényleg nagyon kellett ez a csöndes pihengetõs nap az egyensúlyhoz.

A kemping nagyon kellemes, teraszos, erdõs tengerparti táborhely volt. Meleg vizet sajna nem találtunk, de különben minden rendben.

Reggel hajtottunk tovább Antalya - Denizli irányába, Pamukkale felé. Az út Antalya után felkanyarodik a hegyekbe, és csodálatos tájakon vezet keresztül. Én szívesen megálltam volna akárhol, valamelyik étterem mögött akár éjszakázni, kicsit lepihenni, és csak nézni a tájat, de az idõnk most ki volt számolva és mennünk kellett tovább. Az út rettenetesen hosszú volt, de amikor végre a tengerpartról beértünk a hegyek közé, az kárpótolt mindenért. Csodálatos fennsíkok, hágók, erdõk és rétek.

Pamukkaléban az utikönyv által jelzett helyen egy étterem mellett volt a kemping. Medence, WC, meleg víz rendben. Amikor megérkeztünk, az egyik legény egy méretes hõlégfúvószerû valamibõl valamilyen szúnyogriasztó szert permetezett széjjel, amitõl az egész kempinget néhány percre valami ködszerû füst lepte el, de utána nyugtunk volt.
Másnap, a Pamukkale láttán érzett csalódottságot a fürdõ mellett látható igen szép Hieropolis sem tudta ellensúlyozni. Ez a valamikor szép fürdõ gyakorlatilag megsemmisült.

A só-teraszok még láthatók, de alig van rajtuk víz, fürödni már rég nem lehet. A lonli írja, hogy a gyógyhatású forrásvizeket az ügyes vállalkozók már régóta elõbb a szállodák fürdõibe vezetik, és csak a maradék, vagy a visszaforgatott víz lesz közkinccsé. Hogy megpróbáljanak a csalódottságnak elébe menni, a derék helybéliek építettek ide egy élményfürdõt, ahol a nagy hõséget enyhítendõ, lehet pancsikálni. Szörnyû. Hatalmas az illúziórombolás. Hiába nyomták tele a környékét mindenféle attrakciókkal, élményfürdõ, múzeum, stb., az eredeti szép környezet lepusztulása eltakarhatatlan. Borzalmas lehetett az a tudatlan és pénzhajhász dúlás, amely ennyire tönkretette ezt a régrõl híres helyet.

Úgy gondolom, hogy nagyon sok érték fog még elpusztulni a felfejlõdõ török idegenforgalom hatására. A korlátokat nem ismerõ profitéhség még sok csodálatos tájat fog felzabálni. El innen gyorsan, és elfelejteni, hogy valaha is láttam! Legszívesebben becsuktam volna a szemem, de vezettem. Soha többé nem jövök ide!

Hamarosan kiértünk a tengerpartra, és irány Pergamon. A parton végig borzalmas, kilométereken keresztül egybefüggõ, több utcányi mélységben a partot szegélyezõ szállodasorok. Bóvli-bóvli hátán, minden, amit a turista pénzének kinyerése érdekében felvonultatható.
Mikor keleti irányból ehhez a fejlett idegenforgalmú zónához közeledtünk, több katonai ellenõrzõ ponton hajtottunk át. Vigyáznak nagyon, nehogy valami zûr történjen itt! Az idegenforgalom visszaesése nagyon sok ember megélhetését veszélyeztetné, és rengeteg állami bevétel maradna el.

Még Antalya elõtt, Aspendos-ban megtekintettük az egyetlen épen maradt és legnagyobb, és mai is mûködõ görög színházat. Mondhatnám, hogy tényleg nagyon szép volt. Megcsodálhatnám, hogy a görögök milyen jól tudtak építkezni, és milyen remek akusztikája van a helynek, de nem teszem, mert ez volt az elsõ hely a turistaparadicsom felé haladva, ahol már nem utazó voltam, hanem turista, akit fejni kell, és lehet. Mit törõdtek itt azzal, hogy honnan jöttél, és miért! Fizess! Ez a lényeg.

Az idegenforgalom fejlõdésének ezt a szakaszát mi is átéltük odahaza. Akkor, amikor a közmondásos õsi magyaros vendégszeretet átalakult a mindenféle mûveletlen rabló fajankók által gyakorolt kifosztássá, modortalan, gátlástalan és gusztustalan átveréssé. Mi már úgy vélem részben átestünk ezen a szakaszon, és ma már bárhova szívesen megyek Magyarországon, de itt, a török rokonok még egy korábbi stádiumban vannak, amit a magam részérõl viszolyogva, de kellõ megértéssel toleráltam.

Sajna ezen a vidéken elég markánsan érezhetõ, már a levegõbõl is, hogy melyik az a hely, amelynek a régóta tartós látogatottsága miatt már fejlett vendégfogadó kultúrája van, és melyik az, ahol a még felkapaszkodni vágyók próbálkoznak gyorsan meggazdagodni. Legyen az szállodás, útszéli zöldséges, vagy koldus.

Bergama a jobb helyek közé tartozik. Szépen kiépített belváros fölött magasodnak az ókori romok. Mikor a városba értünk, rádöbbentem, hogy kevés lesz a valutám a belépõkhöz, úgyhogy gyorsan egy ATM automatát akartam keresni. Elég hamar sikerült felfedeznem egyet, csak éppen nem lehetett a közelében parkolni. Kissé messzebb álltam meg, és mivel nem akartam a társaságot feltartani, hát futva indultam meg visszafelé. No ezt nem kellett volna. A sok vezetés, a koromhoz talán már nem annyira illõ sátorozás, a kevés pihenés valszeg már eléggé elfáraszthatott, így amikor egy egyébként igen szépen lerakott macskaköves sétáló utcát kereszteztem, az egyik lábam beleakadt az egyetlen kiálló kõbe, és a másik már nem tudta elég gyorsan korrigálni a hibát.

A kis teázók teraszán ejtõzõ öregurak riadtan ugrottak fel langyuló teáik mellõl segíteni, amikor döndülésem zaja belehasított az álmos délutáni csendbe. "Bergamon földje, erõsen tartalak!" Jutott eszembe a Scípiói szellemesség, mielõtt agyam vezérlõ központjába befutott volna a havária jelentés. A tárcám érintetlenül megmaradt. Ennek az ára viszont egy erõs rándulás a jobb tenyeremben, horzsolások az alkaron, bal tenyéren, rándulás a bal vállban, térd lenyúzva, rándulás a bal csípõben. Jelentõs vérzés, vagy törésre utaló jel sehol.
Akkor tehát megrázzuk magunkat, minden mûködik, panaszkodni még ráérünk, gyerünk tovább. Pénzt vettem fel, robogtunk fel a várhoz, amely már természetesen zárva volt. Nem baj! Viszont kaptunk felvilágosítást kempinget illetõen, aminek nagy hasznát láttuk.
A kemping a városka kezdeténél volt található, egy egészen jó kis étterem nagy parkjában, a medence mellett. Hideg-melegvíz, és kellemes körülmények. Kényelmes sátorverés, sebkötözés, vacsi. (Megjegyzem, hogy most, mikor majd hét hónappal az események után e sorokat írom, a bal vállam még mindig nem jött rendbe teljesen.)

A szomszédban egy terjedelmes lakókocsi jelezte német barátaink utazgató kedvét. A korosabb német házaspárral beszédbe elegyedve kiderült, hogy tavasszal a BNW után kötik a lakókocsit, és bolyonganak Európa szerte. Így ki lehet bírni, magamnak sem kívánok rosszabbat!
Reggel összepakoltunk, és újra megrohamoztuk a várat. Kár lett volna kihagyni. Nagyon szép a kilátás, és remekül megfigyelhetõ a görög építészet, többek között az, hogy hogyan kell színházat építeni hegyoldalban, kihasználva a természet adta lehetõségeket.
Sajna, az itt lévõ romok egy részérõl nem lehet tudni, hogy eredeti görög, vagy csak másolata annak, ami már régóta a berlini Pergamon Múzeumban figyel. Azért ha az embernek van egy kis fantáziája, el tudja képzelni, hogy milyen lehetett ez valamikor.
A nézelõdés után leráztuk magunkról az árusokat, kikerültük a turistatömeget, és elindultunk Trója felé.

Lehet, hogy a kissé feszített tempó, a fáradtság és a sebesülés okozta, de eléggé negatív hangulatban szemléltem a Tróját elözönlõ japán csoportot. Nem a nemzetiségükkel volt bajom, hiszen kedvelem ezt a népet, hanem egyszerûen csak az, hogy turisták, és velünk együtt fogyasztják az a csumit, amit itt kiszórnak elénk. Odahaza gulyás, csikós, betyár, gatya, itt faló, meg itt futott keresztül Odüsszeusz, stb.
De a Schliemanni romok láttán feltört belõlem a klasszikus mûveltséget adó konzervatív iskola, és el tudtam merengeni e romok ormán. Elhittem, hogy itt szaladt Odüsszeusz, ott jósolt Cassandra, és emelte figyelmeztetõn ujját Laokón: "Timeo danaos et dona ferentes!" (Persze görögül!)

Szóval ez az a hely, ahol az ember megkönnyezheti a gyerekkort, és a régi tanárokat. Vajon élnek-e még?!…

Ez a hely nem volt illúzióromboló, ahogy nem volt az Pergamon sem. Itt megvolt a kultúrája a kultúrának, és így utólag talán a faló sem volt olyan gusztustalan.
Kempinget kerestünk ezután az utolsó elõtti éjszakához. Igen nehéz volt, és végül egy belföldi nyaralós szakszervezeti tengerparti kempinget találtunk, zsúfoltan, büdösen, és részeg tulajdonossal. Azért ki lehetett jönni vele, és még az éjszakai népies mulatozást is megcsodálhattuk.

Másnap irány a komp, és Európa. Már-már áthaladtunk rajta, amikor rádöbbentem, hogy történelmi helyen járunk. Itt hajtotta a degenerált angol hadvezetés mészárszékre ifjaik javát. Gallipoli. Van-é aki e nevet nem ismeré? A jól beásott bunkerekbõl a török géppuskások csodálkozva és sajnálkozva lõtték szitává az eszement módon újra és újra szuronyrohamra hajszolt angol katonákat. Véráztatta föld ez, és tán ez a vér mosta el a beltenyésztett, feudális módon öröklõdõ hadvezetési jogot a Királynõ birodalmában (vagy legalább egy részét…).

Már kora délután Edirnébe értünk. Mi bevásároltunk még egy kis ajándékot, majd nekiálltunk pihenni. Annáék bementek a városba, csavarogtak egy kicsit. A sátrakat a szokott helyen, a Fifi kempingben vertük fel, pancsolás, majd pihenõ következett. Hosszú út várt ránk másnap.
Reggel kb. fél hétkor indultunk, és három határon át, de este tízkor már itthon ettük a szokásos rántott pulykát petrezselymes krumplival.

Most, mikor e sorokat írom, 2003. március eleje van. Nem tudom, hogy lesz-e Irakban háború, és hogy ez a feszültség hogyan hat majd arra a vidékre, de úgy tervezzük, hogy az idén újra Kelet-Törökországba megyünk. Jövõre, mikor már Marcinak is lesz jogosítványa, megpróbáljuk Iszfahan-t, és talán utána egy évvel jöhet Tibet. A többit majd meglátjuk…

Az úton rengeteg fotó készült. Ezekbõl válogattam, és nem mindig a legjobbat sikerült beillesztenem. Elnézést kérek útitársaimtól ezért!
Továbbá elnézést kérek azért, hogy személyes jellegû megjegyzéseimmel úgymond magánszférájukat az olvasók elõtt is kiteregettem!
Az írásaim célja nem csak Törökország, hanem az utazás, mint olyan, bemutatása is. Az utazás, a maga szépségeivel, nyûgével. Ehhez pedig hozzá tartoznak az emberek, a maguk szépségeivel és nyûgeivel. De így kerek az egész.

Metell
Budapest, 2003. 03. 09.