És újra Kayseri…

Rettentõ sokáig tartott, mire beértünk a belvárosba. Úgy látszik, hogy nem maradt meg elég jól tavalyról bennem, hogy milyen nagy is ez a város. Hosszan jöttünk befelé nyugatról. Balra katonai objektumok, mindenféle ipari telepek, vasút, jobbra pedig egyre sûrûbben a házak.

Nagy kiterjedésû, nagy történelmi múltú ez a hely, és egy rettentõ nagy hegy magaslik föléje, az Agreus (Erciyes Dagi).

Télen-nyáron hósipka fedi. Messzirõl látni, még a távolabbi Kappadókia egyes részein is a panoráma meghatározó eleme.

A várost valamikor Caesarea-nak hívták, és itt született Szent Bazil.

De most nem ezek kötötték le a figyelmünket, nem érdekelt most annyira a bazalt várfal, és az oroszlános kapu sem. A bazárral akartunk szembesülni. A társaság minden tagja olvasta a tavalyi eseményekrõl szóló beszámolót, és várták a folytatást…


Hosszú volt az utunk idáig, és nem is könnyû. Elég rossz idõt fogtunk ki, hûvös volt, és nedves. Elõzõ éjjel Hattusas, a hettita fõváros romjai mellett éjszakáztunk, és az erõs szélben este, sötétben, elég nehéz volt felverni a sátrakat. Reggel azután nagy várakozással indultunk megnézni a romokat.


Hattusasban, mint a legtöbb helyen Törökországban, nagyon szépen rendezett, kiépített látványossággal találkoztunk, ahol mindjárt a kapuban ránk próbált akaszkodni az egyik helybéli gájd. Érvelésének fõ eleme az volt, hogy nála van valamilyen fontos helység kulcsa, aminek megtekintése nélkül bízvást csalódottan fogunk távozni eme történelmi helyrõl.

Én kicsengettem a kapuõrnek a belépti díjat, majd határtalan nyugalommal, és a járatos emberek megértésével, türelmével és magabiztosságával elhárítottam a gájd közeledését, mondván, hogy mi szívesen követjük inkább az elõttünk néhány másodperccel elhaladó japán turistacsoportot.

Az õsi város területe igen nagy, de kiválóan be lehet járni autóval, és az út is úgy van kialakítva, hogy minden látványosságot érint, csupán parkolni kell és sétálni. Ezt azonban akkor, ott, a sötét felhõk közül mind gyakrabban elõbukkanó Nap fel-felcsillanó fényében még nem tudtuk pontosan. Bízva tehát a jó sorsban, követtük a japán csoportot, és rövid autózás után kezdtünk volna elmerülni az egyiptomi korú romok örökkévalóságot sugalló hangulatában.

Észre sem vettük, de egyszerre csak ott volt velünk a gájd, aki ihletett hangon, német és angol nyelven felváltva kezdte magyarázni a kövek színét, alakját, történetét és történelemformáló erejét. Hogy, hogy nem, hirtelen ott termett, és csöndesen, tolakodás nélkül részévé vált az élményeinknek, kinyitotta elõttünk a történelmi emlékek kapuját, és segített eljutni az õsi Hattusasba, Szinuhe városába, a városba, amely elõször kötött írásos barátsági és meg nem támadási szerzõdést az egyiptomi fáraókkal.
És jött velünk tovább, és tanított. Elfogadtuk a segítségét, és bár tudtuk, hogy valahonnan szervált egy autós havert, akivel utánunk hozatta magát, és hogy valahogyan le akar majd venni minket, mégis bíztunk abban, hogy urai tudunk maradni a helyzetnek.
Végigjártuk a hegyoldalt, friss szellõ szárította a földet, és feltárult szemünk elõtt a valamikori hatalmas birodalom fõvárosa.
A gájd, masszív testalkatú, zakós, vidéki tanáremberre emlékeztetõ külsejû török, türelmes volt, nem sürgetett, és csak a legutolsó látványosságból kifelé vezetõ úton tért rá a díjazás kérdésére. Én nagyon rafinált módon kiszedtem belõle az õ elképzelését, és magamba zuhantam, mivel szerintem az összeg még egy német turistacsoportnak is sok lett volna. Alkudni kezdtünk tehát, eléggé kényszeredetten, mivelhogy nem szokott, és nagyon nemszeretem dolog ez mifelénk, de hát a kényszer, meg hát tulajdonképpen mi jöttünk ide, meg satöbbi, úgyhogy végül is megállapodtunk egy kifizethetõ összegben.
Az alku fontos eleme volt egy rövidke visszatérés a barangolás során lezajlott dialógusaink egyikéhez, mikoris megkérdezte, hogy jártunk-e már valaha igazi szeldzsuk török házban. Nemleges válaszunkat hallva kilátásba helyezte, hogy szívesen megmutat nekünk egy olyat, ahol vendégül látnak minket egy nagyon finom teára. Akkor ebben maradtunk, de az alku során ez a motívum visszatért, és a megnyugtató, pozitív válaszunk észrevehetõen enyhítette a csökkent mértékben teljesülõ elvárásai fölött érzett bánatát.

Elindultunk tehát lefelé, és miután a kapuõrt karlengetéssel üdvözöltük, rövid kanyargás után leparkoltunk a beígért ház elé, a sárba.

Június vége volt, és nem tombolt még errefelé igazán az idegenforgalom. Mi most a rég várt ritka madarak voltunk.

Hárman, vagy négyen siettek elõ a viskóból üdvözlésünkre, de a baráti találkozóra ezúttal nem került sor. Amikor ugyanis a cuppanós sárban biztonságos utat keresõ tekintetemet a bakancsról a házikóra emeltem, csak egy görcsös mondatot sikerült elrebegnem:

Áj dónt báj kilim!
Szõnyegárus volt hát a beígért szeldzsuk ház, és a gájd volt a felhajtója. Azért ment bele a korábbi árlejtésbe, mert remélte, hogy a szõnyeges províziójából majd kárpótolja magát. Tudom én, persze, hogy minden gájd egyben felhajtó is, és hogy itt mindenki csak akkor él meg, ha ügyes, de a Kayseri-i szõnyegárus esete óta nagyon élesek a reakcióim az ilyesmire. A környék elhagyatott volt, a kunyhóból elõjövõ férfiak nem voltak bizalomgerjesztõk, így a határozott és azonnali távozás mellett döntöttem.

Áj dónt báj kilim, tenk jú, és gud báj!- csak ezeket tudtam mondani, és bár a derék gájd megpróbált biztosítani arról, hogy itt nem csak kilimet, hanem számtalan másféle szõnyeget is árulnak, belõlem nem tudott egyebet kicsikarni (egyszerûen nem jutott eszembe a "carpet" szó). A másik kocsiból közben kiszálló Annáéknak is csak a varázsszót kellett elrebegni: Ez egy szõnyegárus!


Nem volt szükség más magyarázatra. Mindnyájan, még a gyerekek is olvasták a tavalyi esetrõl szóló novellámat, és tudták, hogy mirõl van szó. Az elsõ pillanatban még értetlenkedõ leányokat visszalökdösték a kocsiba, Anna indított, és mi alig tudtuk követni.
Az ámuló gájd, és az alig felocsúdó többiek biztosan nem értették, hogy mi a pánik oka, de mi rövid kézrázogatás és udvarias, de határozott köszöngetés után repesztettünk tovább délnek, Kayseri felé.


Mûködnek a reflexek! - nevettünk össze tiszteletlenül Marcival. Úgy látszik, hogy jó volt a novella, de legalábbis hatott! Azután néztük a csodálatos tájakat, és elfelejtettük a hattusasi gájdot.

Így érkeztünk tehát a belvárosba, éhesen, fáradtan, menekülve…
Végre megpillantottam a bazalt várfalakat, és elõttük, az Atatürk park mellett egy hivatalos parkolót. Okulva a tavalyi esetbõl arra vezettem a társaságot, remélve, hogy ott biztonságos helyen hagyhatjuk az autóinkat. Befordultam a parkolóba, és megpillantottam a parkolóõrt, aki néhány társa segítségével éppen a frissen érkezetteket igazította el. Mikor ránk került a sor, egyik társa kiválóan alkalmas, kényelmes parkolóhelyekre vezetett minket, majd hozta a parkolócédulát is.

Volt forgalom a parkolóban! Kéregetõk, lézengõk hada zsibongott, és mindenki segíteni, kapni akart, vagy mindkettõt. Annáékat meg-megújuló lankadatlan erõvel rohamozta egy gyermekét cipelõ koldusasszony, míg végre a parkolóõr elhajtotta. Elég durván, még rá is vert a hátára valami bottal. Már készültünk volna a bazár felé, amikor németül rámköszönt egy férfi.


Hamar kiderítettük, hogy õ éppen szünidõs némettanár, mi pedig magyarok vagyunk. Ó! Jártunk-e már Kayseriben, vagy most vagyunk elõször? Õ szívesen megmutat mindent! Természetesen Attila a közös õsünk, és népeink mindig barátságban éltek. Rövid, de szemmel láthatóan megfeszített gondolkodás után kiderült, hogy neki is van, vagy volt valamilyen rokona vagy ismerõse Budapesten, de oyan biztosan van aki legalább hallott róla. Van-e ismerõsünk itt, vagy segítségre szorulunk? Ha van, ki az? Nem mondhattam neki, hogy a törött orrú Jumurdzsák az ismerõsöm, de a fene se akar vele találkozni! Mert õ odavezet hozzá szívesen, ha nem találjuk! Nem kösz, mi éhesek vagyunk, és elõbb enni akarunk. Ó! Hát õ tud egy nagyon jó éttermet, olcsót! Nem kösz, mi is találunk!

De aztán velünk maradt. Hasszán ott ballagott körülöttünk, mint egy hûséges kutya, és hiába viselkedtünk elutasítóan, csak jött velünk, beszélt hozzánk. Végül mindamellett, hogy hangsúlyoztuk, hogy nem kívánunk semmit vásárolni, csak éhesek vagyunk, ajánlotta, hogy mutat egy olcsó éttermet.


Beléptünk közben a várkapun. Kayseriben a bazár a citadellában kezdõdik, és a falak mögötti utcácskákban folytatódik, a karavánszeráj és a citadella közötti területen.

 

A várkapun belépve rögtön üzletsorok kezdõdnek, színes keleti módon, keleti árukkal, és mi elhatároztuk, hogy megkeressük azokat a helyeket, ahol tavaly, Jumurdzsák vezetésével jártunk. Amikor beléptünk, meg kellett állni körülnézni, és beszívni a török bazár illatát, átengedni magunkon a hangulatot, és élvezni az újra fényesen ragyogó Nap fényében a keleti színeket.


És mint amikor a napsütötte rét fölött hirtelen átsuhan a héja árnya, ott volt megint…

Néhány nappal késõbb, amikor Kayseri már csak emlék volt, a kappadókiai Ürgüp fõutcáján sétáltunk, és megálltunk egy pillanatra egy kis családias étterem elõtt, ahol tavaly a kedves hangulata és a barátságos kiszolgálás miatt kétszer is vacsoráztunk. A pillanatnyi megállás, amely csak addig tartott, amíg bevártuk a néhány lépéssel mögöttünk érkezõ barátainkat, hogy az éttermet megmutassuk, elég volt ahhoz, hogy a tulajdonos asszonyság felismerjen minket.

Azaz nem is minket, hanem az én hosszúra nõtt szütlacsevõ fiamat, és hangyányi bizonytalansággal, vagy inkább csak meglepetéssel a hangjában, lelkendezve üdvözölte, és maradásra invitált minket. Szóval nem is minket ismert fel, csak ezt a magasra nyúlt szemtelen kölyköt! Engem csak akkor méltatott figyelemre, mikor hangosan ráköszöntem, és tudatosult benne, hogy a valszeg még kiskorú gyermek feltehetõleg nem egyedül utazik.

 

Sajna nem tudtunk nála maradni. No nem azért, mert abbéli végtelen felháborodásomban, hogy nem engem ismert fel elõször, sértõdötten tovább akartam haladni, hanem mert néhány perccel azelõtt egy cukrászdában, a török süteményeket kipróbálandó, telezabáltuk magunkat mindenféle édességgel. De megragadó volt a kedvessége, és éreztük, hogy egyszer még visszajövünk hozzá.


Szomorkásan ballagtam tovább, magamban az "Amikor még legény voltam" kezdetû csúfolódót dúdolgatva. Egyetlen vigaszom, hogy a fiam, végül is az én fiam…

"Amikor még legény voltam,
A kapuba kiállottam,
Kettõt-hármat kurjantottam,
Mindjárt tudták, hogy én voltam.

De mióta házas vagyok,
A kapuba kiállhatok,
Akármennyit kurjongatok
Úgysem tudják, hogy én vagyok."

 

És Kayseriben is éppen ez történt. Az átsuhanó árny nem héja volt, hanem az üzletek tövében kisegérként átsurranó Jumurdzsák. Amint megpillantottam, rögtön felismertem. Láttam, hogy nem figyel ránk, és megpróbáltam észrevétlen maradni. Folytattam tovább a megkezdett mozdulatot, és közben egész testembõl azt sugároztam: Nem vagyok itt!


Már elfordult, és haladt tovább, amikor Marcira néztem, és az ordas után kacsintottam. A kiscsávó rengeteget fejlõdött tavaly óta, sokat beszélgettünk a jelekrõl, a beszéd nélküli megértésrõl, és különben is jó kis csapattá fejlõdtünk a közös túrák alkalmával. Szóval rögtön értette, hogy mit akarok, és rezzenéstelen arccal jelezte, hogy õ is látja. Már-már megúszni véltük a találkozást.

A héja azonban hibátlanul mûködött. Bár szemmel láthatólag sietett, és már továbbhaladt, mire az agya feldolgozta az elõzõ képet amikor pillantása csak úgy futólag átsuhant rajtunk, megtorpant, és csodálkozva visszanézõ arca a Marcira meredt.


Hát hogy lehet így észrevétlen maradni, amikor az ember egy ekkora címert cipel magával! - bosszankodtam, és akaratlanul is az "Amikor még legény voltam" kezdetû dalt kezdtem dúdolgatni magamban.


Nem jutottam el azonban az elsõ strófa feléig sem. Ekkor már nem lehetett elkerülni a következményeket. Rácsodálkozás, üdvözlés, havarjú, hát a feleségednek tetszett a tavalyi szõnyeg? Nem. És nem is akarunk másikat venni! Hát a sáfrány, amit vettél ízlett? Nem. Mi nem használunk sáfrányt, ezt akkor is mondtam neked!

Nem kellett azonban a barátságos közeledést durvasággal visszaverni, mert feltámadó ellenállásunk lángocskáját egy pillanat alatt elfújta a zsákmányért küzdõ ragadozók örök idõktõl félreismerhetetlen morajú vitája.

Mint mikor a zsákmányszerzõ farkas prédájához odasettenkedik a megkésett második, és a jogos felindulásától hatalmas erõt kapó ordas felhúzott ínnyel vicsorogva ugrik az idegenre, úgy vetette magát közbe Hasszán, a némettanár, és gyilkosan rövid, pergõ nyelvû harc indult a piac íratlan szabályainak betartatásáért.

Tavaly ugyan ez a te zsákmányod volt, de most én hoztam ide!

 

Hatalmas volt a szemek szikrázása, amikor a két felhajtó nagyon barátságos hangon, de röviden tisztázta a helyzetet. Kések villogtak, és pengék csaptak össze a lelkendezõ, csodálkozó hangvételû szavak mögött. Visszafogott testbeszéddel folyt a küzdelem, és a térben való óvatos, de kiszorító mozgással, mellyel megpróbálták a prédáról az ellenfelet leválasztani. Végül, tán a szokásjog alapján megállapodtak, hogy õk bizony unokatestvérek, és most Hasszán jön velünk tovább (itt mindenki mindenkinek rokona, ha üzletrõl van szó).


Mint az õzsuta a tisztás szélén, mikor a bakok harca véget ér, vagy a toronyba zárt várkisasszony a lovagi csata után, úgy ballagtunk a gyõztes Hasszán karján tova, a kedvezményes ebéd irányába.

Hasszán megbecsülte a zsákmányt. Megküzdött érte, és remélte, hogy megéri. Kaptunk tehát enni, ott a citadellában, egy egyszerû, de jó és olcsó étteremben. Õ nem evett. Szépen türelmesen végigvárta a rendelést, azt is, ahogy ráérõsen táplálkoztunk, és közben ült mellettünk, és néha beszélt.


Látszott, hogy szegény, és látszott, hogy tudja. Látszott, hogy tud arról, hogy lehet élni gazdagabban, jobban. Érzékelte, hogy mi jöttünk Törökországba, és nem õ van Budapesten, és hallottam a hangjából, hogy az én szerény pick-up-om számára elérhetetlen gazdagságot jelent. Megértettem.


Jól emlékszem még a múlt rendszerre, amikor mi a csóró jugoszláv vendégmunkás nyugaton összespórolt lepukkant Audijára irigykedtünk, és nem tudtuk, hogy az a sok milyen kevés.


Elmondta a lányát, hogy tanul, hogy sok a gyerek, sok az idõ, és kevés a pénz. És közben egyre türelmetlenebbül azt várta, hogy mikor megyünk már tovább.


Arra is sor került.

Már biztos voltam benne, hogy nyugodtan megnézhetjük bármelyik kereskedõ üzletét, és vártam a folytatást. És Hasszán egyre türelmetlenebbül sürgetett minket, és a többiek egyre idegesebbek lettek. A szõnyeg, a tea, az altató, a méreg, az erõszak, a kirablás, és minek nekünk az a szõnyeg! Minek jöttünk ide!


Észrevettem a tavalyi boltot, és jeleztem Marcinak. Be volt zárva. Nem mondhattam hangosan, mert Hasszán már minden gondolatot értett. És hívott minket, csalt minket, de mi már másfelé indultunk volna tovább, és nem akartunk visszamenni. És ekkor végre kimondta a kulcsszót: "carpet".

Felszökött bennem a vágy. Az adrenalin tombolt ezerrel, és én szõnyegest akartam látni, mérgezett teát inni, és ellenállni végsõkig, mint tavaly, és gyõzni!


De a demokrácia akkor azt mondatta velem, hogy: Akartok szõnyegest nézni?


A válasz csak azért tétovázott egy pillanatig, mert nem dõlt el, hogy ki mondja ki: Nem. És ez a nem végleges volt, és megfellebbezhetetlen, és akkorát rezdült a levegõben, hogy Hasszán nem vitatkozott. Kezet nyújtott, csak nekem, és csalódottan, leverten, de határozottan, mérgesen és gyorsan magunkra hagyott minket. Feladta, túl könnyen, és nem küzdött tovább.

Gyõztünk!


Visszatértünk Kayseribe, és gyõztünk! Mumusa lettünk minden felhajtónak, megtoroltuk a tavalyi vereséget, és diadalmasan távoztunk.


Gyõztünk?


Mert egy szerencsétlen talántanár nem tudott minket egy szõnyegeshez becserkészni? Mert nyugati módon ellenálltunk a keleti kultúrának, és szabadon távozhattunk? És ha mi gyõztünk, akkor ki veszített?


Sorakoznak a kérdések.

Hosszú volt az utunk 2002-ben, szép, és nehéz. Belefutottunk még néhányszor ilyen szõnyegárus jellegû problémába, de könnyen kezeltük azokat. Tán nem volt akkora súlyuk, tán ügyesebbek voltunk már, de még mindig nem tudom, hogy Kayseriben ügyesek voltunk-e, vagy bunkók.


Jövõre visszatérünk, de addig elolvasok sok könyvet. Hiszen Konfúciusz is azt mondta állítólag, hogy: "Amikor már sokat töprengtem valamin, rájöttem, hogy egyszerûbb, ha tanulok."


Viszlát Kayseri! Jövõre találkozunk!

Budapest, 2002-2003 fordulója

Metell