Azért egy biztosnak látszik: törkiben nincs törki (a gyengébbek kedvéért turkey). Legalábbis mi sehol sem láttunk, sem élve, sem holtan. Még a Kayseri bazárban sem, amit pedig érdemes megnézni, ha már egyszer arra járunk. Ha pedig valakit átvernek a szőnyegárusok ebben a bazárban, az nyugodjon meg, én is így jártam. Úgy vertek át, hogy végig pontosan, real time láttam, éreztem, tudtam a folyamatot, ahogy a dörzsölt csaló a jégre vitt, de mentem vele, mert azt hittem, hogy bármikor vissza ki tudok szállni. Hát nem tudtam. Olyan helyzetbe kerültem, amikor a legkisebb kockázat mellett, csak fizetni lehetett. Az összeg nem volt kevés, nem volt sok, de én azt akkor nem akartam ott hagyni. Mafla voltam, nem is dicsekszem vele, és remélem megtanultam, hogy az első gyanús jelre kell visszafordulni, mert befelé már az ő területe van.

A csodálatos Cappadociát, a mesevilágot, Ürgüpnél értük el. A laza tufába faragott föld alatti, és fölötti városokban, az egyik pillanatban Badrock city-ben, a másikban pedig Aprajafalvában éreztem magam. Szinte láttam, amint Frédi elsuhan a sarkon, vagy Törppapa füstölög valami Tréfi bombától, de valójában inkább csak Hókuszpókkal lehetett találkozni, de abból sokkal. Ez a hatalmas babaház megalopolis ugyanis teljesen turistafejésre állt be. Ha valaki rengeteg kacatot akar borsos áron vásárolni, azt itt megteheti (A szőnyeg azért itt olcsóbb, mint Kayseriben…). A fejés azért még nem teljesen profi, itt-ott felbukkan valami baráti emberség, kedves, jó szándékú emberszeretet. Ez már turistaparadicsom, de mégse egészen az.

A szálloda is nagyon barátságos volt, és a kis étterem is, ahol két este is vacsoráztunk. Vendégszerető, tiszta, kedves. A hotelben kiültünk a teraszra, a háziak mellé, és a hunyorgó Hold, lámpa, és borosüveg mellett, mint sokszor máskor is, sakkoztunk néhány partit… Apropó Hold! Néhány éve, a Grand Canyon-nál megnéztük a naplementét. Mivel pedig a szállásunk eléggé messze volt onnan, békésen csicsikáló feleségem mellett még hosszú ideig kellett vezetnem az arizonai éjszakában. Hát ott aztán hatalmas volt a Hold! Én még ilyet nem láttam. A Hold olyan nagy volt, de olyan nagy, hogy húú… (És a szörnyű filmekben ilyenkor vonyítanak a farkasemberek.) Azt gondoltam, hogy talán azért látom nagynak, mert a fennsíkon magasan vagyok. Azt reméltem, hogy itt, Anatóliában, vagy valahol erre találkozom ugyanezzel a jelenséggel. Hát nem. Az a Hold csak akkor, és ott volt nagy. Miért?

A borokra pedig azt mondták, hogy Cappadociában feltétlenül meg kell kóstolni. Ezt már sok helyen mondták, és én sok helyen megkóstoltam. Ittam máshol is olyan jót, mint otthon, de az nem itt volt. Azért meg lehetett inni, mert bor volt, este volt, idő volt.

Egy egész napot szántunk arra, hogy bejárjuk a holdbéli városokat. Megannyi üzemelő, működő Badrock city. A hegyek-völgyek, mint hatalmas óvári sajt, sűrűn tele apró lyukakkal, melyek körül sokszor van fehér karima, ameddig kiért a hapsi mancsában a meszes pemzli. Sok helyen a laza tufába faragott ősi, vagy friss szobák elé épült a luxuslakás, vagy hotel, vagy a nyomorúságos kunyhó. Itt mindenki a “földben” lakik. Még a rendőrség is (jandarma) egy hatalmas falloszt formáló sziklában kapott helyet. (Mindent a maga helyére!)

Alámerültünk egy föld alatti városba, ahová az őskeresztények az üldözők elől menekülhettek a felszínről. Sokkal mélyebbre mentünk le, mint Berchtesgadenben, és itt minden olyan emberi volt.

Másnap magunk mögött hagytuk a német és japán turistákat, és irány haza. Innen három nap egyfolytában való vezetésnyire van Rákosszentmihály. Még megnéztük út közben a Tuz gölüt, tényleg sós. Végigelőztünk kétszer egy katonai konvojt (Mercédesz terepjáró teherautók.), és eltévedtünk az ankarai körgyűrűn. Megint átsuhantunk a Boszporusz felett, és megint megcsodáltuk az istanbuli fantom-lakótelepeket, és szállást leltünk Edirnében.

A legelső napon, amikor Törökországba értünk, elég sok, nagy és frissen épült lakótelep mellett mentünk el, amelyek szemmel láthatóan lakatlanok voltak, vagy/és nem voltak még befejezve. Törökország nyugati részein sok ilyennel találkoztunk, de kelet felé ritkultak, majd eltűntek. Amikor érdeklődtünk felőlük, azt a választ kaptuk, hogy az előrelátó kormány felkészül a várható munkanélküliség miatt keletről nyugatra települők tömegeinek fogadására. Ennek némileg ellentmond, hogy keleten pedig hatalmas ráfordításokkal élénkítik a gazdaságot, munkahelyeket, ipart, megélhetést teremtenek. De hát miért ne építsünk lakótelepeket is? Idő van, pénz van, ürügy van, megasztán éppezért van állami szubvenció is (Szulejmán terv), amin jól lehet keresni, és ügyesen vissza lehet vándoroltatni az ügybuzgó hivatalnokok feneketlen zsebeibe. Úgy látszik, most, hogy már mindenhol jó az út, hát építkeznek. Esztet penig már ismerjük. Elejtén csak bányászkodunk, osz’ ha mán nem kell több út, majd vályogot vetünk, téglát égetünk, házakat építünk, had gyarapoggyék a nemzet! Az állam a hivatal, a kormány mindenhol és mindig egyforma.

Edirne visszafelé már a búcsúztató, komorabb arcát mutatta. A hotel, az étterem kissé lehúzós volt, a klotyót pedig nem lehetett lehúzni. Egyébként klotyó ügyben megállapítottam, hogy aki tud teli talppal kellőképpen mélyre guggolni, az nem érezheti magát elveszettnek ezen a vidéken. Az úton végig számtalan, bár sokszor igen egyszerű, de változatos, és mindig karbantartott, működő, továbbá funkcionalitásában megfelelő lehetőség adódott, hogy fölösleges terheinket ne kelljen értelmetlenül tovább cipelni, ha értitek, mire gondolok.

Az igazi megkönnyebbülést persze az jelentette, amikor a magyar határ átlépése után a közeli Rákosszentmihályon lerogyhattam kedvenc karosszékembe, és Unicum, sör, rántott pulyka, petrezselymes krumpli, csemege uborka, továbbá kedvenc családom társaságában mesélni kezdhettem az út élményeit.

Két hétig tartott, mire igazából kipihentem a fáradalmakat, de igen elégedett vagyok az élményekkel. Találtam egy ázsiai országot, ahol ismernek, és szeretnek minket. Még visszatérek.

Egy kis mankó, törökországi utazáshoz:

Tovább

Vissza