Két nap múlva azért már rendbe jöttem. A Tatvan, Elazig, Malatya útvonalon átkeltünk az Eufrátesz felett. Sose hittem, hogy eljutok ide valaha is. Errefelé már megint kezdett minden nyugatiasodni, felbukkantak a kutaknál a színes cuccok, és felfedeztük, hogy a törökök hogyan álcázzák a szupermarketeket. Ez már máshol is (Amerika) nagy feladatot jelentett számomra. Az ember nem leli az ismerős cégtáblákat, és nem biztos, hogy amikor éppen elmegyek mellette, akkor éppen olyan sok autó áll előtte, hogy arról felismerjem. Itt meg különösképpen nem.
Elazigban azonban végre megleltük az álca titkát, és sikerül bevásárolni. Ami nagy öröm, hogy találtunk dobozos “szütlacsot”, ami egy ottani speciális tejberizs, és amit a Fiam igencsak megkedvelt. Malatya-ba elég korán megérkeztünk, és még volt időnk körülnézni a bazárban. Imádom a piacokat. Ha bekeveredek valami újabb városba, és kevés az időm, akkor lehet, hogy kihagyom a múzeumot, a templomot, a kétezredik lesütött szemű Madonnás freskót (Na persze nem itt!), de a piacot, bazárt azt megnézem. Valahogy úgy érzem, hogy ez a hely remekül jellemzi a népet.
A plebs a bazárban szerzi be a kajáját, és itt veszi tán még a fürdőszoba berendezést is, az összes mezőgazdasági szerszámot, mindent, mindent, mindent, ami az életéhez szükséges. Rég nem látott tárgyakat fedeztem fel, pléhhengeres vízmelegítőt, tűzhelyet, és egy csomó olyan eszközt, amelyet gyermekkoromban láttam utoljára. A rusztikus élet egyszerű tárgyait.
És az utca másik oldalán pedig várt egy nagyszerű szálloda, a Hotel Bezginler, amely egy frissen épült, több emeletes légkondicionált műintézet, és ahol alighanem mi voltunk az egyetlen vendég. A személyzet szemmel láthatóan megilletődött a nem várt fordulattól, miszerint vendég állt a házhoz. A 30 dolláros szobában két amerikai méretű dupla ágy figyelt, és remekül működött a klíma. Nem működött viszont a TV, amit a személyzet rettenetesen szégyellt. Olyannyira, hogy másnapra, mikor a Nemrut Dagi-nál tett túra után visszatértünk, az összes holminkat átzsuppolták egy kellemesebb szobába, ahol remekül fogható volt az összes műsor.
A vacsoránál megtapasztalhattuk az idegen (magyar) felé irányuló vendégszeretetet. A csodálatos, csillogó-villogó étteremben nem volt étlap. A pincér szóban próbálta ismertetni a választékot, de mivel ezt csak török nyelven bírta tenni, így ez a produkciója csak mérsékelt sikert aratott. Hívtak valakit, aki a többiek előtt “angolultudónak” számított, aki szerzett papírt, amire lerajzolhattam, hogy ma fáj a gyomrom, és ezért csak gyümölcstálat ennék. (A szilva rajzolásával igencsak megbirkóztam.) Marci csak valami kebabot evett, így a főétkezés gondja megoldódott. Mivel itt volt raki és ásványvíz, ernyedt várakozásba merültem, amikor láttam, hogy a legfürgébb pincér elhúz valahová. Mikor visszatért, biztos lehettem benne, hogy kiszaladt a bazárba (ami már éppen bezárt) gyümölcsökért, hogy a külföldi effendi jóllakhasson.
Csodálatos gyümölcstálat kaptam! Sárgadinnye, görögdinnye, többféle szőlő, és szilva, alma, körte, meg mindenféle ismeretlen bogyók díszlettek rajta. Nem lehetett otthagyni. A főétel után desszertnek egy szütlacsot rendeltünk. Persze erre sem mondták, hogy nincs, és azt sem, hogy nem értik, hogy csak egy kell, a fürge csávó máris szaladt beszerezni. A biztonság kedvéért pedig kettőt hozott, így Marci fiam remekül teleehette magát.
Másnap elég sokat szenvedtem még a gyomrom miatt (lásd tatvani étkezések), de estére úgy éreztem, hogy megkockáztathatok valami szilárdabb tápot is. És itt jött a meglepetés! A személyzetnél úgy tűnik ritkaságszámba ment a két éjszakára is maradó vendég, ezért (vagy azért, mert egyébként is rendes gyerekek) készültek. Volt ám meglepetés, amikor a gajdzsin szan nem gyümölcstálat rendelt, hanem csirke kebabot! Mondanom sem kell, hogy a gyümölcs is, meg a szütlacs is ott volt már betárazva a hűtőben.
Amikor jóllakottan nyugovóra tértünk, egyszerre csak kopogtattak, és az egyik pincér felhozta, a szálloda ajándékaként, a parlagon maradt, prímán lehűlt, párától gyöngyöző gyümölcsökkel teli tálat. Nagyon meg voltam hatódva ettől a nagyon kedves, barátságos amatőr gesztustól. Vagy itt ez a szokás? Nem tudom, de Isten tartsa meg a jó szokásaikat!
A Nemrut Dagi-hoz csak jókora kerülővel lehet eljutni, de megéri. Antiochos tumulusa egy nem túl magas hegy tetején őrködik, de mivel itt az egész vidék alacsonyabb, ott fenn úgy érzi magát az ember, mint a világ tetején. A kietlen, száraz, hegyes-völgyes vidéket látva nehéz elképzelni, hogy itt valaha egy hatalmas virágzó gazdaság létezett. Viszont ha létezett is, e monumentális síremlék felépítésébe bizonyosan belerokkant. Az út csodálatos, vadregényes és hosszú. Mióta elhagytuk Ankarát, most láttunk először külföldi rendszámú autókat. Mi az, hogy autókat! Két csodálatos 130-as defi figyelt a hegytetőn, felsátrazva, német rendszámmal. (Remekül néztek ki, de a mostani veszprémi versenyen ők is befeküdtek volna a Hummer mellé a sárba.)
Visszafelé Malatya-ba az egyik szerpentinen eléggé átcsúsztam a másik sávba. Úgy tűnik, kezdtem eléggé törökösen vezetni. Azután pedig egyszer csak ki kellett mondani: Rántott pulyka petrezselymes krumplival!
A két eset nagyjából együttes bekövetkezése előre jelezte, hogy hamarosan mosmár haza kéne menni… Azonban még voltak céljaink.